"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  Ahogy a történelem ismétli önmagát, úgy látszik egyes események is megismétlődnek. Az ember életében  ilyenkor jön az a déjà vu érzés, hogy az éppen történő helyzetet már korábban átéltük, mintha az adott esemény korábban már megtörtént volna velünk. Nekem úgy rémlett, hogy valamikor a 3. század környékén ezt már egyszer átéltem. Nos, pont ilyen érzésem volt Imre bácsival kapcsolatban. Imre bácsi nyugodjék békében, - öreg horgász cimborám volt, aki se úszni se evezni nem tudott, viszont volt horgászengedélye két botra és csónakja a velencei tavon. Üzletet kötöttem az öreggel, hogy én evezek, ő pedig az egyik felszerelt botot átadja. Így mindketten jól jártunk. Az öreget   egy kemény vihar után a felesége eltiltotta a csónak használatától, így aztán a parton áztatta a zsinórt. A házunk előtt ballagott hazafelé amikor ráköszöntem. – Jó napot Imre bátyám! Látom nemhiába ült a parton; szép halat fogott. Gratulálok! – Majd szólok, ha elkészült a rántott hal. Irmával kettőnknek ez úg

  „ Új női műterem Székesfehérvárott!" „ Van szerencsém úgy a helyi, mint a környékbeli női világ szíves tudomására hozni, hogy Székesfehérvárott női divat-termet nyitottam a Basa utca 3. számú (Szepelt-féle) házban. Ajánlom magam mindennemű női ruhakelmék legízlésesebb elkészítésére (legújabb párizsi szabászatra) francia és angol modell szerint. Miután Bécsben több éven át működtem elsőrangú divatszalonokban, oly bő tapaszalatokat szereztem, melyek felbátorítanak, hogy az itteni hölgyvilág kegyes pártfogását kérjem. Maradtam teljes tisztelettel: Varga István női szabó” Így szólt a hirdetés, de lássuk, mi történt a Basa utcában. Varga úr minden reggel felseperte boltja előtt az utcát, és ha nagy meleg volt, akkor egy kanna vízzel is fellocsolta. Szepeltéktől bérelte az üzlethelyiséget. A ház tulajdonosa elégedett volt a bérlővel, a bérlő pedig a tulajdonossal. Dél felé az üzletben dolgozó segédkisasszony néha elkéredzkedett fontos családi ügyeket intézni. Varga ura

  Az eltelt több mint tizenöt évben olyan nem fordult elő, hogy ne foglalkoztam volna az írással naponta. Nem mindennap születtek új történetek, de bele -belefogtam egybe, vagy éppenséggel befejeztem egyet. Ilyenkor a békés megelégedés tölt el, mert  minden írásomra, mint egy szeretett tárgyra úgy tekintek.   Igen, ilyenkor színes  szavakat bont a gondolat és langyos  napsugarat bocsájt a sorokra észrevétlenül és szelíden. Mindig olyan érzésem támad, hogy a fehér lap kivirágzik, mint a tavaszi mező. Persze, ilyesmit csak az ábrándozók éreznek; bízva abban, hogy az olvasóban is hasonló gondolatok ébrednek. Azért ez nagyon nincs így, de hinni kell benne, különben mi a frászért koptatnánk a tollat.   Május van, és ebben az évben még alig írtam néhány új novellát. Három hónapja az utolsó kötet is elkészült. Most úgy érzem, hogy valóban ez lesz az utolsó. Miért? Mert az eddigi írásaimban mindig úgy foglaltam helyet, mint a nagyapó az öreg bőrfotelben. Az emlékezés és a diskurálás egyszerű

Gyurika unokám hétéves, most elsős. Ma itt volt nálunk, mert valami vírusos nyavalyát összeszedett. Pár napja nem jár edzésre meg iskolába, így túlteng benne az energia. A számítógép délelőtt szabad volt, ezért minden játékot végigjátszott rajta, kivételesen most harminc percnél több időt kapott. Ebéd után odajött hozzám:  – Szia, Papi! Mit csinálsz?  – Írok.  – Ide ülhetek az öledbe? – Gyere, de így nem tudok írni. Már fel is mászott, és rögtön kézbe kapta az egeret. – Akarsz egy jó zenét hallgatni? – kérdezte. Most már mindegy, gondoltam. – Akarok – mondtam, nem nagy lelkesedéssel. Unalomig széjjel hallgatott gyereknótákra és zenékre számítottam. Megadtam magam, jöjjön, aminek jönnie kell. Kibírok egy-két Hupikék törpikék nótát. A kölyök folyékonyan olvas, és kitűnően számol. Az utóbbit nem tőlem örökölte, az biztos. Nézem a monitort a válla felett, amint az ölemben fészkelődik. A billentyűzeten pötyögi: Youtube. Vártam, hogy ebből mi lesz. Ütött egy entert, és már írta a Y

                                                                  Rajz: Kosztolányi Mara  Mészáros Béla rendes embernek született, mint mindenki más, aki meglátja a napvilágot ezen a földön. Csakhogy, az első napsugártól az utolsó kenetig hosszú ám az út, már, ha szerencséje van a világra jött egyénnek. Ezen a hosszú úton aztán történnek jó, és rossz dolgok mindenkivel. Bélával is történtek. A rossz dolgokat valahogy mindig jobban vonzotta, mint a jókat, így aztán a szülővárosában, Szabadkán sem nézték jó szemmel a viselkedését. Pedig jó családban született. Apja órásmester volt, az édesanyja meg a kis üzletben kereskedősegéd. Nem voltak rá büszkék, és talán megkönnyebbültek, amikor munkakerülő fiuk szedte a sátorfáját és odébb állt. Kitelt a becsülete, mondták a városban. Aztán Bélát hol Pécsett, hol Szegeden látták, majd megfordult Budapesten is. Budapest nagyváros volt már akkortájt, így aztán elég sok időbe tellett mire az összes rendőr megismerte. A rendőrökkel való ismerked

  A jegyzeteim között bukkantam rá néhány, rég elfeledett kis firkára -úgy húsz darabra. Pár mondat csupán mindegyik, olyan napló féle, aminek az írásával felhagytam valami miatt. Újra olvasva ezeket a kis firkákat egészen jól szórakoztam azon, amit közel tíz éve rögzítettem. A nagyobb gondot az okozta, hogy megkeressem hozzá a fotókat.  ***   Beleszeretni Szlovéniába csak egy pillanat műve volt. Ha jól emlékszem; 1992 augusztus  végén jártunk itt először a gyerekekkel.   Már akkor rabul ejtett bennünket ez a Dunántúl méretű   kis ország.   Az utóbbi években már nem számoljuk, hogy hányadszor jártunk  itt .   Ez nem is lényeges, hiszen minden alkalommal más-és más arcát mutatja felénk.   Fejlődését szemmel kísérjük a délszláv háború befejezése óta.   Bár itt nagy csatározások nem folytak, mégis nulláról kellett kezdeniük az önálló országgá  válást. A szabadságnak mindig  ára van. Szívós nép, és ők nagyon talpon akartak maradni. Mi, nem sokkal a függetlenségük kikiáltása után jártunk it

   Milyen is volt abban az időben a viharkabát? Nos, impregnált lenvászon, sárgászöld és szürke színben, háromféle fazonban lehetett vásárolni. Volt hosszú, háromnegyedes és feles. A szürkét a férfiak, a sárgászöldet a nők és a gyerekek hordták. Szándékosan írtam, hogy hordták, mert ezt a kabátot csak nagy jóindulattal lehetett viseletnek nevezni. A kabáthoz járt egy kapucni háromszög alakban összehajtva és hátul a gallérhoz gombolva, valamint egy háromujjnyi széles öv. Az öv végén egymás mellett két fémkarika, amivel furfangos módon lehetett az övet szorosabbra vagy lazábbra állítani. A kabáthoz tartozott még négy darab jó nagy barna gomb, a zsebek felett pedig gombolható hajtóka. Amit begombolni szinte lehetetlen volt. Azokban az időkben egyenesen erkölcstelennek számított, ha egy nőn rúzs és körömlakk volt. Az ilyen nőkre – már aki fiatalabb volt, mint az öregasszonyokból álló pletykacsapat – azt mondták, „céda”. Nem igazán értettem, hogy mit jelent. Úgy gondoltam, hogy az a neve