Nehrer György: Fehérvári capriccio

 

Az eltelt több mint tizenöt évben olyan nem fordult elő, hogy ne foglalkoztam volna az írással naponta. Nem mindennap születtek új történetek, de bele-belefogtam egybe, vagy éppenséggel befejeztem egyet. Ilyenkor a békés megelégedés tölt el, mert minden írásomra, mint egy szeretett tárgyra úgy tekintek.  Igen, ilyenkor színes szavakat bont a gondolat és langyos napsugarat bocsájt a sorokra észrevétlenül és szelíden. Mindig olyan érzésem támad, hogy a fehér lap kivirágzik, mint a tavaszi mező. Persze, ilyesmit csak az ábrándozók éreznek; bízva abban, hogy az olvasóban is hasonló gondolatok ébrednek. Azért ez nagyon nincs így, de hinni kell benne, különben mi a frászért koptatnánk a tollat. 

Május van, és ebben az évben még alig írtam néhány új novellát. Három hónapja az utolsó kötet is elkészült. Most úgy érzem, hogy valóban ez lesz az utolsó. Miért? Mert az eddigi írásaimban mindig úgy foglaltam helyet, mint a nagyapó az öreg bőrfotelben. Az emlékezés és a diskurálás egyszerű hangján meséltem, néha dohogtam, néha magyaráztam, de olyan is előfordult, hogy bölcselkedtem harag, nagyképűség és szenvedély nélkül.  Most úgy vagyok ezzel az eltelt több mint másfél évtizeddel, a hat kötetemmel, mint egy barátságos de komoly cserépkályhával, amitől lassanként fölmelegedünk, elandalodunk mosolygó arccal, aztán rájövünk, hogy… Lám, lám az öreg cserépkályha már nem ég, de még mindig melegít. Mint ahogy az én szívemet is melengette a „Fehérvári capriccio” miközben dolgoztam rajta.  Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy a” - Fekete Sas Szálloda - Történetek a múltból „c. kötet folytatása ez a könyv. Egy kicsit nagyobb látókörrel íródott, olyannal, amely egészen szülővárosom határáig ér, és néha azon túl is.

 „Capricciok, avagy a valóság improvizációja” tizennyolc régi történet városunk múltjából. Az improvizáció ebben az írásműben olyan, mint a klasszikus zene, mely szomorú vagy vidám, de semmiképpen nem unalmas, mert a valóság az ritkán unalmas. Itt rapp-el és rock-al  biztos nem fog találkozni az olvasó. Ellenben találkozhat piaci kofákkal, kötéltáncosokkal, üveges tótokkal, inasokkal, mesterekkel, szerelmes hivatalnokkal, tragikus sorsú dragonyossal, furfangos tolvajjal, börtöntöltelékekkel, Székesfehérvár egykori polgáraival, akik a történetek szereplői voltak.   

A „Lelkünk bugyrai” fejezet tizenkét írást foglal magába; szeretetről, gonoszságról, barátokról, megfoghatatlan érzésekről, néha misztikusnak tűnő eseményekről, de mégis a mindennapjainkról szólnak. Néha keresem a szót, azt a szót, amit mindenki egyformán ért, és azt a hangot, amit mindenki egyformán hall…

„Örökségem, mit rám hagytak a századok” A fejezet címe jelzi, hogy miről szólnak ezek a történetek.   a tizenkilencedik századtól a huszadik századig, határainkon innen és túl, egyszerű emberek hétköznapjaiba pillanthatunk be, melyek néha szomorúak néha vidámak, pontosan olyanok, mint a valóság. Tíz történetben mesélek a családomon belüli és azon kívüli emberi sorsokról.

 Mivel mással fejezhetném be ezt a kis kötetet, mint ezzel a fejezetcímmel „Fiatalság, bolondság” Visszatérve Székesfehérvárra; hét személyes történeten keresztül igyekszem reálisan megfesteni a múltunk mindennapjait. Egy olyan rendszeren belül éltünk melyet soha nem éreztünk magunkénak, de alkalmazkodtunk hozzá, mert az élet szerencsére nem rendszerektől és a politikai viszonyoktól függ, hanem az élni akarástól, az evolúciótól. Sorsunkat nem mi választottuk, hanem készen kaptuk, amiből gyerekként, fiatal felnőttként mindenki a legjobbat igyekezet kihozni. Nekem ennyit sikerült, ami nem túl sok… Szabó Lőrinc: Vasárnap c. versének részletével fejezném be ennek a kis könyvnek a bemutatását.

„túl kötelességen s reményen

egészen jól érzem magam:

holnapig már nincs mit csinálni,

örülök annak, ami van.”

– Lesz-e még mondanivalóm? 

Azt nem tudom.

– Akarok -e bármit is mondani még?

Az majd később kiderül. Talán az idő is most jött el, hogy valami mást csináljak. Nem fáradtam el, csak sok minden megfordult a fejemben. Tagadhatatlan, hogy túl a hetvenen az elmúlás gondolata is szerepet kap.

Alapvetően én műszaki ember vagyok és ebből adódóan nálam a lírai érzelmeket gyakran felülírja a realitás.  Az ezerszínű, meleg és elfogultságra hajló puha szőnyegek tarkájáról, az íróasztal sötéten barna tónusához igazítom a dolgaimat. Egy íróasztal az realistán kemény és ellentmondást nem tűrő. Most nincs semmiféle számvetés és leltár, és nem készülök megboldogulni sem.  Viszont vannak félbehagyott, és vannak befejezetlen kötetek. Ők a jövő zenéje. Ha lesz még egyáltalán zene. Ha nem lesz, az sem gond. Mert van egy „bakancslista” is, ami elmaradt az eltelt hetven évben.

Ha jól számolom, és ha szerencsém van, akkor remélhetőleg van még tíz aktív évem, ami alatt be kellene pótolni mindazt, ami elmaradt ilyen-olyan okok miatt. Már most látom, hogy túl nagy a restancia és félő, hogy kifutok az időből. Az idővel pedig jól kell gazdálkodni, mert véges.  Hogy ebből a bakancslistából születnek-e írások, vagy sem, az majd kiderül.  Mindenesetre nem számolom fel az irodalommal szeretetben eltöltött éveket. Nem teszem le a tollat, csak kicsit félreteszem mindenféle hiányérzet nélkül. Ezt nyugodt szívvel mondhatom, mert megadatott, hogy az életem folyamán sok, és nemritkán emberpróbáló dologgal foglalkozhattam életvitelszerűen, amiből erőt meríthetek. Bármibe fogtam, mindig hatalmas alázattal és szeretettel tettem, mert másként semmi értelme nem lett volna.  

Viszont a bakancslista előtt még itt van a „Fehérvári capriccio” amit útjára kell bocsátani.

Ajánlom szeretettel.