Nehrer György: A fekete könyv új lapja

 

A Brenner fivérek éppen kiléptek a budapesti Rendőrmúzeum fekete könyvéből. Az idősebbik megropogtatta a derekát, a fiatalabb pedig kíváncsian körülnézett.

– Hány év telt el, Sándor?

– Úgy száz.

– És mi változott?

A fiatalabb felkapott egy újságot a közeli padról.

– Azt hiszem, a zsebtolvajlás kiment a divatból.

– Kár. Pedig szép mesterség volt.

– Most már alapítványok vannak.

Az öreg megállt.

– Az meg miféle szerzet?

– Nem tudom pontosan, de úgy látom, sokkal jövedelmezőbb, mint a mi régi szakmánk.

Beültek egy kávéházba. Az újság címlapján hatalmas számok virítottak. Milliárdok, alapítványok, vagyonkezelők, magántőkealapok. Az idősebb Brenner sokáig tanulmányozta a híreket, majd letette a szemüvegét.

– Sándor, jól olvasom? A Magyar Nemzeti Bankból több mint kétszázhatvanhat milliárd forint került alapítványokhoz?

– Jól.

– És ki kezelte ezt a vagyont?

– Egy vagyonkezelő társaság.

– És hol a pénz?

– Na, éppen ezt vizsgálják.

Az öreg elismerően bólintott.

– Látod, testvérem, mi annak idején a berlini operában három hónapig készültünk az államtanácsosné gyémántdiadémjának ellopására. Két nőnk épült be, frakkot hozattunk Londonból, és minden lépésünket előre megterveztük.

– Aztán három ország rendőrsége keresett bennünket.

– De legalább tudtuk, mit keresnek!

A fiatalabb közben tovább lapozott.

– Itt van valami Matolcsy György is.

– Ki az?

– A jegybank korábbi elnöke.

– És mi köze az alapítványokhoz?

– A bíróság elrendelte a letartóztatását. A nyomozás az ő irányítása alatt létrejött alapítványi rendszer működését és a közpénzből származó vagyon sorsát vizsgálja.

Az öreg hátradőlt.

– Hát, ez már valami! És a fia?

– Matolcsy Ádám? Őt is keresik. Európai és nemzetközi elfogatóparancs van ellene.

– Szökésben van?

– A hatóságok szerint külföldön tartózkodik, a tartózkodási helyét nem sikerült megállapítani.

Az öreg lassan letette a kávéscsészét.

– Sándor, te emlékszel, amikor a perzsa sah turbánjáról leemeltük a gyémántforgót?

– Hogyne. Világraszóló botrány lett belőle.

– Fél Európa keresett bennünket. És most mondd meg nekem, miféle szakma az, ahol az apa börtönben ül, a fia ellen nemzetközi körözés van, és közben még mindig több százmilliárd forint után kutatnak?

– Úgy látszik, ez már nem a mi szakmánk.

– Lehet, hogy szerencsénk volt, hogy nem értettünk hozzá.

Délutánra az újságban újabb részletekre bukkantak. A pénzek útja, külföldi befektetések, ingatlanok, magántőkealapok, eltűnt vagyonok. A fiatalabb Brenner egy fényképre mutatott.

– Nézd csak, testvér! Ezek nem a Regent Streeten vásárolnak ékszert. Itt már egész vagyonok utaznak országhatárokon keresztül.

– És a zsákmányt hol tartják?

– Egyes hírek szerint Dubajban, másutt, ki tudja.

– A mi időnkben ehhez legalább egy hamis útlevél kellett, meg némi szerencse.

– Most már úgy látszik, elegendő egy jó kapcsolatrendszer.

Az öreg elmosolyodott.

– És mondd csak, a bank pénzét ki ellenőrzi?

– Állami szervek, felügyelőbizottságok, könyvvizsgálók. Legalábbis ez volna a dolguk.

– Akkor ezek szerint minden rendben volt?

– Ezt nem mondanám. Éppen azt vizsgálják, hogyan történhetett mindez.

Az öreg sokáig hallgatott, majd megszólalt:

– Sándor, nekünk annak idején egyetlen rendőr is elég volt, hogy elrontsa az egész esténket. Ezeknek meg ennyi ellenőrző intézmény között kellett eljutniuk idáig?

– Úgy látszik, nem mindenütt ugyanazt értik ellenőrzés alatt.

Este a Duna-parton sétáltak. A város fényei megcsillantak a vízen. Az idősebb Brenner megállt egy rendőrkapitányság előtt, és a falon függő körözési fényképeket nézte.

– Na, végre valami ismerős! A körözés. Ez még a mi időnkben is működött.

– Csakhogy akkoriban a rendőr legalább tudta, kit keres.

– És most?

– Most az egyik keresett ember külföldön van, az apja pedig letartóztatásban várja az eljárás folytatását.

Az öreg megvakarta a fejét.

– Tudod, Sándor, kezdem azt hinni, hogy mi rosszul választottunk pályát.

– Miért?

– Mert mi ékszert loptunk, ők meg a nemzeti vagyon kezeléséhez jutottak hozzá. Mi álarcot viseltünk, ők tisztséget. Mi éjszaka dolgoztunk, ők fényes nappal. És ha lebuktunk, nem volt kérdés, hogy a bíróság elé kerülünk.

A fiatalabb elnevette magát.

– Ne légy igazságtalan, bátyám! Most is van bíróság, van nyomozás, van letartóztatás, sőt nemzetközi elfogatóparancs is. Csak a számok nagyobbak.

Az öreg erre már nem nevetett.

– Igazad van. Úgy látszik, a világ nem felejtette el a régi mesterséget. Csak közben feltalálták hozzá az alapítványokat, a vagyonkezelőket és a magántőkealapokat.

Éjfél felé visszatértek a fekete könyvhöz. Az idősebb Brenner még egyszer kinyitotta az újságot, aztán gondosan összehajtotta.

– Mit gondolsz, Sándor, ügyesebbek nálunk ezek a mai mesterek?

– Nem tudom.

– Miért?

– Mert minket már száz éve lelepleztek. Őket még most is vizsgálják.

Az öreg elgondolkodott, majd a megsárgult fényképre pillantott.

– Tudod, testvér, mi annak idején azért kerültünk a fekete könyvbe, mert elloptunk egy gyémántdiadémot.

– És ezek?

– Ezeket a nép még hazafiaknak is hitte, miközben a saját zsebéből fizette a zsákmányt.

A fiatalabb Brenner sokáig hallgatott, aztán megszólalt:

– Akkor hát mi legalább nem csaptuk be azokat, akiket megloptunk.

Az öreg bólintott.

– Nem, Sándor. Mi csak tolvajok voltunk. A bizalmat is ellopni, az már egészen más mesterség.

ni, az már egészen más mesterség.

Nehrer György: Elektromos rollerek társadalmi és egészségügyi kockázatai

 Iktatószám: KÖFÁT/54159-1/2026/GKFO

 

Tisztelt Nehrer György Úr!

A közlekedési tárca – a szabályozás hiányából adódó probléma súlyára figyelemmel – kiemelt sürgősséggel tervezi szabályozni a motoros rollerek közlekedését, amelynek előkészítése folyamatban van, azonban a tervezet még nem végleges.

 

A tervezet tartalmazza a motoros rollerek vezetéséhez szükséges életkori határokat, az ún. nagy teljesítményű rollerek esetében a legalább AM kategóriájú vezetői engedély előírását, az életkortól és a roller kategóriájától függő sisakviselési kötelezettséget, valamint a rollerek közlekedésére vonatkozó további rendelkezéseket.

 

A jogszabály-tervezetet a Kormány társadalmi egyeztetésre bocsátotta, amelynek keretében 2026. november 5-ig lehet észrevételeket lehet tenni.

 

A tervezet a következő linken érhető el:

https://kormany.hu/dokumentumtar/tarsadalmi-egyeztetes-az-elektromos-rollerrel-torteno-kozlekedes-szabalyairol

 

A kötelező felelősségbiztosításra vonatkozó felvetése kapcsán arról tájékoztatom, hogy a motoros rollerekre túlnyomó többségére – a fent említett tervezettől függetlenül, a jelenleg hatályos jogszabályok alapján is - kötelező felelősségbiztosítást kötni, mivel minden olyan gépi meghajtású (mechanikus, tehát nem emberi vagy állati erővel működtetett) jármű, amelynek a legnagyobb tervezési sebessége meghaladja a 25 km/h-t, vagy legnagyobb sajáttömege meghaladja a 25 kg-t és legnagyobb tervezési sebessége a 14 km/h-t, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 3. §-ának 10. pontja alapján gépjárműnek minősül, ezért ugyanezen törvény 4. §-ának (1) bekezdése szerint az üzemben tartója köteles az ilyen járművekre gépjármű-felelősségbiztosítási szerződést kötni, és azt díjfizetéssel hatályban tartani.

 

Tájékoztatom továbbá, hogy a jogszabály-előkészítési folyamat során a javaslatait munkatársaimmal megvizsgáljuk, és a megvalósíthatóságuk esetén figyelembe vesszük.

 

Tisztelettel:

  

KÖZLEKEDÉSI és BERUHÁZÁSI minisztérium

Kovács Kornél főosztályvezető   Közlekedési és Beruházási Minisztérium Gépjármű-közlekedési Főosztály   H-1117 Budapest, Október huszonharmadika utca 18. Telefonos ügyfélszolgálat: +36 (1) 795 3300 E-mail: info@kbm.gov.hu Web: www.kormany.hu

 

 

 

 

Iktatószám: KÖFÁT/54159/2026/GKFO

 

From: Nehrer György <gyorgynehrer@gmail.com>
Sent: Monday, May 25, 2026 4:38 PM
To: Miniszterelnök (MK) <miniszterelnok@mk.gov.hu>; iktatas@parlament.hu; ugyfelszolgalat@kormany.hu
Subject: Nyílt levél továbbítása – elektromos rollerek társadalmi és egészségügyi kockázatai

Nehrer György: Amikor drága az irha

A hatalomnak mindig van egy pillanata, amikor a fény már nem úgy esik rá, mint régen. A dicsőség fénye megfakul, a tapsok elhalkulnak, és a vezető egyszer csak azt veszi észre: a világ már nem az ő szava szerint mozdul. Ilyenkor válik drágává az irha.

A magyar politikai életben most egy ilyen pillanatot látunk. Egy volt miniszterelnök könnyed félmosollyal beszél „kiosztható eszközökről”, „készültségi állapotról”, mintha a fegyveres készültség csak egy tréfa volna a vasárnapi ebéd után. A szavak játékosak, de a mögöttük rejlő félelem súlyosabb, mint bármelyik mosoly.

Aki fél, az gyakran nevet. Aki retteg, az gyakran viccel. Aki pedig a hatalom elvesztésétől tart, az sokszor a saját híveit tolja maga elé, mint pajzsot. A félelem az emberi – a módszer viszont  erkölcsileg annál vitathatóbb.

A hatalom elvesztése nem könnyű. Aki évtizedekig uralta a terepet, annak a visszavonulás nem természetes mozdulat. A letartóztatástól való félelem, a számonkérés réme, a méltatlan helyzetek lehetősége emberileg érthető. De az, ahogyan valaki védekezik ellene, már erkölcsi kérdés.

Aki a saját híveit tolja maga elé, aki a „nemzeti ellenállás” zászlaját lobogtatja, miközben valójában a saját bőrét menti, az nem államférfi. Az csak egy  alak a sok közül, aki a bajban nem előre lép, hanem hátra.

A történelem tele van ilyen alakokkal. Mindig ugyanazt teszik: a közösség mögé bújnak, hogy a saját bőrük megmeneküljön. A zászlót magasra tartják, de nem azért, hogy vezessék a népet, hanem hogy eltakarják vele saját félelmüket. A pajzsként használt tömeg – a legősibb trükk

A világ sok táján láttuk már: szélsőséges csoportok kórházak és iskolák mellé települnek, hogy aztán azt mondhassák, az ellenség ártatlanokat öl. A gyávaságot erkölcsi pajzzsá alakítják. Most valami hasonló történik nálunk is. A politikai vezető a saját bázisát tolja maga elé, hogy ha a jog utoléri, azt mondhassa: nem engem támadtok, hanem a nemzetet.

Ez a módszer nem új. Ez a félelem nem egyedi. Ez a trükk pedig  nem eredeti. Viszont  annál veszélyesebb.

Aki nyitott szemmel jár a világ dolgaiban az nem egyszer láthatta már, hogy a hatalom utolsó szakasza mindig ugyanúgy zajlik.

A történelemben a hatalom elvesztésének pillanata mindig ugyanazt a mintát követi: először jön a tagadás, aztán a harcias retorika, majd a hívek mozgósítása, végül a félelem.

Most ebben a negyedik szakaszban járunk. A félelem pedig nem jó tanácsadó — sem emberileg, sem politikailag. Aki a saját félelmét a nemzet zászlajába csomagolja, az nem hős, hanem egy sunyi alak. Aki a saját bőrét védi, miközben másokat tol maga elé, az nem vezető, hanem menekülő.

Orbán Viktor! Én sem Kádártól, sem öntől, sem más hatalmasságtól nem tanultam meg félni. De azt nem vagyok hajlandó természetesnek tekinteni, hogy egy bukott politikai vezető kétértelmű szavakkal játsszon, miközben a következmények terhét majd másokra akarja hárítani. Aki a nép mögé bújik, az végül a nép előtt fog elbukni. 

Amikor drága az irha, akkor derül ki, ki az, aki valóban a közösségért áll ki — és ki az, aki csak a saját bőrét félti.

Nehrer György: Majk; a csend kapuja

 

Egy hete, hogy ismét itt jártunk, hosszú évek után. Most valami más volt minden, mint régen, vagy én változtam annyit, hogy írjak Majkról. Írjak Károlyi Margitról, aki annyi idős volt, mint a nagyanyám, és ott született, ahol ő. A két asszony sorsa nem köthető össze: az egyik grófi sorból, a másik dohánygyári munkássorból jött. Mégis mindketten átélték a világégéseket, mindketten elveszítettek gyermekeket, és mindketten hajlíthatatlanul, acélkeményen élték le az életüket.

 

A Vértes erdeinek ölelésében, ahol a lombok között még a szél is úgy jár, mintha tisztelettel lépne, ott fekszik Majk települése. A tó felszíne sima volt azon a reggelen, mint egy frissen feszített selyem, amelyen a fény úgy csillogott, mintha az ég apró gyertyái úsznának rajta. A víz partján fűzek hajoltak meg, s a levelek között olykor megcsillant a nap, mint egy régi aranykereszt, amelyet a történelem keze felejtett ott.

A tó mögött, kissé magasabban, hófehér falú épületek sorakoztak. A cellaházak piros cserepei úgy ragyogtak a délutáni fényben, mintha a Vértes szíve dobogna bennük. A templom tornya büszkén emelkedett a táj fölé, bár már nem volt teljes: a hajó, amely egykor Maulbertsch freskóit őrizte, régen elpusztult. A torony mégis állt, magányosan, mint egy őrszem, aki nem hagyja el a helyét, még akkor sem, ha a világ körülötte romba dől.

A remeteség kapuja fölött ma is olvasható a régi intelem: „Távol legyen ezen szent magány kapujától a csendzavaró…” Az ember elolvassa, és önkéntelenül halkabban lép tovább. Nem is kell hozzá különös képzelőerő. A helynek megvan a maga története, s abban a csendnek is megvolt a maga ideje.

1733-ban Esterházy József gróf a kamalduli szerzeteseknek adományozta Majkot. A remeteség terveit Franz Anton Pilgram készítette. Húsz cellaházat álmodtak a tájba, de végül tizenhét épült fel; mindegyikhez kis kert tartozott, homlokzatán pedig ott maradt az építtető főúri család címere. A házak nem paloták voltak, hanem különálló kis világok. A szerzetes a maga cellájában élt, dolgozott és imádkozott, a napjait szigorú rend igazította egymáshoz. A hallgatás nem díszlet volt, hanem életforma.

A templom alapkövét 1753-ban tették le, ám a remeteség élete nem bizonyult hosszúnak. II. József 1782-ben feloszlatta a szemlélődő szerzetesrendeket, így a kamalduliaknak is távozniuk kellett. A cellák kiürültek, de az épületek nem maradtak sokáig gazdátlanul. Esterházy Károly 1806-ban megvásárolta a birtokot, később bérbe adták a környéken működő posztógyárnak. A cellaházakba munkások költöztek, az egyikben iskola kapott helyet. Ami egykor a világtól való elvonulást szolgálta, abból lassan a mindennapi megélhetés helye lett.

1810 nyarán villám csapott a templom tetőzetébe. A tűz után a templomhajót elbontották, köveinek egy részét máshol használták fel. A torony megmaradt, s azóta is úgy áll a táj fölött, mint egy mondat, amelynek a végét kitörölte az idő. A XIX. században az Esterházyak a főépületet vadász- és lakókastéllyá alakították. Majk újra benépesült, a régi rendből azonban már csak a falak, a kertek és a címerek őriztek valamit.

Ebben a sokat változott világban kapott helyet Károlyi Margit története is. 1896-ban született a Károlyi család Arad megyei birtokán. Apja, Károlyi Gyula később Magyarország miniszterelnöke lett. Margit olyan közegben nőtt fel, ahol a családnév rangot, örökséget és kötelességet jelentett. 1918 márciusában feleségül ment Esterházy Móric grófhoz, aki néhány hónappal korábban még a kormány élén állt. Házasságukkal két régi család története fonódott össze, Majk pedig életük egyik fontos helyszíne lett.

Négy gyermekük született: Mátyás, Marcell, Menyhért és Mónika. A család a majki kastély, a csákvári birtok és a budapesti otthon között élt. Margit szerette a kertet, és a róla szóló emlékek szerint figyelt a környékbeliek gondjaira is. Határozott asszony volt, nem hibátlan legenda; de a jelek szerint a felelősséget nem pusztán a rangjához tartozó kötelességnek tekintette.

A XX. század azonban sorra bontotta le azt a világot, amelyben Margit felnőtt. Marcell a második világháborúban eltűnt, halálának pontos körülményei nem tisztázódtak. Menyhért gyermekkorában gyermekparalízist kapott, és fiatalon meghalt. A háború Majkot sem kímélte: a kastélyt kifosztották, a családi értékekből sok odaveszett, az épületben kórház működött, Margit pedig ápolónőként segített. A vastag falak nem óvták meg sem a családot, sem a birtokot attól, ami odakint történt.

A háború után a főúri családok korábbi helyzete megszűnt. A birtokok állami tulajdonba kerültek, a régi otthonokból sokakat elűztek. 1951-ben Margit családját a Heves megyei Hort községbe telepítették ki. Ő Majkon maradhatott, mert nem budapesti lakosként tartották nyilván. A 13-as cellaházban talált otthonra nővérével, Emmával, akit a környéken Timbinek becéztek. Emma az erdészetnél vállalt munkát, hogy legyen miből megélniük.

Különös fordulat volt ez a sorsban. A kamalduliak egykor önként választották a magányt; Margitot a történelem szorította egykori cellájuk falai közé. Nem a világ elől menekült ide, hanem az a világ tűnt el körülötte, amelyben addig élt. A grófi cím nem adott kenyeret, a régi birtok nem volt többé az övé. A napokat a kert, a ház körüli munka és a megélhetés apró gondjai rendezték sorba.

Margit és Emma lassan a környék mindennapi életének részévé váltak. Aki csak a rangjukat látta, aligha értette, mennyire megváltozott a sorsuk. Aki viszont a hétköznapokat figyelte, azt is láthatta, hogy a vagyon elvesztése nem feltétlenül jelenti az emberi tartás elvesztését. Margit megmaradt annak, aki volt: határozottnak, szigorúnak, a maga módján segítőkésznek.

Életének egy másik, kevésbé ismert oldalára Bakonyi István irodalomtörténész emléke vet fényt. Amikor évekkel ezelőtt portrékötetet írtam róla, elmesélte, hogy nyaranta a keresztszüleinél töltötte a iskolai szünidőt Majkon. Keresztapja az Esterházyak parádés kocsisa volt; a gyermektelen házaspár az egyik egykori cellaházban lakott. Rajtuk keresztül ismerte meg Károlyi Margit grófnőt. Bakonyi akkor már középiskolás diák volt, és a grófnővel az iskolai órákon kívül is beszélgethetett angolul. Ennyit őrzött meg a visszaemlékezés. Nem tudjuk, miről beszélgettek, de a kép önmagában is eleven: egy hajdani főúri világ asszonya angolul társalog egy diákkal a régi remeteség egyik cellaházának közelében. A történelem olykor ilyen kicsi, személyes emlékekben marad meg.

1956 őszén ismét megmozdult az ország. A forradalom leverése után Esterházy Móric és lányuk, Mónika Bécsbe távoztak. Margit nem ment velük. Erősen kötődött Magyarországhoz és Majkhoz; az is szerepet játszhatott döntésében, hogy a háborúban eltűnt fiáról, Marcellről sokáig remélhette, hogy még hírt kap. Nem tudhatjuk, melyik ok milyen súllyal esett latba. Annyi bizonyos, hogy maradt.

A maradás nem volt romantikus szabadság. A család szétszakadt, a korábbi otthon elveszett, a mindennapok szűkösek voltak. Margit nem egy sértetlen kastélyban őrizte a múltat, hanem egy cellaházban élte a maga életét. Majk számára nem pusztán egy régi birtok volt: a táj, az emberek, a kert és az emlékek együtt jelentették az otthont. A tulajdonjogot el lehetett venni, de azt nem lehetett rendelettel megszüntetni, hogy valaki hová tartozónak érzi magát.

Margit nem volt forradalmár, és nem hajtott végre látványos történelmi tettet. Egyszerűen nem akart elmenni. A történelem a hadvezérekről, politikusokról és győztesekről beszél a leghangosabban; a maradók története többnyire a hétköznapokban húzódik meg. Abban, hogy az ember reggel felkel, gondozza a kertet, és másnap újrakezdi.

A cellaházak falai közben őrizték a maguk rétegeit. Szerzetesek laktak bennük, később munkások, majd egy hajdani grófi család tagjai. Ugyanazok a falak látták a fogadalomból vállalt lemondást és a történelem kényszerű veszteségét. A két élet nem volt azonos, de Majk mindkettőnek otthont adott.

Margit 1975-ben halt meg. Végső nyughelyét a fóti Károlyi-kastély altemplomában kapta meg, de élete utolsó évtizedei Majkhoz kötődtek. Nem tért vissza a régi kastélyba, és nem teremtett magának új, fényűző világot. A 13-as cellaház maradt az otthona addig, amíg az élet ott tartotta.

Ha ma valaki átlép Majk kapuján, először talán a fehér falakat, a piros tetőket, a cellaházak szabályos sorát és a magányos tornyot veszi észre. Aztán lassan megérti, hogy a hely nem egyetlen történetet őriz. A kamalduliak imádságát, a posztógyár munkásainak életét, az Esterházyak kastélyát és Károlyi Margit szűkös mindennapjait ugyanaz a táj fogta körül.

A csend nem beszél, és nem választ ki senkit. De a falak, ha figyelmesen nézzük őket, emlékeztetnek arra, hogy a történelem nemcsak nagy eseményekből áll. Néha egy ember sorsában mutatja meg, mit vesz el tőle az idő, és mi az, amit mégsem tud elvenni.

Margit számára ez Majk volt. Nem a régi rang, nem a vagyon, nem az elveszett kastély, hanem a hely, amelyet otthonának érzett. Nem kell hőssé avatnunk ezért. Elég tudnunk, hogy amikor elmehetett volna, maradt.

Majk nem tanít, nem üzen, nem magyaráz. Csak áll, a Vértes erdeinek ölelésében, és hagyja, hogy aki arra jár, vigyen magával valamit abból, amit a hely tud: hogy a történelem nemcsak a nagy eseményekben él, hanem azokban, akik maradnak.

Károlyi Margit maradt. És ezzel beírta magát Majk csendjébe.  Ez a csend kapuja.

majkiremeteseg.hu

Nehrer György: Nem az arányokkal van a gond, Navracsics úr

 

A Terror Háza alapvető problémája számomra az, hogy a magyarországi szocialista pártállamot következetesen „kommunista diktatúraként” mutatja be. Én ezt történelmileg pontatlan és leegyszerűsítő megközelítésnek tartom. Számomra ez már a történelem politikai célú átértelmezése. A marxizmus–leninizmus ideológiája természetesen jelen volt, és az akkori hatalom a kommunizmus elérését tekintette végső történelmi célnak, de Magyarországon szocialista államrend, szovjet típusú pártállam működött. Benne éltem a kezdetektől a végéig, tudom, hogy miről beszélek. Számomra nem mindegy, hogy mit nevezünk minek.

Az 1956-os forradalom után a politikai hatalom új birtokosa a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP lett. Az ország hivatalos neve Magyar Népköztársaság volt. A rendszer önmagát szocialistának nevezte, és a szocializmus építéséről beszélt. A kommunizmus a marxista–leninista ideológia szerint egy elérendő, későbbi társadalmi állapotként jelent meg. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer demokratikus lett volna. Nem jelenti azt sem, hogy ne lett volna diktatórikus, egypárti hatalomgyakorlás, politikai megtorlás, állambiztonsági megfigyelés vagy súlyos jogsértés.

Ezeket a történelmi tényeket nem kell és nem is szabad elhallgatni. De éppen ezért kellene pontosan fogalmazni. A szocialista pártállamot nem kell átnevezni ahhoz, hogy elmondjuk róla az igazat. Ez számomra a Terror Háza egyik alapvető problémája.

A „kommunizmus”, a „szocializmus”, a „szovjet típusú pártállam”, az „egypártrendszer” és a „diktatúra” nem egymás szinonimái. Összefüggnek egymással, de nem ugyanazt jelentik.

Egy történelmi múzeumnak éppen az lenne a feladata, hogy ezeket a különbségeket megmutassa, ne pedig egyetlen politikailag kényelmes fogalom alá gyömöszölje őket. Ugyanez a problémám a nyilas korszak és a későbbi szocialista rendszer bemutatásával is.

A két rendszer között lehet és kell is történelmi kapcsolatokat, hasonlóságokat és különbségeket vizsgálni. De a nyilas uralom néhány hónapja és az 1949-től évtizedeken át működő szocialista pártállam nem ugyanaz a történelmi jelenség. Más volt az ideológiájuk, más volt a nemzetközi környezetük, más volt a társadalmi működésük, és más volt a történelmi időtartamuk.

A Terror Háza saját kiállítási szövege ráadásul ennél is tovább megy: az „Átöltözés” című teremben a nyilas és a kommunista politikai rendőrség egyenruháját egymás mellé állítja, és azt állítja róluk, hogy „ugyanazon érme két oldalát” jelentik. Ha ezeket a rendszereket egyetlen nagy, fekete történelmi masszává gyúrjuk, abból nem lesz történelemismeret. Valami lesz belőle, csak azt nem történelemnek hívjuk.

Számomra pontosan ez a Terror Háza problémája.

Nem az, hogy beszél a diktatúráról. Beszéljen róla! Nem az, hogy bemutatja a politikai rendőrséget, a kínzásokat, a kivégzéseket, a megtorlást.  Mutassa meg!

Hanem az, hogy mindezt egy olyan kész történelmi narratívába rendezi, amelyben a múlt értelmezése már előre eldöntött. A történelem azonban ennél sokkal bonyolultabb.

A magyar társadalom nem csupán áldozatokból és gonoszokból állt. Voltak elkövetők, kiszolgálók, alkalmazkodók, ellenállók, hallgatók és túlélők. Voltak, akik hittek a rendszerben, mások féltek tőle. Megint mások egyszerűen megpróbáltak élni benne, és ez volt a többség.

És volt magyar felelősség is.

Nem lehet mindenért kizárólag a németeket, majd a szovjeteket felelőssé tenni, miközben eltűnik a képből a magyar állam, a magyar politikai elit és maga a magyar társadalom szerepe. És itt van Horthy Miklós szerepe is.

Hol van a Horthy-korszak állami felelősségének teljes története? Hol vannak a zsidótörvények, a jogfosztás, a munkaszolgálat, a magyar közigazgatás és csendőrség szerepe a deportálásokban? És hol vannak azok az áldozatok, akiknek a sorsa nem 1944. március 19-én kezdődött?

Mert a Terror Háza saját történeti anyagai is elismerik, hogy a magyar zsidóság jogfosztása már jóval a német megszállás előtt megkezdődött. Bemutatják az 1938-as, 1939-es és 1941-es zsidótörvényeket, és azt is, hogy 1944-ben a magyar hatóságok közreműködtek a deportálásokban. Ugyanakkor ugyanennek a múzeumnak a bemutatása hangsúlyozza azt is, hogy Horthy 1944 júliusában leállíttatta a deportálásokat, és ezt a budapesti zsidóság jelentős részének megmenekülésével hozza összefüggésbe.  Ezeket a tényeket nem kell egymás ellen kijátszani. Éppen az lenne a történelmi tisztesség, hogy mindegyik a maga helyére kerüljön.

Horthy nem lehet  mindenért felelős bűnbak, sem pedig  a magyar történelem tiszta kezű kívülállója.  A magyar állam szerepét pedig nem lehet eltüntetni azzal, hogy a német megszállás után minden tragédiát a németekre és a nyilasokra tolunk.

Egy nemzet történelmi önismeretéhez ugyanis nemcsak az kell, hogy megmutassa, mit tettek vele mások. Azt is meg kell kérdeznie: mit tettünk mi? És azt is: mit tett a saját államunk?

Ezért számomra nem az a kérdés, hogy melyik korszak hány négyzetmétert kap a Terror Házában.

Hanem az, hogy a múzeum történelmet akar-e megértetni velünk, vagy egy politikailag kialakított történelmi emlékezetet akar elfogadtatni velünk. Én az utóbbit érzem. Ezért tartom a Terror Házát alapjaiban elhibázott intézményi és történelmi konstrukciónak.

Magánvéleményem: ezt az intézményt ebben a formájában meg kellene szüntetni, és helyette egy olyan, valóban történettudományos alapokon működő intézményt kellene létrehozni, amely nem valamelyik politikai oldal igazolására használja a múltat, hanem a magyar történelem legnehezebb korszakait is képes árnyaltan, önkritikusan és politikai érdekektől függetlenül bemutatni.

Mert a múlt egyetlen politikai hatalomnak sem a tulajdona. És a történelem nem lehet politikai fegyver.

Nehrer György: A kézírás eltűnő világa

 

Ma délután Mikszáth Kálmán A mi örökös barátunk című novelláját olvasgattam a XI. kötetből. Ez az 1959-ben kiadott sorozat különös becsben áll előttem, mert minden novellához tartozik egy oldal kézirat-fotókópia is. Az ember ilyenkor nemcsak a történetet olvassa, hanem egy kicsit az író kezét is látja.

Már régen elfelejtettem, milyen apró betűkkel írt Mikszáth. Amikor újra a szemem elé került a kézirata, megint csak elcsodálkoztam rajta. Olyan apró, sűrű betűk sorakoztak egymás mellett, hogy nekem bizony már csaknem mikroszkóp kellett volna hozzájuk. Nem tudom, Mikszáthnak mekkora szeme lehetett, de bizonyára jobb állapotban volt, mint az enyém.

A kézirat láttán aztán eszembe jutottak a régi nyomdászok is, akik az ötvenes években még ólombetűkből szedték a könyvek szövegét. Egyenként, soronként, betűről betűre. Micsoda világ volt az!

Azóta pedig mekkorát fordult körülöttünk a világ. Az ólombetűt fölváltotta a billentyűzet, a nyomdász szedőszekrénye helyére odakerült a számítógép, s az ember ma már úgy ír levelet, hogy mire a tinta megszáradna, az e-mail talán már meg is érkezett a világ másik végére.

Este újra eszembe jutott Mikszáth kézirata. Meg az is, milyen régen írtam már tollal hosszabb szöveget papírra.

Mert amíg ezt a néhány sort most néhány perc alatt leütöm, addig a hetvenes években elő kellett volna venni a szalagos írógépet. Sőt, még az írógépet sem lehetett csak úgy elővenni és használni. Előbb a rendőrségre kellett leadni egy gépelt oldalt valamennyi karakterrel, amely a gép billentyűzetén szerepelt. Akkoriban ugyanis minden írógépnek megvolt a maga kis egyéni jellemvonása. Mondhatni: az írógépnek is volt személyisége.

Aztán, ahogy ez nálam már lenni szokott, egyik gondolat hozta a másikat.

Néztem Mikszáth apró betűit, s arra gondoltam: mi lenne, ha megkérném az AI-t, hogy grafológiázzunk egyet? Hátha kiderül valami abból, amit én magam sem tudok magamról.

Az AI természetesen készségesnek mutatkozott.

Így hát amit eddig itt leírtam, azt szépen leírtam tollal egy papírra. Nem mondom, különös érzés volt. Már néhány sor után megfájdult a jobb kezem hüvelykujja.

Ekkor kezdtem igazán sajnálni Mikszáthot.

Szegény embernek mennyit kellett körmölnie ahhoz a rengeteg könyvhöz!

Aztán odaadtam a kézírást az AI-nak, és külön megkértem: ne szépítsen, ne hízelegjen, ne keressen bennem semmi jót csak azért, mert én kérdeztem. Mondja meg az igazat. A színtiszta igazat.

Nos, az igazság meglehetősen kedvezően hangzott.

A grafológiai elemzés szerint a betűim kicsik, tömörek és sűrűk. Ez állítólag mély gondolkodásra, lényegre törő működésre és belső fókuszra utal.

A sorok nem csúsznak lefelé, de nem is kapaszkodnak fölfelé. Ez stabil hangulati ritmust és kiegyensúlyozott érzelmi hátteret sejtet.

A betűk egy része összekapaszkodik, más része elválik. Az elemzés szerint ez azt jelenti, hogy a gondolkodásom nem sablonos: ott kapcsol, ahol összefüggést lát, és ott válik szét, ahol új gondolat kezdődik.

A felső zóna közepes magasságú, tehát reális jövőkép és földközeli ambíció rajzolódik ki belőle. Semmi grandiózus.

A középső zóna sűrű, tömör és rendezett. Fókusz, szervezettség, belső rend.

Az alsó zóna közepesen mély és egyenletes. Érett ösztönvilág, kontrollált energia.

A tollnyomás közepes. Nem agresszív, nem impulzív, de nem is fásult.

A szóközök közepesek, a sorok közötti távolság szűkebb. Vagyis érett kapcsolódási ritmus, sűrű gondolkodás, koncentráció és mentális szervezettség.

Eddig rendben is volna.

Csak hát én azért annyit még megtanultam az életem során, hogy a tudomány és a jóslás között van némi különbség. A grafológia nem pszichológiai röntgen, és abból, hogy az ember milyen betűket kanyarít a papírra, azért nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, mi lakik a fejében.

De játékos kíváncsiságnak azért megteszi.

És valljuk be, kellemesebb azt olvasni, hogy az ember stabil, mélyen gondolkodó, szervezett, reális és kontrollált, mint azt, hogy a kézírásából súlyos személyiségzavarokra lehet következtetni.

Én különben is azt kértem az AI-tól, hogy semmi kamú, semmi szépítés.

Megkaptam.

A konklúzió szerint tehát egy olyan ember kézírását látta, aki sok réteget észrevesz egyszerre, nem mindig a felszínt figyeli, hanem inkább azt keresi, mi van alatta.  A női ruhadarabokkal is pontosan így vagyok. Hát, kérem szépen, én ezt nem fogom megcáfolni.

Legföljebb azt jegyzem meg, hogy az AI ezt az egészet néhány perc alatt kiolvasta a kézírásomból, miközben nekem hetvenhárom év kellett hozzá, hogy nagyjából ugyanerre rájöjjek.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt a kézírásommal.

Mindenesetre, ha az AI azt mondta volna, hogy pszichopata vagyok, ezt a bejegyzést bizonyára nem tenném közzé.

Így azonban nyugodt szívvel megteszem.  Elvégre megvizsgáltak, és semmi különöset nem találtak.

Egyelőre.

Nehrer György: Tisztulás – búcsú a politika zajától

 

Az ember életében vannak korszakok, melyek úgy suhannak el felette, mint a Tisza tavaszi áradása. Zúgva, sodorva, mindent magával ragadva, ami gyenge, ami ingatag, ami nem gyökerezett mélyen a lélek földjében. S vannak korszakok, melyek után az ember csak áll a parton, nézi a visszahúzódó vizet, s nem tudja eldönteni, vajon a folyó változott-e meg, vagy ő maga. Én is így állok most, a magam csendes partján.

A politika zúgó árja mögöttem maradt. Sok mindent hozott, sok mindent vitt. Új arcokat sodort elém, akikben reményt láttam, s régi arcokat ragadott el tőlem, akikben valaha bizalmat őriztem. A szerepek pedig úgy cserélődtek, mint a színpadon, ahol a súgó egyszer csak főszereplővé lép elő, a főszereplő pedig elfelejti a saját mondatát.

Több mint két évig kerestem a közélet zajában a magam igazát. Most a csendben keresem. De talán itt az ideje annak is, hogy kimondjam, miért vágtam bele annak idején ebbe az egészbe. A magam számára kitűzött célt elértem. Nem maradt bennem hiányérzet amiatt, hogy valami fontosat nem tettem meg. Amit vállaltam, azt végigvittem. A magam lehetőségei szerint megtettem, amit szükségesnek éreztem.

És talán éppen ezért tudok most nyugodtabban hátralépni.

Mert az igazság az, hogy belőlem mindig hiányzott a politika iránti vágy. Soha nem akartam politikus lenni, nem vágytam tisztségre, pozícióra, szerepre. Inkább az ember érdekelt, s az, hogy amit gondolok, annak legyen súlya.  A szakszervezetben jól éreztem magam. Ott valahogy emberibb volt minden. Lehetett vitatkozni úgy is, hogy közben nem kellett feltétlenül legyőzni a másikat. A politika világa más. Ott sokszor már nem is az számít, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy ki tudja a másikat legyőzni. Néha még a józan észt is. Ez nekem nem megy.

Talán azért, mert túl sokáig dolgoztam emberek között ahhoz, hogy meglássam bennük az embert. És túl sok évet éltem már ahhoz, hogy ne higgyem azt, hogy minden vita, minden másként gondolkodó ember az ellenség, és minden mondatnak zászlót kell vinnie. 

A csend különös jószág. Nem beszél, nem magyaráz, csak körülvesz, mint az őszi köd, melyben az ember nem lát messzire, de valahogy mégis érzi, hogy valami készül.

A szépirodalomhoz való visszatérés olyan, mint hazatérni egy régi házba, melynek ajtaját rég nem nyitottam ki. A kilincs hideg, a szoba üres, s a falak mintha azt kérdeznék: „Hol voltál eddig?”

Nem tudok felelni.

A politika sokat adott, de közben valamit el is vett. A tollból kardot fabrikáltam, a papír helyét a vita, a mondatok helyét pedig a harc vette át. Egy idő után az ember már maga sem veszi észre, hogy minden mondata mögött ott áll valami láthatatlan zászló, amelyhez tartoznia kellene.  Aztán rádöbben: hiszen soha nem tartoztam egyetlen zászló alá sem.

Most ott áll az íróasztalon a papír, mellette a toll. Minden ugyanott van, ahol valaha hagytam, mégis idegennek érzem. Megfogom a tollat, nézem a papírt, s várom, hogy történjék valami. De nem történik.

Várok egy gondolatra, egy képre, egy régi emlékre, amelynek színe még nem fakult meg. Talán egy régi utca képére, egy gyermekkorból itt maradt hangra, vagy az emberek arcára, amelyeket már régen nem látok, de valamiért még mindig emlékszem rájuk.

Kiss bácsira, az idegenlégiósra és a történeteire, meg a csigapörköltjére a Hunyadi utcából. Békefiékre és a kecskéikre a Toldi Miklós utcából, akik tejet adtak, amikor már nem volt mit enni. Magasházy Dénesre, a lovas edzőmre a Lövölde útról, a lóbolond katonára, akinek az apja Horthy első szárnysegédje volt.

Ők faragták a nagyanyámtól kapott tartógerendámat a helyére. Aprólékos munkával, észrevétlenül. Talán az ember is így épül fel. Nem nagy szavakból, nem zászlókból, hanem azokból az emberekből és történetekből, amelyek valahol mélyen beépülnek a lelkébe.

S közben arra gondolok, hogy talán éppen ez a tisztulás. Nem az, amikor hirtelen minden világossá válik, hanem amikor lassan elhallgat bennünk az, amit már túl sokáig hallgattunk.

A régi barátok arcai néha felbukkannak előttem, mint a múlt ködfátyolos képei. Egykor hittem bennük, s ők hittek bennem. A politika azonban különös mestere a távolságoknak. Közel hozza az idegent, s távolra taszítja a régit. Mire az ember észbe kap, már nem tudja pontosan, ki áll mellette, s ki áll vele szemben.  Talán ezért is olyan nehéz visszatalálni ahhoz, ami régen természetes volt.

S ahogy ott ültem az íróasztalnál a makacsul fehér papír fölött, egyszer csak eszembe jutott Arany János panasza, az a bizonyos Pegazus, az átkozott gebe, amely nem akar nyargalni, csak tipeg, tipeg, mintha maga sem hinné el, hogy szárnyai vannak. Hirtelen úgy éreztem, mintha Arany nem is magáról beszélt volna, hanem rólam.

A tollat már megfogtam, a papírt már előhúztam, a mondatot már majdnem leírtam – de a Pegazus nem indult meg. Csak nézett rám azzal a szelíd, kissé ostoba tekintettel, amelyben benne van minden alkotói kín: „Ma nem megy, gazdám. Ma csak tipegni tudok.”

Nem haragudtam rá.

Mert tudtam, hogy nem a ló hibája. A politika évei alatt a Pegazus megszokta, hogy nem kell repülnie. Ott elég volt a szó, a harc, a vélemény. Ott nem kellett szárny, csak kard.

Most pedig újra szárnyalnia kellene, s bizonytalanul néz körül, mint a madár, amelyet sokáig tartottak kalitkában, s amikor végre kinyitják előtte az ajtót, nem tudja, merre van a szabadság.

A szépirodalomhoz való visszatérés nem olyan, mint egy régi kabátot felvenni. Inkább olyan, mint egy régi hangszert újra kézbe venni. Az ember tudja, hogy valaha játszott rajta, de az ujjai már nem emlékeznek minden hangra.  Aztán egyszer csak valami mocorogni kezd.

Nem nagy dolog. Nem világot rengető felismerés. Csak egy halk rezdülés a lélek mélyén. Olyan, mint amikor a tél végén az ember először hallja meg a madár hangját. Nem harsány, nem erős, de jelzi, hogy valami készül. Talán ennyi elég is.

Nem kell rögtön egy nagy mondat. Nem kell bölcsesség. Nem kell ítélet. Csak egy mondat, amelyben végre nem a zaj beszél.

És talán nem is kell szakítanom a politikai írással. Talán csak másképp kell folytatnom. Kevesebb haraggal, kevesebb zajjal, kevesebb kényszerrel, hogy nem kell minden mondatnak állást foglalnia valami mellett vagy valamivel szemben.

Mert írni továbbra is fogok.  És ha kell, bírálni is.

Akik pedig abban reménykednek, hogy ezzel visszavonulok, tévednek. Nem vonulok vissza, csak hátrébb lépek a zajtól. Talán azért, hogy jobban halljam a saját gondolataimat. Nem akarok többé minden csatába belépni, de ha valami mellett vagy valami ellen szólnom kell, a tollat nem fogom letenni. Csak más hangon írok majd.

Talán csendesebben. Talán kevesebb indulattal. De nem kevesebb meggyőződéssel.

Mert a tartás nem pártlogika, nem szerep, nem pozíció. A tartás az ember belső gerendája. Az a gerenda, amely akkor is tart, amikor odakint már régen kicserélődtek a zászlók.

S ha ez a gerenda megvan, akkor talán a Pegazus is megindul egyszer. Nem vágtában, nem szárnyalva,  először csak tipegve. De a tipegés is mozgás. A mozgás pedig élet.

És talán ebből a tipegésből egyszer majd újra repülés lesz.