"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal
Tulajdonos, szerkesztő: Nehrer György
2026. november 15., vasárnap
Nehrer György: Jégvirág
2026. november 10., kedd
Nehrer György: A fekete könyv új lapja
A Brenner fivérek éppen kiléptek a budapesti Rendőrmúzeum
fekete könyvéből. Az idősebbik megropogtatta a derekát, a fiatalabb pedig
kíváncsian körülnézett.
– Hány év telt el, Sándor?
– Úgy száz.
– És mi változott?
A fiatalabb felkapott egy újságot a közeli padról.
– Azt hiszem, a zsebtolvajlás kiment a divatból.
– Kár. Pedig szép mesterség volt.
– Most már alapítványok vannak.
Az öreg megállt.
– Az meg miféle szerzet?
– Nem tudom pontosan, de úgy látom, sokkal jövedelmezőbb,
mint a mi régi szakmánk.
Beültek egy kávéházba. Az újság címlapján hatalmas számok
virítottak. Milliárdok, alapítványok, vagyonkezelők, magántőkealapok. Az
idősebb Brenner sokáig tanulmányozta a híreket, majd letette a szemüvegét.
– Sándor, jól olvasom? A Magyar Nemzeti Bankból több mint
kétszázhatvanhat milliárd forint került alapítványokhoz?
– Jól.
– És ki kezelte ezt a vagyont?
– Egy vagyonkezelő társaság.
– És hol a pénz?
– Na, éppen ezt vizsgálják.
Az öreg elismerően bólintott.
– Látod, testvérem, mi annak idején a berlini operában három
hónapig készültünk az államtanácsosné gyémántdiadémjának ellopására. Két nőnk
épült be, frakkot hozattunk Londonból, és minden lépésünket előre megterveztük.
– Aztán három ország rendőrsége keresett bennünket.
– De legalább tudtuk, mit keresnek!
A fiatalabb közben tovább lapozott.
– Itt van valami Matolcsy György is.
– Ki az?
– A jegybank korábbi elnöke.
– És mi köze az alapítványokhoz?
– A bíróság elrendelte a letartóztatását. A nyomozás az ő
irányítása alatt létrejött alapítványi rendszer működését és a közpénzből
származó vagyon sorsát vizsgálja.
Az öreg hátradőlt.
– Hát, ez már valami! És a fia?
– Matolcsy Ádám? Őt is keresik. Európai és nemzetközi
elfogatóparancs van ellene.
– Szökésben van?
– A hatóságok szerint külföldön tartózkodik, a tartózkodási
helyét nem sikerült megállapítani.
Az öreg lassan letette a kávéscsészét.
– Sándor, te emlékszel, amikor a perzsa sah turbánjáról
leemeltük a gyémántforgót?
– Hogyne. Világraszóló botrány lett belőle.
– Fél Európa keresett bennünket. És most mondd meg nekem,
miféle szakma az, ahol az apa börtönben ül, a fia ellen nemzetközi körözés van,
és közben még mindig több százmilliárd forint után kutatnak?
– Úgy látszik, ez már nem a mi szakmánk.
– Lehet, hogy szerencsénk volt, hogy nem értettünk hozzá.
Délutánra az újságban újabb részletekre bukkantak. A pénzek
útja, külföldi befektetések, ingatlanok, magántőkealapok, eltűnt vagyonok. A
fiatalabb Brenner egy fényképre mutatott.
– Nézd csak, testvér! Ezek nem a Regent Streeten vásárolnak
ékszert. Itt már egész vagyonok utaznak országhatárokon keresztül.
– És a zsákmányt hol tartják?
– Egyes hírek szerint Dubajban, másutt, ki tudja.
– A mi időnkben ehhez legalább egy hamis útlevél kellett,
meg némi szerencse.
– Most már úgy látszik, elegendő egy jó kapcsolatrendszer.
Az öreg elmosolyodott.
– És mondd csak, a bank pénzét ki ellenőrzi?
– Állami szervek, felügyelőbizottságok, könyvvizsgálók.
Legalábbis ez volna a dolguk.
– Akkor ezek szerint minden rendben volt?
– Ezt nem mondanám. Éppen azt vizsgálják, hogyan
történhetett mindez.
Az öreg sokáig hallgatott, majd megszólalt:
– Sándor, nekünk annak idején egyetlen rendőr is elég volt,
hogy elrontsa az egész esténket. Ezeknek meg ennyi ellenőrző intézmény között
kellett eljutniuk idáig?
– Úgy látszik, nem mindenütt ugyanazt értik ellenőrzés
alatt.
Este a Duna-parton sétáltak. A város fényei megcsillantak a
vízen. Az idősebb Brenner megállt egy rendőrkapitányság előtt, és a falon függő
körözési fényképeket nézte.
– Na, végre valami ismerős! A körözés. Ez még a mi időnkben
is működött.
– Csakhogy akkoriban a rendőr legalább tudta, kit keres.
– És most?
– Most az egyik keresett ember külföldön van, az apja pedig
letartóztatásban várja az eljárás folytatását.
Az öreg megvakarta a fejét.
– Tudod, Sándor, kezdem azt hinni, hogy mi rosszul
választottunk pályát.
– Miért?
– Mert mi ékszert loptunk, ők meg a nemzeti vagyon
kezeléséhez jutottak hozzá. Mi álarcot viseltünk, ők tisztséget. Mi éjszaka
dolgoztunk, ők fényes nappal. És ha lebuktunk, nem volt kérdés, hogy a bíróság
elé kerülünk.
A fiatalabb elnevette magát.
– Ne légy igazságtalan, bátyám! Most is van bíróság, van
nyomozás, van letartóztatás, sőt nemzetközi elfogatóparancs is. Csak a számok
nagyobbak.
Az öreg erre már nem nevetett.
– Igazad van. Úgy látszik, a világ nem felejtette el a régi
mesterséget. Csak közben feltalálták hozzá az alapítványokat, a vagyonkezelőket
és a magántőkealapokat.
Éjfél felé visszatértek a fekete könyvhöz. Az idősebb
Brenner még egyszer kinyitotta az újságot, aztán gondosan összehajtotta.
– Mit gondolsz, Sándor, ügyesebbek nálunk ezek a mai
mesterek?
– Nem tudom.
– Miért?
– Mert minket már száz éve lelepleztek. Őket még most is
vizsgálják.
Az öreg elgondolkodott, majd a megsárgult fényképre
pillantott.
– Tudod, testvér, mi annak idején azért kerültünk a fekete
könyvbe, mert elloptunk egy gyémántdiadémot.
– És ezek?
– Ezeket a nép még hazafiaknak is hitte, miközben a saját
zsebéből fizette a zsákmányt.
A fiatalabb Brenner sokáig hallgatott, aztán megszólalt:
– Akkor hát mi legalább nem csaptuk be azokat, akiket
megloptunk.
Az öreg bólintott.
– Nem, Sándor. Mi csak tolvajok voltunk. A bizalmat is
ellopni, az már egészen más mesterség.
ni, az már egészen más mesterség.
2026. november 6., péntek
Nehrer György: Elektromos rollerek társadalmi és egészségügyi kockázatai
Iktatószám: KÖFÁT/54159-1/2026/GKFO
Tisztelt Nehrer György Úr!
A közlekedési tárca – a szabályozás hiányából adódó probléma súlyára figyelemmel – kiemelt sürgősséggel tervezi szabályozni a motoros rollerek közlekedését, amelynek
előkészítése folyamatban van, azonban a tervezet még nem végleges.
A tervezet tartalmazza a motoros rollerek vezetéséhez szükséges életkori határokat, az ún. nagy teljesítményű rollerek esetében a legalább AM kategóriájú vezetői
engedély előírását, az életkortól és a roller kategóriájától függő sisakviselési kötelezettséget, valamint a rollerek közlekedésére vonatkozó további rendelkezéseket.
A jogszabály-tervezetet a Kormány társadalmi egyeztetésre bocsátotta, amelynek keretében 2026. november 5-ig lehet észrevételeket lehet tenni.
A tervezet a következő linken érhető el:
A kötelező felelősségbiztosításra vonatkozó felvetése kapcsán arról tájékoztatom, hogy
a motoros rollerekre túlnyomó többségére – a fent említett tervezettől függetlenül, a jelenleg hatályos jogszabályok alapján is - kötelező felelősségbiztosítást
kötni, mivel minden olyan gépi meghajtású (mechanikus, tehát nem emberi vagy állati erővel működtetett) jármű, amelynek a legnagyobb tervezési sebessége meghaladja a 25 km/h-t, vagy legnagyobb sajáttömege meghaladja a 25 kg-t és legnagyobb tervezési sebessége
a 14 km/h-t, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 3. §-ának 10. pontja alapján gépjárműnek minősül, ezért ugyanezen törvény 4. §-ának (1) bekezdése szerint az üzemben tartója köteles az ilyen járművekre gépjármű-felelősségbiztosítási
szerződést kötni, és azt díjfizetéssel hatályban tartani.
Tájékoztatom továbbá, hogy a jogszabály-előkészítési folyamat során a javaslatait munkatársaimmal megvizsgáljuk, és a megvalósíthatóságuk esetén figyelembe vesszük.
Tisztelettel:
|
KÖZLEKEDÉSI és BERUHÁZÁSI minisztérium |
Kovács Kornél főosztályvezető Közlekedési és Beruházási Minisztérium Gépjármű-közlekedési Főosztály H-1117 Budapest, Október huszonharmadika utca 18. Telefonos ügyfélszolgálat: +36 (1) 795 3300 E-mail:
info@kbm.gov.hu Web:
www.kormany.hu |
Iktatószám: KÖFÁT/54159/2026/GKFO
From: Nehrer György <gyorgynehrer@gmail.com>
Sent: Monday, May 25, 2026 4:38 PM
To: Miniszterelnök (MK) <miniszterelnok@mk.gov.hu>;
iktatas@parlament.hu;
ugyfelszolgalat@kormany.hu
Subject: Nyílt levél továbbítása – elektromos rollerek társadalmi és egészségügyi kockázatai
2026. október 18., vasárnap
Nehrer György: Amikor drága az irha
A hatalomnak mindig van egy
pillanata, amikor a fény már nem úgy esik rá, mint régen. A dicsőség fénye
megfakul, a tapsok elhalkulnak, és a vezető egyszer csak azt veszi észre: a
világ már nem az ő szava szerint mozdul. Ilyenkor válik drágává az irha.
A magyar politikai életben most
egy ilyen pillanatot látunk. Egy volt miniszterelnök könnyed félmosollyal
beszél „kiosztható eszközökről”, „készültségi állapotról”, mintha a fegyveres
készültség csak egy tréfa volna a vasárnapi ebéd után. A szavak játékosak, de a
mögöttük rejlő félelem súlyosabb, mint bármelyik mosoly.
Aki fél, az gyakran nevet. Aki
retteg, az gyakran viccel. Aki pedig a hatalom elvesztésétől tart, az sokszor a
saját híveit tolja maga elé, mint pajzsot. A félelem az emberi – a módszer
viszont erkölcsileg annál vitathatóbb.
A hatalom elvesztése nem könnyű.
Aki évtizedekig uralta a terepet, annak a visszavonulás nem természetes
mozdulat. A letartóztatástól való félelem, a számonkérés réme, a méltatlan
helyzetek lehetősége emberileg érthető. De az, ahogyan valaki védekezik ellene,
már erkölcsi kérdés.
Aki a saját híveit tolja maga
elé, aki a „nemzeti ellenállás” zászlaját lobogtatja, miközben valójában a
saját bőrét menti, az nem államférfi. Az csak egy alak a sok közül, aki a bajban nem előre lép,
hanem hátra.
A történelem tele van ilyen
alakokkal. Mindig ugyanazt teszik: a közösség mögé bújnak, hogy a saját bőrük
megmeneküljön. A zászlót magasra tartják, de nem azért, hogy vezessék a népet,
hanem hogy eltakarják vele saját félelmüket. A pajzsként használt tömeg – a
legősibb trükk
A világ sok táján láttuk már:
szélsőséges csoportok kórházak és iskolák mellé települnek, hogy aztán azt
mondhassák, az ellenség ártatlanokat öl. A gyávaságot erkölcsi pajzzsá
alakítják. Most valami hasonló történik nálunk is. A politikai vezető a saját
bázisát tolja maga elé, hogy ha a jog utoléri, azt mondhassa: nem engem
támadtok, hanem a nemzetet.
Ez a módszer nem új. Ez a félelem
nem egyedi. Ez a trükk pedig nem
eredeti. Viszont annál veszélyesebb.
Aki nyitott szemmel jár a világ
dolgaiban az nem egyszer láthatta már, hogy a hatalom utolsó szakasza mindig
ugyanúgy zajlik.
A történelemben a hatalom
elvesztésének pillanata mindig ugyanazt a mintát követi: először jön a tagadás,
aztán a harcias retorika, majd a hívek mozgósítása, végül a félelem.
Most ebben a negyedik szakaszban
járunk. A félelem pedig nem jó tanácsadó — sem emberileg, sem politikailag. Aki
a saját félelmét a nemzet zászlajába csomagolja, az nem hős, hanem egy sunyi
alak. Aki a saját bőrét védi, miközben másokat tol maga elé, az nem vezető,
hanem menekülő.
Orbán Viktor! Én sem Kádártól,
sem öntől, sem más hatalmasságtól nem tanultam meg félni. De azt nem vagyok
hajlandó természetesnek tekinteni, hogy egy bukott politikai vezető kétértelmű
szavakkal játsszon, miközben a következmények terhét majd másokra akarja
hárítani. Aki a nép mögé bújik, az végül a nép előtt fog elbukni.
Amikor drága az irha, akkor
derül ki, ki az, aki valóban a közösségért áll ki — és ki az, aki csak a saját
bőrét félti.
2026. október 10., szombat
Nehrer György: Majk; a csend kapuja
Egy hete, hogy ismét itt jártunk, hosszú évek
után. Most valami más volt minden, mint régen, vagy én változtam annyit, hogy
írjak Majkról. Írjak Károlyi Margitról, aki annyi idős volt, mint a nagyanyám,
és ott született, ahol ő. A két asszony sorsa nem köthető össze: az egyik grófi
sorból, a másik dohánygyári munkássorból jött. Mégis mindketten átélték a
világégéseket, mindketten elveszítettek gyermekeket, és mindketten
hajlíthatatlanul, acélkeményen élték le az életüket.
A Vértes erdeinek ölelésében, ahol a lombok között
még a szél is úgy jár, mintha tisztelettel lépne, ott fekszik Majk települése.
A tó felszíne sima volt azon a reggelen, mint egy frissen feszített selyem,
amelyen a fény úgy csillogott, mintha az ég apró gyertyái úsznának rajta. A víz
partján fűzek hajoltak meg, s a levelek között olykor megcsillant a nap, mint
egy régi aranykereszt, amelyet a történelem keze felejtett ott.
A tó mögött, kissé magasabban, hófehér falú
épületek sorakoztak. A cellaházak piros cserepei úgy ragyogtak a délutáni
fényben, mintha a Vértes szíve dobogna bennük. A templom tornya büszkén
emelkedett a táj fölé, bár már nem volt teljes: a hajó, amely egykor
Maulbertsch freskóit őrizte, régen elpusztult. A torony mégis állt, magányosan,
mint egy őrszem, aki nem hagyja el a helyét, még akkor sem, ha a világ
körülötte romba dől.
A remeteség kapuja fölött ma is olvasható a régi
intelem: „Távol legyen ezen szent magány kapujától a csendzavaró…” Az
ember elolvassa, és önkéntelenül halkabban lép tovább. Nem is kell hozzá
különös képzelőerő. A helynek megvan a maga története, s abban a csendnek is
megvolt a maga ideje.
1733-ban Esterházy József gróf a kamalduli
szerzeteseknek adományozta Majkot. A remeteség terveit Franz Anton Pilgram
készítette. Húsz cellaházat álmodtak a tájba, de végül tizenhét épült fel;
mindegyikhez kis kert tartozott, homlokzatán pedig ott maradt az építtető főúri
család címere. A házak nem paloták voltak, hanem különálló kis világok. A
szerzetes a maga cellájában élt, dolgozott és imádkozott, a napjait szigorú
rend igazította egymáshoz. A hallgatás nem díszlet volt, hanem életforma.
A templom alapkövét 1753-ban tették le, ám a
remeteség élete nem bizonyult hosszúnak. II. József 1782-ben feloszlatta a
szemlélődő szerzetesrendeket, így a kamalduliaknak is távozniuk kellett. A
cellák kiürültek, de az épületek nem maradtak sokáig gazdátlanul. Esterházy
Károly 1806-ban megvásárolta a birtokot, később bérbe adták a környéken működő posztógyárnak. A cellaházakba munkások költöztek, az egyikben iskola
kapott helyet. Ami egykor a világtól való elvonulást szolgálta, abból lassan a
mindennapi megélhetés helye lett.
1810 nyarán villám csapott a templom tetőzetébe. A
tűz után a templomhajót elbontották, köveinek egy részét máshol használták fel.
A torony megmaradt, s azóta is úgy áll a táj fölött, mint egy mondat, amelynek
a végét kitörölte az idő. A XIX. században az Esterházyak a főépületet vadász-
és lakókastéllyá alakították. Majk újra benépesült, a régi rendből azonban már
csak a falak, a kertek és a címerek őriztek valamit.
Ebben a sokat változott világban kapott helyet
Károlyi Margit története is. 1896-ban született a Károlyi család Arad megyei
birtokán. Apja, Károlyi Gyula később Magyarország miniszterelnöke lett. Margit
olyan közegben nőtt fel, ahol a családnév rangot, örökséget és kötelességet
jelentett. 1918 márciusában feleségül ment Esterházy Móric grófhoz, aki néhány
hónappal korábban még a kormány élén állt. Házasságukkal két régi család
története fonódott össze, Majk pedig életük egyik fontos helyszíne lett.
Négy gyermekük született: Mátyás, Marcell,
Menyhért és Mónika. A család a majki kastély, a csákvári birtok és a budapesti
otthon között élt. Margit szerette a kertet, és a róla szóló emlékek szerint
figyelt a környékbeliek gondjaira is. Határozott asszony volt, nem hibátlan
legenda; de a jelek szerint a felelősséget nem pusztán a rangjához tartozó
kötelességnek tekintette.
A XX. század azonban sorra bontotta le azt a
világot, amelyben Margit felnőtt. Marcell a második világháborúban eltűnt,
halálának pontos körülményei nem tisztázódtak. Menyhért gyermekkorában
gyermekparalízist kapott, és fiatalon meghalt. A háború Majkot sem kímélte: a
kastélyt kifosztották, a családi értékekből sok odaveszett, az épületben kórház
működött, Margit pedig ápolónőként segített. A vastag falak nem óvták meg sem a
családot, sem a birtokot attól, ami odakint történt.
A háború után a főúri családok korábbi helyzete
megszűnt. A birtokok állami tulajdonba kerültek, a régi otthonokból sokakat
elűztek. 1951-ben Margit családját a Heves megyei Hort községbe telepítették
ki. Ő Majkon maradhatott, mert nem budapesti lakosként tartották nyilván. A
13-as cellaházban talált otthonra nővérével, Emmával, akit a környéken Timbinek
becéztek. Emma az erdészetnél vállalt munkát, hogy legyen miből megélniük.
Különös fordulat volt ez a sorsban. A kamalduliak egykor önként választották a magányt; Margitot a történelem szorította egykori cellájuk falai közé. Nem a világ elől menekült ide, hanem az a világ tűnt el körülötte, amelyben addig élt. A grófi cím nem adott kenyeret, a régi birtok nem volt többé az övé. A napokat a kert, a ház körüli munka és a megélhetés apró gondjai rendezték sorba.
Margit és Emma lassan a környék mindennapi életének részévé váltak. Aki csak a rangjukat látta, aligha értette, mennyire megváltozott a sorsuk. Aki viszont a hétköznapokat figyelte, azt is láthatta, hogy a vagyon elvesztése nem feltétlenül jelenti az emberi tartás elvesztését. Margit megmaradt annak, aki volt: határozottnak, szigorúnak, a maga módján segítőkésznek.
Életének egy másik, kevésbé ismert oldalára
Bakonyi István irodalomtörténész emléke vet fényt. Amikor évekkel ezelőtt
portrékötetet írtam róla, elmesélte, hogy nyaranta a keresztszüleinél töltötte a iskolai szünidőt Majkon. Keresztapja az Esterházyak parádés kocsisa volt; a gyermektelen
házaspár az egyik egykori cellaházban lakott. Rajtuk keresztül ismerte meg
Károlyi Margit grófnőt. Bakonyi akkor már középiskolás diák volt, és a
grófnővel az iskolai órákon kívül is beszélgethetett angolul. Ennyit őrzött meg
a visszaemlékezés. Nem tudjuk, miről beszélgettek, de a kép önmagában is
eleven: egy hajdani főúri világ asszonya angolul társalog egy diákkal a régi
remeteség egyik cellaházának közelében. A történelem olykor ilyen kicsi,
személyes emlékekben marad meg.
A maradás nem volt romantikus szabadság. A család
szétszakadt, a korábbi otthon elveszett, a mindennapok szűkösek voltak. Margit
nem egy sértetlen kastélyban őrizte a múltat, hanem egy cellaházban élte a maga
életét. Majk számára nem pusztán egy régi birtok volt: a táj, az emberek, a
kert és az emlékek együtt jelentették az otthont. A tulajdonjogot el lehetett
venni, de azt nem lehetett rendelettel megszüntetni, hogy valaki hová
tartozónak érzi magát.
Margit nem volt forradalmár, és nem hajtott végre
látványos történelmi tettet. Egyszerűen nem akart elmenni. A történelem a
hadvezérekről, politikusokról és győztesekről beszél a leghangosabban; a
maradók története többnyire a hétköznapokban húzódik meg. Abban, hogy az ember
reggel felkel, gondozza a kertet, és másnap újrakezdi.
A cellaházak falai közben őrizték a maguk rétegeit.
Szerzetesek laktak bennük, később munkások, majd egy hajdani grófi család
tagjai. Ugyanazok a falak látták a fogadalomból vállalt lemondást és a
történelem kényszerű veszteségét. A két élet nem volt azonos, de Majk
mindkettőnek otthont adott.
Margit 1975-ben halt meg. Végső nyughelyét a fóti
Károlyi-kastély altemplomában kapta meg, de élete utolsó évtizedei Majkhoz
kötődtek. Nem tért vissza a régi kastélyba, és nem teremtett magának új,
fényűző világot. A 13-as cellaház maradt az otthona addig, amíg az élet ott
tartotta.
Ha ma valaki átlép Majk kapuján, először talán a
fehér falakat, a piros tetőket, a cellaházak szabályos sorát és a magányos
tornyot veszi észre. Aztán lassan megérti, hogy a hely nem egyetlen történetet
őriz. A kamalduliak imádságát, a posztógyár munkásainak életét, az Esterházyak
kastélyát és Károlyi Margit szűkös mindennapjait ugyanaz a táj fogta körül.
A csend nem beszél, és nem választ ki senkit. De a
falak, ha figyelmesen nézzük őket, emlékeztetnek arra, hogy a történelem
nemcsak nagy eseményekből áll. Néha egy ember sorsában mutatja meg, mit vesz el
tőle az idő, és mi az, amit mégsem tud elvenni.
Margit számára ez Majk volt. Nem a régi rang, nem
a vagyon, nem az elveszett kastély, hanem a hely, amelyet otthonának érzett.
Nem kell hőssé avatnunk ezért. Elég tudnunk, hogy amikor elmehetett volna,
maradt.
Majk nem tanít, nem üzen, nem magyaráz. Csak áll,
a Vértes erdeinek ölelésében, és hagyja, hogy aki arra jár, vigyen magával
valamit abból, amit a hely tud: hogy a történelem nemcsak a nagy eseményekben
él, hanem azokban, akik maradnak.
Károlyi Margit maradt. És ezzel beírta magát Majk
csendjébe. Ez a csend kapuja.
2026. szeptember 23., szerda
Nehrer György: Nem az arányokkal van a gond, Navracsics úr
A Terror Háza alapvető problémája számomra az, hogy a magyarországi szocialista pártállamot következetesen „kommunista diktatúraként” mutatja be. Én ezt történelmileg pontatlan és leegyszerűsítő megközelítésnek tartom. Számomra ez már a történelem politikai célú átértelmezése. A marxizmus–leninizmus ideológiája természetesen jelen volt, és az akkori hatalom a kommunizmus elérését tekintette végső történelmi célnak, de Magyarországon szocialista államrend, szovjet típusú pártállam működött. Benne éltem a kezdetektől a végéig, tudom, hogy miről beszélek. Számomra nem mindegy, hogy mit nevezünk minek.
Az 1956-os forradalom után a politikai hatalom új birtokosa
a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP lett. Az ország hivatalos neve Magyar
Népköztársaság volt. A rendszer önmagát szocialistának nevezte, és a
szocializmus építéséről beszélt. A kommunizmus a marxista–leninista ideológia
szerint egy elérendő, későbbi társadalmi állapotként jelent meg. Ez nem jelenti
azt, hogy a rendszer demokratikus lett volna. Nem jelenti azt sem, hogy ne lett
volna diktatórikus, egypárti hatalomgyakorlás, politikai megtorlás,
állambiztonsági megfigyelés vagy súlyos jogsértés.
Ezeket a történelmi tényeket nem kell és nem is szabad
elhallgatni. De éppen ezért kellene pontosan fogalmazni. A szocialista
pártállamot nem kell átnevezni ahhoz, hogy elmondjuk róla az igazat. Ez
számomra a Terror Háza egyik alapvető problémája.
A „kommunizmus”, a „szocializmus”, a „szovjet típusú
pártállam”, az „egypártrendszer” és a „diktatúra” nem egymás szinonimái.
Összefüggnek egymással, de nem ugyanazt jelentik.
Egy történelmi múzeumnak éppen az lenne a feladata, hogy
ezeket a különbségeket megmutassa, ne pedig egyetlen politikailag kényelmes
fogalom alá gyömöszölje őket. Ugyanez a problémám a nyilas korszak és a későbbi
szocialista rendszer bemutatásával is.
A két rendszer között lehet és kell is történelmi
kapcsolatokat, hasonlóságokat és különbségeket vizsgálni. De a nyilas uralom
néhány hónapja és az 1949-től évtizedeken át működő szocialista pártállam nem
ugyanaz a történelmi jelenség. Más volt az ideológiájuk, más volt a nemzetközi
környezetük, más volt a társadalmi működésük, és más volt a történelmi
időtartamuk.
A Terror Háza saját kiállítási szövege ráadásul ennél is
tovább megy: az „Átöltözés” című teremben a nyilas és a kommunista politikai
rendőrség egyenruháját egymás mellé állítja, és azt állítja róluk, hogy
„ugyanazon érme két oldalát” jelentik. Ha ezeket a rendszereket egyetlen nagy,
fekete történelmi masszává gyúrjuk, abból nem lesz történelemismeret. Valami
lesz belőle, csak azt nem történelemnek hívjuk.
Számomra pontosan ez a Terror Háza problémája.
Nem az, hogy beszél a diktatúráról. Beszéljen róla! Nem az,
hogy bemutatja a politikai rendőrséget, a kínzásokat, a kivégzéseket, a
megtorlást. Mutassa meg!
Hanem az, hogy mindezt egy olyan kész történelmi narratívába
rendezi, amelyben a múlt értelmezése már előre eldöntött. A történelem azonban
ennél sokkal bonyolultabb.
A magyar társadalom nem csupán áldozatokból és gonoszokból
állt. Voltak elkövetők, kiszolgálók, alkalmazkodók, ellenállók, hallgatók és
túlélők. Voltak, akik hittek a rendszerben, mások féltek tőle. Megint mások
egyszerűen megpróbáltak élni benne, és ez volt a többség.
És volt magyar felelősség is.
Nem lehet mindenért kizárólag a németeket, majd a
szovjeteket felelőssé tenni, miközben eltűnik a képből a magyar állam, a magyar
politikai elit és maga a magyar társadalom szerepe. És itt van Horthy Miklós
szerepe is.
Hol van a Horthy-korszak állami felelősségének teljes
története? Hol vannak a zsidótörvények, a jogfosztás, a munkaszolgálat, a
magyar közigazgatás és csendőrség szerepe a deportálásokban? És hol vannak azok
az áldozatok, akiknek a sorsa nem 1944. március 19-én kezdődött?
Mert a Terror Háza saját történeti anyagai is elismerik,
hogy a magyar zsidóság jogfosztása már jóval a német megszállás előtt
megkezdődött. Bemutatják az 1938-as, 1939-es és 1941-es zsidótörvényeket, és
azt is, hogy 1944-ben a magyar hatóságok közreműködtek a deportálásokban. Ugyanakkor
ugyanennek a múzeumnak a bemutatása hangsúlyozza azt is, hogy Horthy 1944
júliusában leállíttatta a deportálásokat, és ezt a budapesti zsidóság jelentős
részének megmenekülésével hozza összefüggésbe.
Ezeket a tényeket nem kell egymás ellen kijátszani. Éppen az lenne a
történelmi tisztesség, hogy mindegyik a maga helyére kerüljön.
Horthy nem lehet mindenért felelős bűnbak, sem pedig a magyar történelem tiszta kezű kívülállója. A magyar állam szerepét pedig nem lehet
eltüntetni azzal, hogy a német megszállás után minden tragédiát a németekre és
a nyilasokra tolunk.
Egy nemzet történelmi önismeretéhez ugyanis nemcsak az kell,
hogy megmutassa, mit tettek vele mások. Azt is meg kell kérdeznie: mit tettünk
mi? És azt is: mit tett a saját államunk?
Ezért számomra nem az a kérdés, hogy melyik korszak hány
négyzetmétert kap a Terror Házában.
Hanem az, hogy a múzeum történelmet akar-e megértetni
velünk, vagy egy politikailag kialakított történelmi emlékezetet akar
elfogadtatni velünk. Én az utóbbit érzem. Ezért tartom a Terror Házát
alapjaiban elhibázott intézményi és történelmi konstrukciónak.
Magánvéleményem: ezt az intézményt ebben a formájában meg
kellene szüntetni, és helyette egy olyan, valóban történettudományos alapokon
működő intézményt kellene létrehozni, amely nem valamelyik politikai oldal
igazolására használja a múltat, hanem a magyar történelem legnehezebb
korszakait is képes árnyaltan, önkritikusan és politikai érdekektől függetlenül
bemutatni.
Mert a múlt egyetlen politikai hatalomnak sem a tulajdona. És
a történelem nem lehet politikai fegyver.
2026. szeptember 21., hétfő
Nehrer György: A kézírás eltűnő világa
Ma délután Mikszáth Kálmán A mi örökös barátunk című novelláját olvasgattam a XI. kötetből. Ez az 1959-ben kiadott sorozat különös becsben áll előttem, mert minden novellához tartozik egy oldal kézirat-fotókópia is. Az ember ilyenkor nemcsak a történetet olvassa, hanem egy kicsit az író kezét is látja.
Már régen elfelejtettem, milyen
apró betűkkel írt Mikszáth. Amikor újra a szemem elé került a kézirata, megint
csak elcsodálkoztam rajta. Olyan apró, sűrű betűk sorakoztak egymás mellett,
hogy nekem bizony már csaknem mikroszkóp kellett volna hozzájuk. Nem tudom,
Mikszáthnak mekkora szeme lehetett, de bizonyára jobb állapotban volt, mint az
enyém.
A kézirat láttán aztán eszembe
jutottak a régi nyomdászok is, akik az ötvenes években még ólombetűkből szedték
a könyvek szövegét. Egyenként, soronként, betűről betűre. Micsoda világ volt
az!
Azóta pedig mekkorát fordult
körülöttünk a világ. Az ólombetűt fölváltotta a billentyűzet, a nyomdász
szedőszekrénye helyére odakerült a számítógép, s az ember ma már úgy ír
levelet, hogy mire a tinta megszáradna, az e-mail talán már meg is érkezett a
világ másik végére.
Este újra eszembe jutott Mikszáth
kézirata. Meg az is, milyen régen írtam már tollal hosszabb szöveget papírra.
Mert amíg ezt a néhány sort most
néhány perc alatt leütöm, addig a hetvenes években elő kellett volna venni a
szalagos írógépet. Sőt, még az írógépet sem lehetett csak úgy elővenni és
használni. Előbb a rendőrségre kellett leadni egy gépelt oldalt valamennyi
karakterrel, amely a gép billentyűzetén szerepelt. Akkoriban ugyanis minden
írógépnek megvolt a maga kis egyéni jellemvonása. Mondhatni: az írógépnek is
volt személyisége.
Aztán, ahogy ez nálam már lenni
szokott, egyik gondolat hozta a másikat.
Néztem Mikszáth apró betűit, s
arra gondoltam: mi lenne, ha megkérném az AI-t, hogy grafológiázzunk egyet?
Hátha kiderül valami abból, amit én magam sem tudok magamról.
Az AI természetesen készségesnek
mutatkozott.
Így hát amit eddig itt leírtam,
azt szépen leírtam tollal egy papírra. Nem mondom, különös érzés volt. Már
néhány sor után megfájdult a jobb kezem hüvelykujja.
Ekkor kezdtem igazán sajnálni
Mikszáthot.
Szegény embernek mennyit kellett
körmölnie ahhoz a rengeteg könyvhöz!
Aztán odaadtam a kézírást az
AI-nak, és külön megkértem: ne szépítsen, ne hízelegjen, ne keressen bennem
semmi jót csak azért, mert én kérdeztem. Mondja meg az igazat. A színtiszta
igazat.
Nos, az igazság meglehetősen
kedvezően hangzott.
A grafológiai elemzés szerint a
betűim kicsik, tömörek és sűrűk. Ez állítólag mély gondolkodásra, lényegre törő
működésre és belső fókuszra utal.
A sorok nem csúsznak lefelé, de
nem is kapaszkodnak fölfelé. Ez stabil hangulati ritmust és kiegyensúlyozott
érzelmi hátteret sejtet.
A betűk egy része
összekapaszkodik, más része elválik. Az elemzés szerint ez azt jelenti, hogy a
gondolkodásom nem sablonos: ott kapcsol, ahol összefüggést lát, és ott válik
szét, ahol új gondolat kezdődik.
A felső zóna közepes magasságú,
tehát reális jövőkép és földközeli ambíció rajzolódik ki belőle. Semmi
grandiózus.
A középső zóna sűrű, tömör és
rendezett. Fókusz, szervezettség, belső rend.
Az alsó zóna közepesen mély és
egyenletes. Érett ösztönvilág, kontrollált energia.
A tollnyomás közepes. Nem
agresszív, nem impulzív, de nem is fásult.
A szóközök közepesek, a sorok
közötti távolság szűkebb. Vagyis érett kapcsolódási ritmus, sűrű gondolkodás,
koncentráció és mentális szervezettség.
Eddig rendben is volna.
Csak hát én azért annyit még
megtanultam az életem során, hogy a tudomány és a jóslás között van némi
különbség. A grafológia nem pszichológiai röntgen, és abból, hogy az ember
milyen betűket kanyarít a papírra, azért nem lehet teljes bizonyossággal megmondani,
mi lakik a fejében.
De játékos kíváncsiságnak azért
megteszi.
És valljuk be, kellemesebb azt
olvasni, hogy az ember stabil, mélyen gondolkodó, szervezett, reális és
kontrollált, mint azt, hogy a kézírásából súlyos személyiségzavarokra lehet
következtetni.
Én különben is azt kértem az
AI-tól, hogy semmi kamú, semmi szépítés.
Megkaptam.
A konklúzió szerint tehát egy olyan ember kézírását látta, aki sok réteget észrevesz egyszerre, nem mindig a felszínt figyeli, hanem inkább azt keresi, mi van alatta. A női ruhadarabokkal is pontosan így vagyok. Hát, kérem szépen, én ezt nem fogom megcáfolni.
Legföljebb azt jegyzem meg, hogy
az AI ezt az egészet néhány perc alatt kiolvasta a kézírásomból, miközben nekem
hetvenhárom év kellett hozzá, hogy nagyjából ugyanerre rájöjjek.
Persze az is lehet, hogy
egyszerűen csak szerencsém volt a kézírásommal.
Mindenesetre, ha az AI azt mondta
volna, hogy pszichopata vagyok, ezt a bejegyzést bizonyára nem tenném közzé.
Így azonban nyugodt szívvel
megteszem. Elvégre megvizsgáltak, és
semmi különöset nem találtak.
Egyelőre.
Impresszum
Talán kezdjük ezzel: manapság sokan úgy gondolják, hogy ami közzé van téve az közös és szabadon másolható, felhasználható, beilleszthető más...
-
Lássuk, miről van itt szó! Nem másról, mint arról, hogy a kormány propagandagépezete a HÍR TV és egyéb médiákon keresztül ismét ledarálni ...
-
A címre kattintva megnyílik az eredeti dokumentum. Fotó: Nehrer György A Hiemer család és a Hiemer-ház története Kállay István jegyzete: ...
-
Felkent kultuszminiszterünket is odaette a fene "Posványosra", és úgy gondolta, hogy a magyarság identitásának erősítésére illend...












