Nehrer György: Majk; a csend kapuja

 

Egy hete, hogy ismét itt jártunk, hosszú évek után. Most valami más volt minden, mint régen, vagy én változtam annyit, hogy írjak Majkról. Írjak Károlyi Margitról, aki annyi idős volt, mint a nagyanyám, és ott született, ahol ő. A két asszony sorsa nem köthető össze: az egyik grófi sorból, a másik dohánygyári munkássorból jött. Mégis mindketten átélték a világégéseket, mindketten elveszítettek gyermekeket, és mindketten hajlíthatatlanul, acélkeményen élték le az életüket.

 

A Vértes erdeinek ölelésében, ahol a lombok között még a szél is úgy jár, mintha tisztelettel lépne, ott fekszik Majk települése. A tó felszíne sima volt azon a reggelen, mint egy frissen feszített selyem, amelyen a fény úgy csillogott, mintha az ég apró gyertyái úsznának rajta. A víz partján fűzek hajoltak meg, s a levelek között olykor megcsillant a nap, mint egy régi aranykereszt, amelyet a történelem keze felejtett ott.

A tó mögött, kissé magasabban, hófehér falú épületek sorakoztak. A cellaházak piros cserepei úgy ragyogtak a délutáni fényben, mintha a Vértes szíve dobogna bennük. A templom tornya büszkén emelkedett a táj fölé, bár már nem volt teljes: a hajó, amely egykor Maulbertsch freskóit őrizte, régen elpusztult. A torony mégis állt, magányosan, mint egy őrszem, aki nem hagyja el a helyét, még akkor sem, ha a világ körülötte romba dől.

A remeteség kapuja fölött ma is olvasható a régi intelem: „Távol legyen ezen szent magány kapujától a csendzavaró…” Az ember elolvassa, és önkéntelenül halkabban lép tovább. Nem is kell hozzá különös képzelőerő. A helynek megvan a maga története, s abban a csendnek is megvolt a maga ideje.

1733-ban Esterházy József gróf a kamalduli szerzeteseknek adományozta Majkot. A remeteség terveit Franz Anton Pilgram készítette. Húsz cellaházat álmodtak a tájba, de végül tizenhét épült fel; mindegyikhez kis kert tartozott, homlokzatán pedig ott maradt az építtető főúri család címere. A házak nem paloták voltak, hanem különálló kis világok. A szerzetes a maga cellájában élt, dolgozott és imádkozott, a napjait szigorú rend igazította egymáshoz. A hallgatás nem díszlet volt, hanem életforma.

A templom alapkövét 1753-ban tették le, ám a remeteség élete nem bizonyult hosszúnak. II. József 1782-ben feloszlatta a szemlélődő szerzetesrendeket, így a kamalduliaknak is távozniuk kellett. A cellák kiürültek, de az épületek nem maradtak sokáig gazdátlanul. Esterházy Károly 1806-ban megvásárolta a birtokot, később bérbe adták a környéken működő posztógyárnak. A cellaházakba munkások költöztek, az egyikben iskola kapott helyet. Ami egykor a világtól való elvonulást szolgálta, abból lassan a mindennapi megélhetés helye lett.

1810 nyarán villám csapott a templom tetőzetébe. A tűz után a templomhajót elbontották, köveinek egy részét máshol használták fel. A torony megmaradt, s azóta is úgy áll a táj fölött, mint egy mondat, amelynek a végét kitörölte az idő. A XIX. században az Esterházyak a főépületet vadász- és lakókastéllyá alakították. Majk újra benépesült, a régi rendből azonban már csak a falak, a kertek és a címerek őriztek valamit.

Ebben a sokat változott világban kapott helyet Károlyi Margit története is. 1896-ban született a Károlyi család Arad megyei birtokán. Apja, Károlyi Gyula később Magyarország miniszterelnöke lett. Margit olyan közegben nőtt fel, ahol a családnév rangot, örökséget és kötelességet jelentett. 1918 márciusában feleségül ment Esterházy Móric grófhoz, aki néhány hónappal korábban még a kormány élén állt. Házasságukkal két régi család története fonódott össze, Majk pedig életük egyik fontos helyszíne lett.

Négy gyermekük született: Mátyás, Marcell, Menyhért és Mónika. A család a majki kastély, a csákvári birtok és a budapesti otthon között élt. Margit szerette a kertet, és a róla szóló emlékek szerint figyelt a környékbeliek gondjaira is. Határozott asszony volt, nem hibátlan legenda; de a jelek szerint a felelősséget nem pusztán a rangjához tartozó kötelességnek tekintette.

A XX. század azonban sorra bontotta le azt a világot, amelyben Margit felnőtt. Marcell a második világháborúban eltűnt, halálának pontos körülményei nem tisztázódtak. Menyhért gyermekkorában gyermekparalízist kapott, és fiatalon meghalt. A háború Majkot sem kímélte: a kastélyt kifosztották, a családi értékekből sok odaveszett, az épületben kórház működött, Margit pedig ápolónőként segített. A vastag falak nem óvták meg sem a családot, sem a birtokot attól, ami odakint történt.

A háború után a főúri családok korábbi helyzete megszűnt. A birtokok állami tulajdonba kerültek, a régi otthonokból sokakat elűztek. 1951-ben Margit családját a Heves megyei Hort községbe telepítették ki. Ő Majkon maradhatott, mert nem budapesti lakosként tartották nyilván. A 13-as cellaházban talált otthonra nővérével, Emmával, akit a környéken Timbinek becéztek. Emma az erdészetnél vállalt munkát, hogy legyen miből megélniük.

Különös fordulat volt ez a sorsban. A kamalduliak egykor önként választották a magányt; Margitot a történelem szorította egykori cellájuk falai közé. Nem a világ elől menekült ide, hanem az a világ tűnt el körülötte, amelyben addig élt. A grófi cím nem adott kenyeret, a régi birtok nem volt többé az övé. A napokat a kert, a ház körüli munka és a megélhetés apró gondjai rendezték sorba.

Margit és Emma lassan a környék mindennapi életének részévé váltak. Aki csak a rangjukat látta, aligha értette, mennyire megváltozott a sorsuk. Aki viszont a hétköznapokat figyelte, azt is láthatta, hogy a vagyon elvesztése nem feltétlenül jelenti az emberi tartás elvesztését. Margit megmaradt annak, aki volt: határozottnak, szigorúnak, a maga módján segítőkésznek.

Életének egy másik, kevésbé ismert oldalára Bakonyi István irodalomtörténész emléke vet fényt. Amikor évekkel ezelőtt portrékötetet írtam róla, elmesélte, hogy nyaranta a keresztszüleinél töltött időt Majkon. Keresztapja az Esterházyak parádés kocsisa volt; a gyermektelen házaspár az egyik egykori cellaházban lakott. Rajtuk keresztül ismerte meg Károlyi Margit grófnőt. Bakonyi akkor már középiskolás diák volt, és a grófnővel az iskolai órákon kívül is beszélgethetett angolul. Ennyit őrzött meg a visszaemlékezés. Nem tudjuk, miről beszélgettek, de a kép önmagában is eleven: egy hajdani főúri világ asszonya angolul társalog egy diákkal a régi remeteség egyik cellaházának közelében. A történelem olykor ilyen kicsi, személyes emlékekben marad meg.

1956 őszén ismét megmozdult az ország. A forradalom leverése után Esterházy Móric és lányuk, Mónika Bécsbe távoztak. Margit nem ment velük. Erősen kötődött Magyarországhoz és Majkhoz; az is szerepet játszhatott döntésében, hogy a háborúban eltűnt fiáról, Marcellről sokáig remélhette, hogy még hírt kap. Nem tudhatjuk, melyik ok milyen súllyal esett latba. Annyi bizonyos, hogy maradt.

A maradás nem volt romantikus szabadság. A család szétszakadt, a korábbi otthon elveszett, a mindennapok szűkösek voltak. Margit nem egy sértetlen kastélyban őrizte a múltat, hanem egy cellaházban élte a maga életét. Majk számára nem pusztán egy régi birtok volt: a táj, az emberek, a kert és az emlékek együtt jelentették az otthont. A tulajdonjogot el lehetett venni, de azt nem lehetett rendelettel megszüntetni, hogy valaki hová tartozónak érzi magát.

Margit nem volt forradalmár, és nem hajtott végre látványos történelmi tettet. Egyszerűen nem akart elmenni. A történelem a hadvezérekről, politikusokról és győztesekről beszél a leghangosabban; a maradók története többnyire a hétköznapokban húzódik meg. Abban, hogy az ember reggel felkel, gondozza a kertet, és másnap újrakezdi.

A cellaházak falai közben őrizték a maguk rétegeit. Szerzetesek laktak bennük, később munkások, majd egy hajdani grófi család tagjai. Ugyanazok a falak látták a fogadalomból vállalt lemondást és a történelem kényszerű veszteségét. A két élet nem volt azonos, de Majk mindkettőnek otthont adott.

Margit 1975-ben halt meg. Végső nyughelyét a fóti Károlyi-kastély altemplomában kapta meg, de élete utolsó évtizedei Majkhoz kötődtek. Nem tért vissza a régi kastélyba, és nem teremtett magának új, fényűző világot. A 13-as cellaház maradt az otthona addig, amíg az élet ott tartotta.

Ha ma valaki átlép Majk kapuján, először talán a fehér falakat, a piros tetőket, a cellaházak szabályos sorát és a magányos tornyot veszi észre. Aztán lassan megérti, hogy a hely nem egyetlen történetet őriz. A kamalduliak imádságát, a posztógyár munkásainak életét, az Esterházyak kastélyát és Károlyi Margit szűkös mindennapjait ugyanaz a táj fogta körül.

A csend nem beszél, és nem választ ki senkit. De a falak, ha figyelmesen nézzük őket, emlékeztetnek arra, hogy a történelem nemcsak nagy eseményekből áll. Néha egy ember sorsában mutatja meg, mit vesz el tőle az idő, és mi az, amit mégsem tud elvenni.

Margit számára ez Majk volt. Nem a régi rang, nem a vagyon, nem az elveszett kastély, hanem a hely, amelyet otthonának érzett. Nem kell hőssé avatnunk ezért. Elég tudnunk, hogy amikor elmehetett volna, maradt.

Majk nem tanít, nem üzen, nem magyaráz. Csak áll, a Vértes erdeinek ölelésében, és hagyja, hogy aki arra jár, vigyen magával valamit abból, amit a hely tud: hogy a történelem nemcsak a nagy eseményekben él, hanem azokban, akik maradnak.

Károlyi Margit maradt. És ezzel beírta magát Majk csendjébe.  Ez a csend kapuja.

majkiremeteseg.hu

Nehrer György: Nem az arányokkal van a gond, Navracsics úr

 

A Terror Háza alapvető problémája számomra az, hogy a magyarországi szocialista pártállamot következetesen „kommunista diktatúraként” mutatja be. Én ezt történelmileg pontatlan és leegyszerűsítő megközelítésnek tartom. Számomra ez már a történelem politikai célú átértelmezése. A marxizmus–leninizmus ideológiája természetesen jelen volt, és az akkori hatalom a kommunizmus elérését tekintette végső történelmi célnak, de Magyarországon szocialista államrend, szovjet típusú pártállam működött. Benne éltem a kezdetektől a végéig, tudom, hogy miről beszélek. Számomra nem mindegy, hogy mit nevezünk minek.

Az 1956-os forradalom után a politikai hatalom új birtokosa a Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP lett. Az ország hivatalos neve Magyar Népköztársaság volt. A rendszer önmagát szocialistának nevezte, és a szocializmus építéséről beszélt. A kommunizmus a marxista–leninista ideológia szerint egy elérendő, későbbi társadalmi állapotként jelent meg. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer demokratikus lett volna. Nem jelenti azt sem, hogy ne lett volna diktatórikus, egypárti hatalomgyakorlás, politikai megtorlás, állambiztonsági megfigyelés vagy súlyos jogsértés.

Ezeket a történelmi tényeket nem kell és nem is szabad elhallgatni. De éppen ezért kellene pontosan fogalmazni. A szocialista pártállamot nem kell átnevezni ahhoz, hogy elmondjuk róla az igazat. Ez számomra a Terror Háza egyik alapvető problémája.

A „kommunizmus”, a „szocializmus”, a „szovjet típusú pártállam”, az „egypártrendszer” és a „diktatúra” nem egymás szinonimái. Összefüggnek egymással, de nem ugyanazt jelentik.

Egy történelmi múzeumnak éppen az lenne a feladata, hogy ezeket a különbségeket megmutassa, ne pedig egyetlen politikailag kényelmes fogalom alá gyömöszölje őket. Ugyanez a problémám a nyilas korszak és a későbbi szocialista rendszer bemutatásával is.

A két rendszer között lehet és kell is történelmi kapcsolatokat, hasonlóságokat és különbségeket vizsgálni. De a nyilas uralom néhány hónapja és az 1949-től évtizedeken át működő szocialista pártállam nem ugyanaz a történelmi jelenség. Más volt az ideológiájuk, más volt a nemzetközi környezetük, más volt a társadalmi működésük, és más volt a történelmi időtartamuk.

A Terror Háza saját kiállítási szövege ráadásul ennél is tovább megy: az „Átöltözés” című teremben a nyilas és a kommunista politikai rendőrség egyenruháját egymás mellé állítja, és azt állítja róluk, hogy „ugyanazon érme két oldalát” jelentik. Ha ezeket a rendszereket egyetlen nagy, fekete történelmi masszává gyúrjuk, abból nem lesz történelemismeret. Valami lesz belőle, csak azt nem történelemnek hívjuk.

Számomra pontosan ez a Terror Háza problémája.

Nem az, hogy beszél a diktatúráról. Beszéljen róla! Nem az, hogy bemutatja a politikai rendőrséget, a kínzásokat, a kivégzéseket, a megtorlást.  Mutassa meg!

Hanem az, hogy mindezt egy olyan kész történelmi narratívába rendezi, amelyben a múlt értelmezése már előre eldöntött. A történelem azonban ennél sokkal bonyolultabb.

A magyar társadalom nem csupán áldozatokból és gonoszokból állt. Voltak elkövetők, kiszolgálók, alkalmazkodók, ellenállók, hallgatók és túlélők. Voltak, akik hittek a rendszerben, mások féltek tőle. Megint mások egyszerűen megpróbáltak élni benne, és ez volt a többség.

És volt magyar felelősség is.

Nem lehet mindenért kizárólag a németeket, majd a szovjeteket felelőssé tenni, miközben eltűnik a képből a magyar állam, a magyar politikai elit és maga a magyar társadalom szerepe. És itt van Horthy Miklós szerepe is.

Hol van a Horthy-korszak állami felelősségének teljes története? Hol vannak a zsidótörvények, a jogfosztás, a munkaszolgálat, a magyar közigazgatás és csendőrség szerepe a deportálásokban? És hol vannak azok az áldozatok, akiknek a sorsa nem 1944. március 19-én kezdődött?

Mert a Terror Háza saját történeti anyagai is elismerik, hogy a magyar zsidóság jogfosztása már jóval a német megszállás előtt megkezdődött. Bemutatják az 1938-as, 1939-es és 1941-es zsidótörvényeket, és azt is, hogy 1944-ben a magyar hatóságok közreműködtek a deportálásokban. Ugyanakkor ugyanennek a múzeumnak a bemutatása hangsúlyozza azt is, hogy Horthy 1944 júliusában leállíttatta a deportálásokat, és ezt a budapesti zsidóság jelentős részének megmenekülésével hozza összefüggésbe.  Ezeket a tényeket nem kell egymás ellen kijátszani. Éppen az lenne a történelmi tisztesség, hogy mindegyik a maga helyére kerüljön.

Horthy nem lehet  mindenért felelős bűnbak, sem pedig  a magyar történelem tiszta kezű kívülállója.  A magyar állam szerepét pedig nem lehet eltüntetni azzal, hogy a német megszállás után minden tragédiát a németekre és a nyilasokra tolunk.

Egy nemzet történelmi önismeretéhez ugyanis nemcsak az kell, hogy megmutassa, mit tettek vele mások. Azt is meg kell kérdeznie: mit tettünk mi? És azt is: mit tett a saját államunk?

Ezért számomra nem az a kérdés, hogy melyik korszak hány négyzetmétert kap a Terror Házában.

Hanem az, hogy a múzeum történelmet akar-e megértetni velünk, vagy egy politikailag kialakított történelmi emlékezetet akar elfogadtatni velünk. Én az utóbbit érzem. Ezért tartom a Terror Házát alapjaiban elhibázott intézményi és történelmi konstrukciónak.

Magánvéleményem: ezt az intézményt ebben a formájában meg kellene szüntetni, és helyette egy olyan, valóban történettudományos alapokon működő intézményt kellene létrehozni, amely nem valamelyik politikai oldal igazolására használja a múltat, hanem a magyar történelem legnehezebb korszakait is képes árnyaltan, önkritikusan és politikai érdekektől függetlenül bemutatni.

Mert a múlt egyetlen politikai hatalomnak sem a tulajdona. És a történelem nem lehet politikai fegyver.

Nehrer György: A kézírás eltűnő világa

 

Ma délután Mikszáth Kálmán A mi örökös barátunk című novelláját olvasgattam a XI. kötetből. Ez az 1959-ben kiadott sorozat különös becsben áll előttem, mert minden novellához tartozik egy oldal kézirat-fotókópia is. Az ember ilyenkor nemcsak a történetet olvassa, hanem egy kicsit az író kezét is látja.

Már régen elfelejtettem, milyen apró betűkkel írt Mikszáth. Amikor újra a szemem elé került a kézirata, megint csak elcsodálkoztam rajta. Olyan apró, sűrű betűk sorakoztak egymás mellett, hogy nekem bizony már csaknem mikroszkóp kellett volna hozzájuk. Nem tudom, Mikszáthnak mekkora szeme lehetett, de bizonyára jobb állapotban volt, mint az enyém.

A kézirat láttán aztán eszembe jutottak a régi nyomdászok is, akik az ötvenes években még ólombetűkből szedték a könyvek szövegét. Egyenként, soronként, betűről betűre. Micsoda világ volt az!

Azóta pedig mekkorát fordult körülöttünk a világ. Az ólombetűt fölváltotta a billentyűzet, a nyomdász szedőszekrénye helyére odakerült a számítógép, s az ember ma már úgy ír levelet, hogy mire a tinta megszáradna, az e-mail talán már meg is érkezett a világ másik végére.

Este újra eszembe jutott Mikszáth kézirata. Meg az is, milyen régen írtam már tollal hosszabb szöveget papírra.

Mert amíg ezt a néhány sort most néhány perc alatt leütöm, addig a hetvenes években elő kellett volna venni a szalagos írógépet. Sőt, még az írógépet sem lehetett csak úgy elővenni és használni. Előbb a rendőrségre kellett leadni egy gépelt oldalt valamennyi karakterrel, amely a gép billentyűzetén szerepelt. Akkoriban ugyanis minden írógépnek megvolt a maga kis egyéni jellemvonása. Mondhatni: az írógépnek is volt személyisége.

Aztán, ahogy ez nálam már lenni szokott, egyik gondolat hozta a másikat.

Néztem Mikszáth apró betűit, s arra gondoltam: mi lenne, ha megkérném az AI-t, hogy grafológiázzunk egyet? Hátha kiderül valami abból, amit én magam sem tudok magamról.

Az AI természetesen készségesnek mutatkozott.

Így hát amit eddig itt leírtam, azt szépen leírtam tollal egy papírra. Nem mondom, különös érzés volt. Már néhány sor után megfájdult a jobb kezem hüvelykujja.

Ekkor kezdtem igazán sajnálni Mikszáthot.

Szegény embernek mennyit kellett körmölnie ahhoz a rengeteg könyvhöz!

Aztán odaadtam a kézírást az AI-nak, és külön megkértem: ne szépítsen, ne hízelegjen, ne keressen bennem semmi jót csak azért, mert én kérdeztem. Mondja meg az igazat. A színtiszta igazat.

Nos, az igazság meglehetősen kedvezően hangzott.

A grafológiai elemzés szerint a betűim kicsik, tömörek és sűrűk. Ez állítólag mély gondolkodásra, lényegre törő működésre és belső fókuszra utal.

A sorok nem csúsznak lefelé, de nem is kapaszkodnak fölfelé. Ez stabil hangulati ritmust és kiegyensúlyozott érzelmi hátteret sejtet.

A betűk egy része összekapaszkodik, más része elválik. Az elemzés szerint ez azt jelenti, hogy a gondolkodásom nem sablonos: ott kapcsol, ahol összefüggést lát, és ott válik szét, ahol új gondolat kezdődik.

A felső zóna közepes magasságú, tehát reális jövőkép és földközeli ambíció rajzolódik ki belőle. Semmi grandiózus.

A középső zóna sűrű, tömör és rendezett. Fókusz, szervezettség, belső rend.

Az alsó zóna közepesen mély és egyenletes. Érett ösztönvilág, kontrollált energia.

A tollnyomás közepes. Nem agresszív, nem impulzív, de nem is fásult.

A szóközök közepesek, a sorok közötti távolság szűkebb. Vagyis érett kapcsolódási ritmus, sűrű gondolkodás, koncentráció és mentális szervezettség.

Eddig rendben is volna.

Csak hát én azért annyit még megtanultam az életem során, hogy a tudomány és a jóslás között van némi különbség. A grafológia nem pszichológiai röntgen, és abból, hogy az ember milyen betűket kanyarít a papírra, azért nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, mi lakik a fejében.

De játékos kíváncsiságnak azért megteszi.

És valljuk be, kellemesebb azt olvasni, hogy az ember stabil, mélyen gondolkodó, szervezett, reális és kontrollált, mint azt, hogy a kézírásából súlyos személyiségzavarokra lehet következtetni.

Én különben is azt kértem az AI-tól, hogy semmi kamú, semmi szépítés.

Megkaptam.

A konklúzió szerint tehát egy olyan ember kézírását látta, aki sok réteget észrevesz egyszerre, nem mindig a felszínt figyeli, hanem inkább azt keresi, mi van alatta.  A női ruhadarabokkal is pontosan így vagyok. Hát, kérem szépen, én ezt nem fogom megcáfolni.

Legföljebb azt jegyzem meg, hogy az AI ezt az egészet néhány perc alatt kiolvasta a kézírásomból, miközben nekem hetvenhárom év kellett hozzá, hogy nagyjából ugyanerre rájöjjek.

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt a kézírásommal.

Mindenesetre, ha az AI azt mondta volna, hogy pszichopata vagyok, ezt a bejegyzést bizonyára nem tenném közzé.

Így azonban nyugodt szívvel megteszem.  Elvégre megvizsgáltak, és semmi különöset nem találtak.

Egyelőre.

Nehrer György: Tisztulás – búcsú a politika zajától

 

Az ember életében vannak korszakok, melyek úgy suhannak el felette, mint a Tisza tavaszi áradása. Zúgva, sodorva, mindent magával ragadva, ami gyenge, ami ingatag, ami nem gyökerezett mélyen a lélek földjében. S vannak korszakok, melyek után az ember csak áll a parton, nézi a visszahúzódó vizet, s nem tudja eldönteni, vajon a folyó változott-e meg, vagy ő maga. Én is így állok most, a magam csendes partján.

A politika zúgó árja mögöttem maradt. Sok mindent hozott, sok mindent vitt. Új arcokat sodort elém, akikben reményt láttam, s régi arcokat ragadott el tőlem, akikben valaha bizalmat őriztem. A szerepek pedig úgy cserélődtek, mint a színpadon, ahol a súgó egyszer csak főszereplővé lép elő, a főszereplő pedig elfelejti a saját mondatát.

Több mint két évig kerestem a közélet zajában a magam igazát. Most a csendben keresem. De talán itt az ideje annak is, hogy kimondjam, miért vágtam bele annak idején ebbe az egészbe. A magam számára kitűzött célt elértem. Nem maradt bennem hiányérzet amiatt, hogy valami fontosat nem tettem meg. Amit vállaltam, azt végigvittem. A magam lehetőségei szerint megtettem, amit szükségesnek éreztem.

És talán éppen ezért tudok most nyugodtabban hátralépni.

Mert az igazság az, hogy belőlem mindig hiányzott a politika iránti vágy. Soha nem akartam politikus lenni, nem vágytam tisztségre, pozícióra, szerepre. Inkább az ember érdekelt, s az, hogy amit gondolok, annak legyen súlya.  A szakszervezetben jól éreztem magam. Ott valahogy emberibb volt minden. Lehetett vitatkozni úgy is, hogy közben nem kellett feltétlenül legyőzni a másikat. A politika világa más. Ott sokszor már nem is az számít, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy ki tudja a másikat legyőzni. Néha még a józan észt is. Ez nekem nem megy.

Talán azért, mert túl sokáig dolgoztam emberek között ahhoz, hogy meglássam bennük az embert. És túl sok évet éltem már ahhoz, hogy ne higgyem azt, hogy minden vita, minden másként gondolkodó ember az ellenség, és minden mondatnak zászlót kell vinnie. 

A csend különös jószág. Nem beszél, nem magyaráz, csak körülvesz, mint az őszi köd, melyben az ember nem lát messzire, de valahogy mégis érzi, hogy valami készül.

A szépirodalomhoz való visszatérés olyan, mint hazatérni egy régi házba, melynek ajtaját rég nem nyitottam ki. A kilincs hideg, a szoba üres, s a falak mintha azt kérdeznék: „Hol voltál eddig?”

Nem tudok felelni.

A politika sokat adott, de közben valamit el is vett. A tollból kardot fabrikáltam, a papír helyét a vita, a mondatok helyét pedig a harc vette át. Egy idő után az ember már maga sem veszi észre, hogy minden mondata mögött ott áll valami láthatatlan zászló, amelyhez tartoznia kellene.  Aztán rádöbben: hiszen soha nem tartoztam egyetlen zászló alá sem.

Most ott áll az íróasztalon a papír, mellette a toll. Minden ugyanott van, ahol valaha hagytam, mégis idegennek érzem. Megfogom a tollat, nézem a papírt, s várom, hogy történjék valami. De nem történik.

Várok egy gondolatra, egy képre, egy régi emlékre, amelynek színe még nem fakult meg. Talán egy régi utca képére, egy gyermekkorból itt maradt hangra, vagy az emberek arcára, amelyeket már régen nem látok, de valamiért még mindig emlékszem rájuk.

Kiss bácsira, az idegenlégiósra és a történeteire, meg a csigapörköltjére a Hunyadi utcából. Békefiékre és a kecskéikre a Toldi Miklós utcából, akik tejet adtak, amikor már nem volt mit enni. Magasházy Dénesre, a lovas edzőmre a Lövölde útról, a lóbolond katonára, akinek az apja Horthy első szárnysegédje volt.

Ők faragták a nagyanyámtól kapott tartógerendámat a helyére. Aprólékos munkával, észrevétlenül. Talán az ember is így épül fel. Nem nagy szavakból, nem zászlókból, hanem azokból az emberekből és történetekből, amelyek valahol mélyen beépülnek a lelkébe.

S közben arra gondolok, hogy talán éppen ez a tisztulás. Nem az, amikor hirtelen minden világossá válik, hanem amikor lassan elhallgat bennünk az, amit már túl sokáig hallgattunk.

A régi barátok arcai néha felbukkannak előttem, mint a múlt ködfátyolos képei. Egykor hittem bennük, s ők hittek bennem. A politika azonban különös mestere a távolságoknak. Közel hozza az idegent, s távolra taszítja a régit. Mire az ember észbe kap, már nem tudja pontosan, ki áll mellette, s ki áll vele szemben.  Talán ezért is olyan nehéz visszatalálni ahhoz, ami régen természetes volt.

S ahogy ott ültem az íróasztalnál a makacsul fehér papír fölött, egyszer csak eszembe jutott Arany János panasza, az a bizonyos Pegazus, az átkozott gebe, amely nem akar nyargalni, csak tipeg, tipeg, mintha maga sem hinné el, hogy szárnyai vannak. Hirtelen úgy éreztem, mintha Arany nem is magáról beszélt volna, hanem rólam.

A tollat már megfogtam, a papírt már előhúztam, a mondatot már majdnem leírtam – de a Pegazus nem indult meg. Csak nézett rám azzal a szelíd, kissé ostoba tekintettel, amelyben benne van minden alkotói kín: „Ma nem megy, gazdám. Ma csak tipegni tudok.”

Nem haragudtam rá.

Mert tudtam, hogy nem a ló hibája. A politika évei alatt a Pegazus megszokta, hogy nem kell repülnie. Ott elég volt a szó, a harc, a vélemény. Ott nem kellett szárny, csak kard.

Most pedig újra szárnyalnia kellene, s bizonytalanul néz körül, mint a madár, amelyet sokáig tartottak kalitkában, s amikor végre kinyitják előtte az ajtót, nem tudja, merre van a szabadság.

A szépirodalomhoz való visszatérés nem olyan, mint egy régi kabátot felvenni. Inkább olyan, mint egy régi hangszert újra kézbe venni. Az ember tudja, hogy valaha játszott rajta, de az ujjai már nem emlékeznek minden hangra.  Aztán egyszer csak valami mocorogni kezd.

Nem nagy dolog. Nem világot rengető felismerés. Csak egy halk rezdülés a lélek mélyén. Olyan, mint amikor a tél végén az ember először hallja meg a madár hangját. Nem harsány, nem erős, de jelzi, hogy valami készül. Talán ennyi elég is.

Nem kell rögtön egy nagy mondat. Nem kell bölcsesség. Nem kell ítélet. Csak egy mondat, amelyben végre nem a zaj beszél.

És talán nem is kell szakítanom a politikai írással. Talán csak másképp kell folytatnom. Kevesebb haraggal, kevesebb zajjal, kevesebb kényszerrel, hogy nem kell minden mondatnak állást foglalnia valami mellett vagy valamivel szemben.

Mert írni továbbra is fogok.  És ha kell, bírálni is.

Akik pedig abban reménykednek, hogy ezzel visszavonulok, tévednek. Nem vonulok vissza, csak hátrébb lépek a zajtól. Talán azért, hogy jobban halljam a saját gondolataimat. Nem akarok többé minden csatába belépni, de ha valami mellett vagy valami ellen szólnom kell, a tollat nem fogom letenni. Csak más hangon írok majd.

Talán csendesebben. Talán kevesebb indulattal. De nem kevesebb meggyőződéssel.

Mert a tartás nem pártlogika, nem szerep, nem pozíció. A tartás az ember belső gerendája. Az a gerenda, amely akkor is tart, amikor odakint már régen kicserélődtek a zászlók.

S ha ez a gerenda megvan, akkor talán a Pegazus is megindul egyszer. Nem vágtában, nem szárnyalva,  először csak tipegve. De a tipegés is mozgás. A mozgás pedig élet.

És talán ebből a tipegésből egyszer majd újra repülés lesz.

Nehrer György: A tartás

 

Van, az a fajta szeptemberi délután, amikor a nap már nem türelmetlen, hanem csak úgy hever a háztetőkön, mint egy öreg macska, amely tudja, hogy még van néhány órája estig. Amúgy ma szinte egész nap borult idő volt. A kávém fölött lassan gomolyog a gőz, s én, aki már túl sok mindent látott, hagyom, hogy a gondolataim a saját útjukon járjanak.

Ekkor került elém Makai Máté írása, az ÖT szerzőjének friss eszmefuttatása, kritikája az értelmiségről, arról a különös társaságról, amely mostanában rajong, moralizál, tanácsokat osztogat, mintha a történelem kulcsát mindannyian a zsebükben hordoznák.

Fiatal ember Makai, a maga negyven esztendejével; olyan korból jön, ahol a gondolat nem feltétlenül a könyvtár csendjében születik, hanem a képernyők fényében, s ahol az értelmiség nem a kávéházak félhomályában vitatkozik, hanem a közösségi oldalak harsány vásárterén. Írása arról szól, hogy a magyar bölcsészek és írástudók a választások után úgy kezdtek el beszélni, mintha a világ végre megkérdezte volna őket: rajonganak, moralizálnak, ítélkeznek, és mindezt olyan hévvel teszik, amely talán inkább a félelemből, mint a bölcsességből fakad.

Az ember, ha már túl sok év terhét cipeli a vállán, lassan megtanulja, hogy a világ zajai nem mindig jelentenek bölcsességet. A hangosság gyakran a bizonytalanság testvére, a túlzott lelkesedés pedig a félelem unokatestvére. Az értelmiségi tartás azonban nem keresi a nyilvánosság fényét, nem harsogja a maga igazát. Építőiparosként tudom, hogy ez olyan, mint a régi házak gerendája, amelyet az ács kézzel faragott, s ami ott húzódik a falak mélyén, láthatatlanul. Nem látjuk, mégis rajta áll az egész épület; s ha egyszer kivennék, a ház nem vitatkozna, nem jajgatna — egyszerűen összeomlana.

Én magam is számtalan cikket írtam már életem során, nem azért, hogy tanácsot adjak, vagy hogy a hatalom kegyeit keressem. Az ember nem a dicsőségért ír, hanem mert a gondolat néha olyan, mint a tavaszi ár: ha nem engedjük ki, elönti a belső tájat, s a lélekben olyan zavar támad, mint amikor a folyó áttöri a gátat. A kritika nem bűn, hanem kötelesség; a gondolkodás pedig nem kiváltság, hanem munka. S aki nem gondolkodik, az ne akarjon értelmiséginek látszani, mert az értelmiségi nem a megírt könyvek számától függ, hanem attól, hogy a világot képes teljes lélekkel nézni.

A rajongásról Makai sokat beszél, s ebben van is igazság. Én azonban, aki már láttam néhány tavaszt és még több telet, úgy gondolom: ha az ember már mindenáron rajongani akar, tegye azt egy szép nőért, akinek a mosolya képes megállítani az időt — de politikusért soha. A politikusért való rajongás olyan, mint amikor a molylepke a gyertya lángjához húzódik: a fény csábító, de a végzet közel. Aki politikusért rajong, az előbb-utóbb már nem azt nézi, mit mond és mit tesz az illető, hanem azt, hogyan lehet megmagyarázni mindazt, amit mond és tesz. Ilyenkor a gondolkodás lassan átadja helyét a hűségnek, s a hűségből könnyen lesz vak hit, amely már nem kérdez, csak követ.

Makai a mértékről beszél, s ebben is igaza van. Csakhogy a mértéket nem a posztok tanítják meg az embernek, hanem az élet. A mérték nem generáció kérdése, hanem jellemé: van, aki fiatalon is hordozza, s van, aki öregen sem találja meg. A megvilágosodók sora pedig valahol mindig ott kezdődik, ahol a hatalom fénye először megcsillan az ember szemében. Egyik nap még kérdez, másnap már tudja az igazságot, harmadnap pedig azt is tudja, hogy aki mást gondol, az téved. Aki pedig egyszer eljut idáig, annak már nem kell sok ahhoz, hogy a saját árnyékát se vegye észre.

Makai cikke tehát fontos, de szerintem nem teljes. Ő egy jelenséget lát, én pedig ennek a jelenségnek több évtizedes előzményeit is. Nem Makait akarom bántani, csak megmutatni neki azt a világot, amelyet ő még nem élhetett át. Én láttam rendszereket jönni és eltűnni, embereket felemelkedni és lehullani, láttam tegnapi ellenségeket mai baráttá változni, és olyan barátokat is, akik egyik napról a másikra ellenséget találtak bennünk, mert megváltozott a politikai széljárás.

Talán ezért lettem óvatosabb. Nem a véleménnyel szemben. Hanem a rajongással szemben.

Mert az értelmiségnek nem az a dolga, hogy egy politikus mellett állva tapsoljon, hanem az, hogy mellette is képes legyen kérdezni. Lehet valakit támogatni anélkül, hogy imádnánk. Lehet hinni egy politikai változásban anélkül, hogy minden hibát elhallgatnánk. És lehet egy ügy mellé állni úgy is, hogy közben az ember nem adja kölcsön a saját eszét senkinek.

Mert az értelmiségi nem attól értelmiségi, hogy beszél. Hanem attól, hogy tudja, mikor kell hallgatni, és mikor kell megszólalni. Én most megszólalok. Nem rajongásból, nem dörgölőzésből, nem moralizálásból. Hanem azért, mert van miről beszélni.

Nehrer György: Háborús bűnösökből hősök

Mladić temetése és a történelem újra elkövetett hibái.

Van valami mélyen nyugtalanító abban, amikor egy népirtásért jogerősen elítélt ember koporsója előtt katonák tisztelegnek, miniszterek ülnek az első sorban, díszlövések dördülnek, és tömegek vonulnak az utcára.

Ratko Mladićot, a boszniai szerb hadsereg egykori parancsnokát 2017-ben jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A bíróság bűnösnek találta többek között a srebrenicai népirtásban, üldözésben, gyilkosságban, deportálásban és túszejtésben.

Srebrenicában több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg.

Most pedig ugyanennek az embernek a temetésén a szerb hadsereg katonái vitték a koporsót, kormányzati tisztségviselők jelentek meg, és emberek ezrei búcsúztatták úgy, mintha nem egy jogerősen elítélt népirtót, hanem egy nemzeti hőst temetnének.

Ez már nem egyszerű temetés. Ez politikai üzenet.

És éppen ezért nem tudom elfogadni azt az érvelést sem, hogy itt csupán egy család kegyeleti jogáról van szó. A kérdés ugyanis nem pusztán az, hogy mi történik egy halott ember testével.

A kérdés az, hogy egy népirtásért jogerősen elítélt ember halála után megengedhető-e, hogy a holttestéből, a temetéséből és később a sírjából politikai kultuszt építsenek.

Hága nagyot hibázott

A hágai nemzetközi igazságszolgáltatás természetesen nem láthatta előre minden egyes részletét annak, ami Belgrádban történni fog. De azt pontosan tudhatta, hogy Mladić nem egyszerű magánemberként halt meg.

Tudható volt, hogy vannak követői. Tudható volt, hogy személye a szerb nacionalizmus egyik szimbólumává vált. És azt is tudni lehetett, hogy egy ilyen ember temetése nem marad feltétlenül családi ügy.

Éppen ezért én ezt nem egyszerű kegyeleti kérdésnek tekintem. Szerintem a holttestet nem kellett volna visszaadni. El kellett volna hamvasztani, és a hamvait a tengerbe szórni.

Lehet erre azt mondani, hogy ez embertelen. Lehet azt mondani, hogy sérti a kegyeletet.

Én pedig azt kérdezem: és annak a nyolcezer családnak a kegyelete hol van?

Azoknak a kegyelete, akiknek férjét, apját, fiát, testvérét Mladić katonái gyilkolták meg, majd tömegsírokba temették őket?

Hol van az ő emberi méltóságuk, amikor a gyilkos koporsóját katonai tiszteletadás kíséri?

Én nem tudom elfogadni, hogy egy népirtásért jogerősen elítélt ember halála után az ő jogaira hivatkozva olyan körülményeket teremtsünk, amelyekben ismét politikai szimbólummá válhat.

Aki mások emberi jogait lábbal tiporja, több ezer embert gyilkoltat meg, és tömegsírok maradnak utána, annak a halála után nem a hőskultusz lehet a legfontosabb erkölcsi szempont.

A temetés azonban csak a történet vége.  A valódi probléma az, hogy Mladićból már életében politikai szimbólumot csináltak. A temetés ezt csak láthatóvá tette.

Belgrádban újabb és újabb falfestmények jelentek meg róla. Emberek szervezetten érkeztek a temetésre. A szerb politikai élet szereplői pedig jelenlétükkel vagy hallgatásukkal olyan környezetet teremtettek, amelyben egy népirtásért elítélt ember emlékezete nem szégyenbélyegként, hanem dicsőségként jelenhetett meg. Ez az, ami igazán veszélyes.

Mert amikor egy társadalom elkezdi hősként ünnepelni azt, akit egy nemzetközi bíróság népirtásért ítélt el, akkor nem csupán a múltat értelmezi át, hanem a jövőnek is üzen.

Azt üzeni, hogy vannak bűnök, amelyeket idővel át lehet nevezni hősiességnek. Vannak gyilkosok, akikből mártírok lehetnek. És vannak áldozatok, akiknek emléke egyszer csak kényelmetlenné válik.

Bosznia-Hercegovina tiltakozott. Diplomáciai lépéseket tett Szerbiával szemben, két szerb diplomatát kiutasított, és csökkentette belgrádi diplomáciai jelenlétét. Nem azért, mert a bosnyákok nem tudják, hogyan kell eltemetni a halottaikat, hanem azért, mert pontosan tudják, mit jelent, amikor egy háborús bűnösből nemzeti hőst próbálnak csinálni.

A Srebrenicai Anyák kérdése ezért sokkal fontosabb minden jogászi magyarázatnál:

Hol az erkölcs? Hol az igazságtétel az áldozatoknak?  Erre kellene válaszolni.

 

Mert mielőtt túl könnyen mutogatnánk Belgrádra, érdemes lenne a saját történelmünkre is ránézni.

Magyarországon is megtörtént, hogy egy erőszakos korszak meghatározó alakjából idővel nemzeti legenda, majd politikai szimbólum lett.

Horthy Miklós 1993-as kenderesi újratemetése hivatalosan nem állami temetés volt, de politikai jelentősége messze túlmutatott egy egyszerű családi kegyeleti eseményen. Miniszterek, politikusok és közéleti szereplők vettek részt rajta, és az újratemetés Horthy történelmi megítélésének újraértelmezését is szolgálta.

Pedig Horthy története nem egy ártatlan ember története.  Az ő nevéhez kötődik az a korszak, amelyben megszülettek a zsidótörvények, amelyben állami szinten zajlott a zsidóság jogfosztása, és amelynek végén, 1944-ben, a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével százezrek deportálását hajtották végre.

És még ennél is messzebbre kell visszamennünk.

1919–1921 között a fehérterror során különítmények követtek el politikai gyilkosságokat és tömeges erőszakcselekményeket. Siófok, Orgovány, Kecskemét és az Alföld több települése ma is ennek a korszaknak a történelmi emlékezetéhez tartozik.

Horthy ekkor a Nemzeti Hadsereg fővezére volt.

Nem azt állítom, hogy minden egyes gyilkosságot ő személyesen rendelt el. A történelem ennél bonyolultabb.  Azt viszont nem lehet letagadni, hogy az általa vezetett politikai és katonai rendszerhez olyan különítményes erőszak kapcsolódott, amelynek számos bűncselekménye büntetlenül maradt.

Horthy megúszta a bíróságot  Ez is része a történetnek. Horthy ellen nem született olyan nemzetközi bírósági ítélet, mint később Mladić ellen. A II. világháború után Jugoszlávia kérte a kiadatását és felelősségre vonását, de erre nem került sor.

A történeti kutatások szerint Sztálin döntő szerepet játszott abban, hogy Horthy ne kerüljön jugoszláv bíróság elé. Vagyis Horthy történelmi megítélését nem egy bírósági felmentés zárta le.

Egyszerűen nem történt meg az a per, amelyben mindezt a vádlottak padján kellett volna végigmondani.  Ez pedig nagyon nem ugyanaz. És talán éppen ezért olyan veszélyes később úgy beszélni róla, mintha a történelem már kimondta volna az ártatlanságát. Nem mondta ki.

Nem ugyanaz a két ember fontos ezt világosan kimondani. Mladić és Horthy nem ugyanaz a történelmi személy. Más korban éltek, más történelmi helyzetben, más szerepet töltöttek be, és jogilag sem azonos a helyzetük.

Mladićot jogerősen elítélték népirtásért és más súlyos bűncselekményekért. Horthyt ilyen bűncselekményekért nem ítélte el bíróság. De van valami, amiben mégis érdemes egymás mellé tenni őket.

Két különböző korszak, két különböző történelmi személy, két különböző jogi helyzet — de ugyanaz a veszély: amikor egy állam vagy egy politikai közösség a múlt erőszakos szereplőiből hőst csinál, miközben az áldozatok emléke háttérbe szorul.

Mert ilyenkor már nem egyszerűen a történelemről beszélünk. Hanem arról, hogy kié a múlt.

Azoké, akik elkövették a bűnöket?  Vagy azoké, akik elszenvedték őket?

Egy sírhely nem lehet szentély. Én nem gondolom, hogy minden halottnak automatikusan jár a történelmi tisztelet. A halál nem törli el az életben elkövetett bűnöket. A temetés pedig nem lehet felmentés.  A sírhely pedig nem lehet rehabilitáció.

Egy koporsó előtt álló katonai díszőrség sem változtatja meg azt, amit egy ember az életében tett.

Nincs olyan, hogy mérlegre tesszük valakinek a tetteit, hogy hány halott van az egyik serpenyőben és hány jótétemény a másikban. Ez nem működhet úgy, hogy a bűnös szobrokat kap, az áldozatok pedig jeltelen sírokat. Ha egy állam a bűnös ember temetését ünnepi eseménnyé emeli, akkor már nem egyszerűen kegyeletet gyakorol. Hanem történelmet ír.

Ezért tartom súlyos hibának Mladić holttestének olyan módon történő kiadását, amelyről előre tudható volt, hogy politikai kultusz alapja lehet. És ezért tartom veszélyesnek minden olyan történelmi rehabilitációt is, amely a múlt erőszakos szereplőit nem a saját koruk bűneivel együtt, hanem azok ellenére próbálja hőssé változtatni.

Mert a Horthy-kultusz is pontosan ebből él.  Nem abból, hogy minden történelmi tényt letagad. Hanem abból, hogy kiválogatja közülük azokat, amelyek egy előre megírt hőstörténetet szolgálnak, a többit pedig elhallgatja, relativizálja vagy mások felelőssége mögé rejti.

A hőskultusz mindig ugyanígy működik. A bűnösből hazafi lesz. A felelősségből áldozatiság. A gyilkosságokból „nehéz történelmi körülmény”. Az áldozatokból pedig kellemetlen emlék, amelyet jobb lenne már nem bolygatni.

Csakhogy a történelem nem attól tanít bennünket, hogy szépen eltemetjük a halottainkat. Hanem attól, hogy nem engedjük elfelejteni, mit tettek életükben.

A nyolcezer srebrenicai áldozatnak nem adatott meg, hogy hazatérjen. Mladić hazatért mint ahogy Horthy is hazatért.

És egyikük sírja sem változtathatja meg azt, amit életükben tettek.

A kérdés csak az, hogy mit kezdünk az emlékükkel. Hőst csinálunk belőlük? Vagy emlékezünk azokra is, akiknek az életét elvették, akiket elüldöztek, megaláztak, megkínoztak és tömegsírokba temettek?

Mert ha a gyilkosok emlékezete erősebb lesz, mint az áldozatoké, akkor nemcsak a múltunkat veszítjük el. Hanem a jövőnket is meghamisítjuk.

 

Nehrer György: A lottó és a politika

Van egy különös közös vonása a lottónak és a politikának: mindkettő abból él, hogy az ember elhiszi, egyszer majd ő következik. A lottóban pénzt adunk a reményért. A politikában bizalmat. Az egyikben azt gondoljuk: hátha most én nyerek. A másikban azt: hátha most végre nekem is jobb lesz. A különbség csak annyi, hogy a lottónál  estére kiderül, nyertünk-e. A politikában néha évekig tart, mire rájövünk, hogy megint csak a reményt vettük meg.

A lottó  képlete egyszerű Sokan befizetnek, kevesen nyernek, a rendszer pedig ettől még tökéletesen működik. A vesztesek nem feltétlenül érzik magukat vesztesnek, mert mindig ott van a következő hét. A következő szelvény. A következő húzás. A következő esély. Nem a nyereményt vásárolják meg, hanem a lehetőséget, hogy egyszer talán ők kerülnek a másik oldalra. A lottó legnagyobb terméke ezért nem a pénz.  Hanem a „hátha”. És éppen ezért vállhat szenvedéllyé.

A politika ugyanezt nagyban játssza. A politikában nincs számozott golyó és nincs szombat esti sorsolás. Van viszont kampány, ígéret, plakát, jelszó és egy szavazólap. A választó pedig szavaz.

Nem egyszerűen egy pártra vagy egy emberre, hanem arra a reményre, hogy ha az ő jelöltje kerül hatalomra, akkor az ő élete is jobb lesz. Hogy végre igazságosabb lesz az ország. Hogy lesz elszámoltatás. Hogy megszűnik a korrupció. Hogy most már tényleg azok következnek, akik eddig kimaradtak. Aztán telik az idő, és kiderül, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom hasznának megosztása két egészen különböző dolog. A választó négy év múlva újra megkapja a maga szelvényét.

Csak most szavazólapnak hívják. A tömeg mindig finanszírozza a játékot.  Aki lottózik az befizet. A dolgozó adót fizet. A választó szavaz.  Mindkét rendszerben van egy közös elem: a többség működteti azt a rendszert, amelynek előnyeiből nem feltétlenül a többség részesül a legjobban. A lottóban néhány ember nyer nagyot. A politikában néhány ember kerül olyan helyzetbe, ahol dönthet pénzről, lehetőségekről, kinevezésekről, állami megrendelésekről és a szabályokról. A többség pedig marad a maga helyén. Dolgozik, fizet, szavaz, vár. És reménykedik.

Ez nem azt jelenti, hogy minden politikus ugyanaz, és azt sem, hogy minden választó becsapható. A politikai közösség nem lottószelvény, a választás pedig nem sorsolás. A hasonlóság mégis kellemetlenül erős: mindkettőben szükség van arra, hogy az ember higgyen a következő körben.

Miért játszunk mégis? Mert az ember nemcsak a valóságából él.

Szüksége van arra a gondolatra is, hogy a jelen nem feltétlenül a jövő. Ezért vesszük meg a lottószelvényt. És ezért megyünk el újra szavazni.  Nem feltétlenül azért, mert biztosak vagyunk a győzelemben, hanem mert nem akarjuk elfogadni, hogy semmi sem változhat. A lottónál ez ártalmatlan remény. A politikában viszont már sokkal nagyobb a tét. Ott nem három számot vagy öt számot találunk el. Ott országokat, városokat, családokat, egzisztenciákat és évtizedeket érintő döntések születnek. Ezért a politikai „hátha” sokkal drágább lehet, mint bármilyen lottószelvény.

És itt válik igazán érdekessé a történet A lottó után legfeljebb azt mondjuk: „Nem nyertem. Majd jövő héten.”

A politikában viszont könnyen azt mondjuk: „Nem erre gondoltunk. Majd a következő választáson. És újra megpróbáljuk. Új arcokkal. Új jelszavakkal. Új ígéretekkel. Új reményekkel. Talán éppen ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy ki nyeri meg a következő választást. Hanem az, hogy amikor a győztesek már elfoglalták a helyüket, mi történik azokkal, akik rájuk szavaztak.

Mert a lottóban legalább tudjuk, hogy a nyertesnek szerencséje volt.

A politikában viszont hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ha valaki megnyerte a választást, akkor vele együtt mi is nyertünk. Pedig a kettő között van egy apró, de nagyon fontos különbség. A választás napján a győztesek megváltoznak. A választók többsége viszont ugyanúgy hazamegy.

És hétfő reggel kezdődik minden elölről.