Nehrer György: Politikai akarat nélkül nincs rendszerváltás – csak kávézgatás

 

Olvasom Radnai Márk Facebook-bejegyzését. Fontos és szükséges dolgokat mondott ki a polgármesterekkel való viszonyról. Igaza van abban, hogy a személyes alkuk, a folyosói egyeztetések és a lojalitási alapú ügyintézés ideje lejárt. Igaza van abban is, hogy egy országgyűlési képviselő feladata nem a kávékörút, hanem a törvényalkotás, a források megszerzése és a térség érdekeinek képviselete.

Ezekkel a gondolatokkal egyet lehet érteni.

Van azonban egy kérdés, amelyről ma valamiért senki nem beszél.

A Fidesz rendszere nem csak a Parlamentben épült fel. Nem csak  a törvényhozásban és nem csak a kommunikációs térben, hanem a településeken. Ott, ahol az önkormányzatok pénzügyi autonómiája megszűnt, ahol a helyi gazdasági szereplők jelentős része politikai függőségi viszonyok között működik, ahol a közbeszerzések évek óta ugyanazokat a köröket erősítik, és ahol az intézmények jelentős része központi irányítás alá került.

A polgármesterekkel való kapcsolat valóban nem épülhet személyes alkukra. Csakhogy a probléma nem az, hogy egy képviselő kávézik-e a polgármesterrel, hanem az, hogy a polgármester milyen rendszer részeként működik. Ha a helyi hatalom szerkezete változatlan marad, akkor a kávé helyett tarthatunk Teams-megbeszélést is – a rendszer attól még ugyanaz marad.

Ez a hálózat ma is létezik ezzel kapcsolatban senkinek ne legyenek kétségei. A polgármesterek lojalitása semmit nem változott attól, hogy a Fidesz elveszítette a választást. És amíg ez létezik, addig nincs rendszerváltás. Legfeljebb stílusváltás.

A Megyei Jogú Városok Szövetségének története jól mutatja ezt. Papíron megújulás történt, valójában azonban csak annyi, hogy a Fidesz egyik embere helyére egy másik került. Szita Károlyt Cser-Palkovics András váltotta. A rendszer logikája változatlan maradt. A nagyvárosok többsége ezt elfogadta, mert a többségük ma is ugyanannak a politikai hálózatnak a része.

A huszonöt megyei jogú városból tizenöt ma is fideszes vezetés alatt áll. Ezek a városok nem elszenvedői a rendszernek, hanem annak helyi pillérei. Éppen ezért nem várható tőlük, hogy saját hatalmi pozícióik felszámolását követeljék.

Ezért hiányzik valami a rendszerváltásról szóló beszédből. Ha valódi változás lenne a cél, akkor ma az önkormányzati autonómia helyreállításáról, a politikai alapú forráselosztás megszüntetéséről, a közbeszerzési rendszer átalakításáról, a helyi intézmények visszaadásáról és a helyi függőségi viszonyok felszámolásáról folyna a vita.

Ehelyett ezek a kérdések alig vagy egyáltalán nem kerülnek szóba.

Pedig a Fidesz rendszere nem a parlamenti padsorokban él tovább, hanem a polgármesteri hivatalokban, a tankerületekben, a kormányhivatalokban, a helyi intézményekben és a politikai kapcsolatokból felépített gazdasági hálózatokban.

A kérdés ezért nem az, hogy lesz-e parlamenti többség a változáshoz. A kérdés az, hogy lesz-e politikai akarat a helyi hatalmi rendszer lebontására.

Mert amíg a Fidesz helyi beágyazottsága érintetlen marad, amíg a lojalitási hálózatok működnek, amíg ugyanazok a helyi erőközpontok határozzák meg a települések életét, addig Magyarországon nem rendszerváltás történik, hanem csupán a hatalom felső szintjén cserélődnek ki a szereplők.

A valódi rendszerváltás nem a parlamentben kezdődik. Hanem ott, ahol a rendszer felépült: a településeken.

A választók nem egyszerűen kormányváltásra adtak felhatalmazást. Aki ezt a felhatalmazást komolyan veszi, annak előbb-utóbb választ kell adnia arra is, hogy mi lesz a Fidesz másfél évtized alatt kiépített helyi hatalmi rendszerével.

 

Nehrer György: Lépni kell, nem töketlenkedni

 – nyílt üzenet a Tisza‑kormánynak

(közéleti véleménycikk a szerző álláspontját tükrözi)

A Megyei Önkormányzatok Országos Szövetsége ma nyílt levélben lázadt fel a Tisza‑kormány javaslata ellen, amely a vármegyei közgyűlési elnökök javadalmazását a felére csökkentené. A levél hangvétele ismerős: a régi rendszer reflexei szólnak belőle. A „szakmai egyeztetés hiánya”, a „méltányosság sérelme”, a „valódi munka el nem ismerése” – mindaz a retorika, amely 16 éven át takarta el a NER egyik legmélyebb pénzcsatornáját.

A probléma azonban nem az, hogy a megyei vezetők tiltakoznak. A probléma az, hogy egyáltalán lehetőségük van tiltakozni, mert a rendszer mélyrétegei érintetlenek maradtak.

A Tisza‑kormány eddig kerülte kimondani, amit mindenki tud: a megyei önkormányzatok és kormányhivatalok a NER egyik legstabilabb hatalmi bázisai voltak. Itt folyt át több mint 3000 milliárd forintnyi uniós fejlesztési pénz. Itt működtek a lojalitási hálózatok, a projektelosztó mechanizmusok, a politikai kinevezések. És itt ülnek ma is ugyanazok az emberek.

A bércsökkentés önmagában nem rendszerváltás. Ez csak egy jelzés. Egy üzenet. Egy kísérlet arra, hogy a kormány megmutassa: „nem lesztek tovább érinthetetlenek”. De a jelzés önmagában kevés. A rendszer nem attól omlik össze, hogy kevesebbet keres a megyei elnök. A rendszer attól omlik össze, ha megszűnik a politikai érinthetetlenség, és új legitimációt kapnak a helyi hatalmi struktúrák.

A Tisza‑kormány azonban eddig nem mert kimondani egyetlen mondatot, amely nélkül nincs valódi változás:

Előrehozott önkormányzati választás kell.

Miért kellene még három évet várni? Azért, hogy a megyei és városi Fidesz‑hálózatok tovább őrizzék a pozícióikat? Azért, hogy a maradék uniós pénzeket is ugyanazok a körök osszák el? Azért, hogy a „szakmai egyeztetés” címén továbbra is a régi rendszer diktáljon?

A választók 2026-ban rendszerváltást akartak. Nem 2029-ben. Nem „fokozatos átmenetet”. Nem „óvatos egyeztetést”. Hanem tiszta lapot.

A megyei lázadás most pontosan azt mutatja, amit sokan hónapok óta mondanak: a NER mélyállama nem fog magától eltűnni. Nem fog együttműködni. Nem fog alkalmazkodni. Csak akkor mozdul, ha a kormány mozdítja.

A Tisza‑kormány előtt most két út áll:

1. továbbra is kerülni a konfliktust, és három évig nézni, ahogy a régi rendszer lassan visszaszerzi a pozícióit,

2. vagy kimondani: a helyi hatalom új legitimációt igényel, és ezt csak előrehozott önkormányzati választás adhatja meg.

A döntés nem technikai, hanem politikai. Nem jogi, hanem bátorság kérdése. Nem kommunikációs, hanem történelmi felelősség.

A választók nem töketlenkedést kértek. Hanem rendszerváltást.

És ezt a rendszerváltást nem lehet megúszni a megyei elnökök fizetésének felezésével. A rendszer ott marad, ahol van – amíg a kormány nem meri kimondani, hogy ideje újra megkérdezni az embereket: kik vezessék a településeket, a városokat, a vármegyéket?

A Tisza‑kormány most először találkozott a NER valódi arcával. A kérdés az, hogy lesz-e ereje szembenézni vele.

 

Nehrer György: Jégvirág az ablakon

 

Apám majdnem négy évet töltött szovjet hadifogságban. Hazatérése után befejezte az iskoláit, segédmunkás lett, megismerkedett anyámmal, feleségül vette. Anyámat a szülei kitagadták, mert egy szakma nélküli hadifogolyhoz ment hozzá. Nászajándékként egy pucolt tyúkot kapott. Aztán megszületett a bátyám, majd 364 napra rá én is. Néhány hónap múlva apámat bevonultatták katonának. Anyámmal egyedül maradtunk az apai nagyanyámmal együtt négyen, anyám 800 forintos fizetéséből próbáltunk megélni. A mamának nem volt nyugdíja — Romániából menekült. Nem egyszer fordult elő, hogy egy pohár kecsketejen kívül, amit Békefi néni hozott, nem volt mit enni.

A sparheltban pattogott a tűz, mintha apró kavicsokat dobált volna valaki a parázsba. Aztán lassan elcsendesedett. A fény visszahúzódott a vas mélyére, és amikor az utolsó fadarab is elhamvadt, a hideg megindult. Nem rohant, nem tört be — csak elfoglalta a helyét, mint aki tudja, hogy reggelre úgyis minden az övé lesz.

A terasz üvegén jégvirágok nőttek. Vastag, áttetsző minták, amelyekben benne volt az egész éjszaka. Reggel felálltam a kiságyban, két kézzel kapaszkodtam a rácsba. A flanelzsák a hónom aljáig ért, a pántok szorosan tartottak. A leheletem párája lassan ráült az ablak jegére. A hidegben minden hang tompább volt, minden mozdulat lassabb, mintha a világ is fázott volna.

A körmömmel kaparni kezdtem a jeget. Nem tudtam, miért. Talán csak látni akartam valamit a világból, ami nem fagyott meg. A jég engedett. Egy tenyérnyi résen át kiláttam az udvarra. Minden fehér volt — olyan fehér, amit az ember csak egyszer lát életében, gyerekkorában, amikor még nem tudja, hogy a hideg nemcsak a levegőben van, hanem az emberek között is.

Ez az életem első emléke, olyan tisztán előttem, mintha egy fényképet néznék: a két kis ketrec a teraszon, ami nem fért el se a szobában, se a konyhában. Az ajtó nyitva volt, és ami meleg kijött a konyhából, annyi jutott nekünk a körbeüvegezett teraszon.

Aztán valami megváltozott anyámon, és megszületett a húgom.

Egy év telt el. A tavasz még csak próbálgatta az erejét, a hideg nem engedett könnyen. Az udvaron álltunk a kapu előtt. Anyám és apám hangja először csak emelkedett, aztán megtört, végül kiabálássá vált. A szavakat nem értettem, csak a hangjuk keménységét, azt a fémes csengést, amitől a gyerek ösztönösen összébb húzza magát.

A húgomat és a bátyámat felültették a biciklire. A húgom elöl, a kormányon lévő kis ülésben, a bátyám hátul. Anyám tartotta a biciklit, mintha valami fontos útra indulnának. Akkor értettem meg, hogy engem nem visznek.

Kirántottam a kezem nagyanyáméból, és a bicikli vázába kapaszkodtam. A körmöm belevágott a hideg fémbe. Anyám lehajolt, lefejtette az ujjaimat egyenként, türelmetlen mozdulatokkal, mintha csak egy bogáncsot szedne le a ruhájáról. Aztán ellökött.

Nagymama felkapott. Az ölébe szorított, mintha attól félne, hogy szétesem a karjai között. Én pedig ordítottam. Nem sírtam — ordítottam. Az a fajta ordítás volt ez, amitől a gyerek arca kivörösödik, a levegő elfogy, a hang rekedtté válik, és mégis tovább jön, mert nincs más, ami kijöhetne.

A bicikli elindult. A kapu becsukódott. A hangja olyan volt, mint amikor valami végleg lezárul.

A házban nem volt fürdőszoba. A víz lavórban állt, a kinti WC-ben télen megfagyott a levegő, nyáron felkavarodott a por. A szobát petróleumszag járta át. A vaskályha néha túlfűtötte a szobát, máskor kihűlt, és a hideg úgy kúszott be a takaró alá, mintha keresne valamit, amit elvehet.

Éjszakánként egerek jártak a padláson. A kaparásuk olyan volt, mintha valaki titokban jegyzetelne fölöttünk, minden mozdulatunkat felírva egy láthatatlan könyvbe. Apám néha rám szólt:

– Aludj már.

A hangja kemény volt, nem dühös, csak fáradt. Olyan fáradt, mint aki már régóta nem hisz abban, hogy a dolgok egyszer jobbak lehetnek.

A hiány lassan nőtt, mint a jégvirág az üvegen: először csak egy vékony vonal, aztán egyre több ág, míg végül az egész ablakot beborította.

Három év telt el így. A napok összefolytak, a hideg és a csend között nem volt különbség. Aztán egy délután anyám egyszerűen megjelent. Nem ismertem meg.

Nem hozott magával semmit, csak a saját árnyékát, amely hosszabb volt, mint amire emlékeztem. Nem kérdezte, hogy vagyok. Nem mondta, miért jött. Csak annyit:

– Megyünk.

A társbérletben két szoba volt. A folyosón közös WC, a fürdéshez egy fémkád, amit hokedlira tettek. A víz gyorsan kihűlt benne, mintha a lakás is tiltakozott volna a melegség ellen. A bátyámmal egy szobában aludtunk, anyám és a húgom a másikban.

Nem emlékszem, mikor lett csendesebb az élet. Talán soha nem lett az.

Szeptemberben iskolába mentem. A tantermekben krétapor szállt, a padok recsegtek, a padló petróleum- és fűrészpor-szagú volt. A gyerekek nevetése mintha egy másik világból jött volna — abból, amelyikhez én nem tartoztam.

Az első évet jó eredménnyel zártam. A következő évet már másik iskolában kezdtem, mert apám és anyám újra összeházasodtak — ezt csak anyám halála után tudtam meg.

Ebben az iskolában már nem tanultam jól. Nem is nagyon lehetett. A jó jegy nálunk nem öröm volt, hanem vita.

„Csak egy gyereket tudunk iskoláztatni. Hiába tanulsz, belőled kőműves lesz.”

A könyvekben kerestem menedéket. Nem a tananyagban, hanem azokban a történetekben, amelyekben a világ nem volt ilyen szűk, ilyen kemény, ilyen előre eldöntött. A könyvek voltak az én titkos ablakaim — olyan ablakok, amelyeken nem nőtt jégvirág.

Aztán apám befejezte az egyetemet, és jogász lett.

Apám nővéréék Romániában éltek. Nyári és téli szünetekben gyakran hívtak magukhoz. Szerettem ott lenni: sokat foglalkoztak velem. A fogorvos bácsikám tanítgatott a fogászat rejtelmeire. Protéziseket készítettünk, aranyfogakat öntöttünk. Élveztem. Ott éreztem először , hogy fontos vagyok valakinek, és valamihez értek.

Felmerült, hogy náluk maradnék. Anyám nem engedte. Nem azért, mert hiányoztam volna neki, hanem mert jobb sorba kerültem volna, mint ők. Apám viszont örült volna neki, mert tudta, hogy jó helyem lenne.

A középiskola után egy héten belül már dolgoztam. A város peremén új lakótelepek nőttek ki a földből. A művezetői kabát túl nagy volt rám, a gumicsizma kemény, a felelősség pedig nehezebb, mint bármi, amit addig cipeltem. Hatvan ember. Szabolcsiak, nyírségiek, kubikusok. Több mint a fele nem tudott írni-olvasni.

„Gyuribácsiztak.” Először zavart, aztán megszoktam. Végül elfogadtam — és ők is elfogadtak engem.

A munka igazságos volt, nem úgy, mint az élet.

Az első fizetésemből vettem egy kartondoboznyi banánt, amiért órákat álltam a sorban. Hazavittem és letettem az asztalra. Ez volt az utolsó nap, amikor a szüleimmel együtt laktam. Másnap bevonultam katonának.

A laktanyában csapatépítkezésre kerültem művezetőként. Összeválogathattam a kőműveseket, ácsokat, villanyszerelőket. Több mint száz embert. A felelősség nagy volt, de a szabadság még nagyobb: akkor mentem ki a laktanyából, amikor akartam.

Haza ritkán jártam. Inkább egy lányhoz mentem, gyerekkori osztálytársamhoz. A hangja puhább volt, mint bármi, amit addig ismertem. A tekintete nem ítélt, nem kérdezett, csak jelen volt. A csendje nem fájt.

Leszerelés után összeházasodtunk.

Ötvenegy éve vagyunk együtt. Ez már nem szerelem, nem megszokás, nem is csak közös múlt. Ez valami más: két ember, akik annyi mindent láttak egymásból, hogy már nem lehetnek idegenek. A mélypontokat nem kerülni kell, hanem kijavítani. Nekünk sikerült.

Anyám kilencvenéves koráig élt. Több mint tíz éven át betegeskedett. Én vittem orvostól orvosig, kórháztól kórházig. Nem szeretetből — kötelességből. A gyerekkori hiány nem múlt el, csak átalakult: felelősséggé.

Az utolsó alkalommal a főnővér félrehívott:

– Vigyék haza. Meg fog halni a mama.

Másnap elhoztam. Agárdra vittem, a nyaralóba. Amikor megérkeztünk, apám rám nézett:

– Minek hoztad ide?

– Hová vittem volna? – kérdeztem.

Anyámat felkísértem a teraszra. Mostam neki egy almát. Rám nézett, tiszta, éles tekintettel.

– Van még valami dolgunk egymással? – kérdezte.

Kezet nyújtott. Nem remegett. Kezet fogtunk, mint két idegen.

– Már nincs – mondtam. – És eddig is csak nekem volt dolgom. Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

Három nap múlva meghalt. Ott, a teraszon, ahol ült. Csendben. Mintha csak elfáradt volna.

Elintéztem a temetést. Vittem egy koszorút. Aztán hazamentem. És kilenc éve nem mentem vissza. Nem haragból. Nem szeretetlenségből. Hanem mert amit el kellett mondani, azt elmondtuk egymásnak. Ami utána maradt, az már nem az élők dolga.

Apám négy évre rá utána ment. Felvésettem a nevét a sírkőre. Azóta Szent Péter biztosan füldugót visel.

Nehrer György: Ma is felkelt a nap

 

Mondhatnám azt, hogy a győzelem napja. De ahol győztest hirdetnek, ott mindig vannak vesztesek is. Nem a győzelmi mámorról szeretnék írni, hanem arról, hogy aki ma vesztesnek érzi magát, annak ez az érzés el fog múlni.

A győztesek és vesztesek között nagyon mélyre ásott árkokat be kell temetni, mert egy nép vagyunk, egy hazában élünk, és nincs kétféle Magyarország. Az eltelt 16 év megmutatta, hová vezet az, amikor egymás ellen hergelik az embereket.

A vesztesek most egy kicsit nézzenek magukba. Ma az ország valós kétharmada már többször átélte azt, amit most ők éreznek. Nem egyszerű dolog, de túl kell lépni rajta. Folytatni kell a munkát, be kell temetni az árkokat, kezet kell nyújtani, és nagyon gyorsan el kell felejteni azt a cinikus hangnemet, ami eddig uralkodott.

Nem lesz háború, ha ti nem akartok háborúzni. Nem lesz sztrájk, ha ti nem akartok balhézni. Nem lesz nyomor — bár a kasszát kiürítették pont azok, akik miatt most szomorkodtok.

Nem történt más, mint hogy benneteket is becsaptak — ahogy bennünket is. Csak nektek a lelketek egy darabját is kisajátították, és gyűlölettel töltötték fel.

Nem egymással kell leszámolnunk — hanem azokkal, akik idáig juttatták az országot. A felelős vezetőknek menniük kell a hatalomból, és el kell számolniuk nemcsak a lelkiismeretükkel, hanem azzal a rengeteg pénzzel is, amit ettől a néptől vettek el.

Nem nektek kell félnetek, akik hittek olyan dolgokban, amelyek nem léteznek. Azoknak kell félniük mától, akik a magyar nép ellen bűnöket követtek el. Akik felhasználtak benneteket arra, hogy hatalomban maradhassanak, miközben nyomorba taszították és kirabolták az országot.

Ma Magyarország történelmi napot él át. Egy olyan napot, amikor az ország kétharmada eufóriát érez, mert úgy látja: valami lezárult, és valami új kezdődhet. Ugyanakkor rengetegen vannak, akik szomorúak, csalódottak, bizonytalanok. Ez a kettősség most együtt él bennünk, és ettől ilyen súlyos ez a pillanat.

Az elmúlt évek  nem arról szóltak, hogy az ország közelebb kerüljön Európa fejlett, biztonságos, kiszámítható világához. Sok elemzés foglalkozott azzal, hogy a rendelkezésre álló uniós forrásokból milyen lehetőségek nyíltak volna a hazai vállalkozások megerősítésére, a társadalmi felemelkedésre, a modernizációra. Sokan úgy érzik, hogy ezek a lehetőségek nem valósultak meg, és ez mély csalódást hagyott maga után.

A mai nap mégis arról szól, hogy a magyar társadalom kimondott valamit: változást akar. Azt, hogy a jövőben a közpénz valóban a közösséget szolgálja. Azt, hogy a hazai kis- és középvállalkozások valódi támogatást kapjanak. Azt, hogy az ország ne látványberuházásokban, hanem valódi fejlődésben legyen erős.

Most nem az a feladat, hogy egymást győzzük le, hanem az, hogy megértsük: mindannyian ugyanabban az országban élünk, és mindannyian azt szeretnénk, hogy ez az ország végre felemelkedjen.

A mai nap lehetőség arra, hogy új fejezetet nyissunk — olyat, amelyben a döntések nem megosztanak, hanem építenek.

A történelmi pillanat nem attól lesz nagy, hogy megtörtént, hanem attól, hogy mit kezdünk vele holnaptól.

Nehrer György: Bodor Áron története

 

Éppen egy  Táncsics utcai társbérletben laktunk , egy sokszobás, nyikorgó padlójú lakásban, ahol három család osztozott a konyhán, a fürdőn és a pletykákon. Mi, a Tölgyesiék és a Háromszékiék. A Háromszéki néni és János bácsi Erdélyből jöttek, és olyan szeretettel meséltek Székelyudvarhelyről, mintha minden este hazalátogatnának gondolatban.

Néha behívtak a konyhájukba, a kezembe nyomtak egy friss, meleg pogácsát, én pedig leültem, és már kezdődött is a mese. János bácsi sosem hagyta ki a lehetőséget, hogy egy történetet elmondjon. Most elmesélem nektek azt, amit akkor hallottam.

A vihar Bikafalván

Az úgy volt, hogy Bikafalván olyan vihar kerekedett, hogy még a templomtorony is megrázkódott. Bodor Áron, János bácsi sógora, épp a csicsókaföld közepén kapált, amikor a ferde-fenekű szél úgy nekirontott, hogy majdnem hanyatt lökte.

A por úgy kavargott körülötte, mintha az ördög maga seperné a határt.

– A Jóisten áldja meg, legalább meglocsolja a csicsókát – morogta Áron, és a tarisznyából előhúzott maradék pálinkát egy szuszra lenyelte.

Mire hazaért, nadrágszárából csorgott a víz, csizmája bokáig sáros volt. A tornácon alig kezdte vakarászni a sarat, máris elébe ugrott a kamasz kuvasz, Hattyú, és két lábra állva képen nyalta.

– Az anyád jóistenit, Hattyú! Nem vagyok elég sáros, te is rám segítesz? – förmedt rá, de a kutya csak még jobban csóválta a farkát.

Az ebéd hiánya

Áron benyitott a konyhába, mélyet szippantott, de semmi illat. Se leves, se pörkölt, se pirított hagyma.

– Csak nincs valami baj az asszonnyal? – morfondírozott.

Ekkor megjelent Sára a szobaajtóban, karba tett kézzel.

– Nincs ebéd, asszony? – kérdezte Áron.

– Csak nem gondolja kend, hogy bőrig ázzak egy tál meleg ételért?

Áron nem szólt. Kiment a kútra, megtöltötte a favödröt, és egy mozdulattal nyakon öntötte vele Sárát.

– Megbolondult kend? – visított az asszony. – Csurom víz lettem!

– Most már vizes vagy. Kimehetsz a kútra esőben is.

Sára végül főzött, de néhány nap múlva csúnyán köhögni kezdett. Áron már bánta a dolgot, de bocsánatot nem kért – olyan ember volt, aki inkább elmegy a doktorhoz, mint hogy kimondja azt a két szót.

A doktor és a tehén

A doktor meghallgatta Áron panaszát, majd felírt egy gyógyszert Sárának.

– Jó, hogy jött – mondta. – Nekem meg a tehénkével van bajom. Sántít szegény.

– Ha nincs láb, nincs ló – bólogatott Áron. – A tehénre is igaz. Elviszem legelőre, majd helyrejön.

Így is lett. A tehén meggyógyult, Sára is jobban lett, Áron pedig elindult visszavinni a jószágot a doktorhoz.

Az utca feléig sem jutott, amikor az egyik szomszéd leszólította:

– Áron, hova viszi azt a tehenet?

– Az orvoshoz.

– Beteg az a tehén?

– Nem beteg.

– Nem ad elég tejet?

– Húsz litert tejel mindennap.

– Nem borjadzik?

– A tavasszal hármat is borjadzott.

– Akkor mi a fenének viszi az orvoshoz?

– Mert az övé.

A beszélgetés itt véget is ért. Minek folytatni?

A vonatút és a dáma

Áron csereberélni indult Érmihályfalvára, ahogy szokott. A vonaton talált egy fülkét, ahol csak egy idős házaspár ült. Később egy elegáns hölgy is beült melléjük, olyan illattal, hogy Áron orra azonnal felkapta.

– Szabad kérdeznem, mi ez az illat? – fordult felé.

A nő végigmérte, ajkát biggyesztve.

– Vintage Christian Dior Fahrenheit parfüm. Tizenötezer forint volt.

– Ühüm – mondta Áron, és ezzel le is zárta a társalgást.

Később, amikor már csak ketten maradtak a fülkében, Áron oldalra dőlt, és eleresztett egy húsz másodperces, sunyi, lapos pukit. Ő maga is meglepődött rajta.

A hölgy könnyezve kapkodta a levegőt.

– Jézusom, mi ez a szag?

– Tarkabab Érmihályfalváról – felelte Áron. – Fél kiló nyolc lej. De nekem csicsókáért adta a Józsi.

A dáma a következő megállónál leszállt.

A nagy ötlet

Áron hazafelé azon gondolkodott, hogy ha jön majd a gyerek – aki vagy Sára, vagy Áron lesz, mert náluk így szokás –, akkor már nem lesz módjuk nagyvilági dolgokra. Úgy döntött, elviszi Sárát egy elegáns helyre, ahol a dámák illegetik magukat.

Meg is találta: a Gyulafehérvár melletti golfpályát.

– Sára, pakolj, holnap indulunk – mondta.

A szálloda gyönyörű volt, a golfpálya hatvan hektáron terült el. Másnap bejelentkeztek golfozni.

– Még sose golfoztam – mondta Áron az edzőnek. – Mit kell csinálnom?

– A labdát úgy kell megütnie, hogy afelé a zászló felé menjen.

Áron tüzér volt a katonaságnál. Felmérte a távolságot, lendített, és a labda végigrepült a pálya felett, két centivel a lyuk előtt ért földet.

– És most? – kérdezte.

– Bele kell ütni a lyukba – mondta az elképedt edző.

– Hát, ezt előbb is mondhatta volna.

A mese vége

Háromszéki bácsi itt fejezte be a történetet.

Én pedig csak ültem, a pogácsa morzsáit szedegettem, és arra gondoltam:

ilyen emberek, ilyen történetek között éltem.  Milyen jó, hogy tovább lehet mesélni őket.

Nehrer György: Örökség

Három emlékkép a Szeder utcából

---

I. Szederúti nyár

Palotai út melletti járdán ballagtunk anyámmal, amikor jellegzetes kopogásra lettem figyelmes. Csak a lovak patkója ad ilyen hangot a keramitkövön. A különleges hang után megjelentek a testes muraközi lovak, és a lovas kocsi, ami elé párosával voltak befogva ezek a roppant széles hátú és erős jószágok. Kellett az erő, mert a kocsi tömör téglával színig rakva tetemes súlyt szállított. 

Néztem az ütemesen kopogó patkókat, amint a sárga kövön még nappal is látható kicsi kék szikrákat hánytak. Amikor patkó meg-megcsúszott, úgy tűnt, mintha a lovak egyhelyben járnának. Az út éppen csak emelkedett. A kocsis az ostorral verni kezdte az egyik lovat. De szerencsétlen pára az ostorcsapásoktól sem tudta jobban húzni a kocsit, bármennyire is szerette volna. Mellső két lábát egyszerre a magasba emelve, és egy nagyot rántva a kocsin próbált továbbmenni, de nem sikerült. A másik ló is neki-nekifeszült, de a kocsi csak nagyon lassan haladt előre. A bakon ülő ember mielőtt lecsapott az ostorral, kissé felemelkedett. A vékony szíj gyors „S” betűt rajzolt a levegőbe, majd a ló hátán port csapva csattant. Már ujjnyi vastag hurkák sorakoztak egymás mellett az elszenvedett ütésektől. Keservesen nyerítve, hörögve, habzó szájjal próbálta ismét, és ismét két lábra állva, nagyokat rántva, gyorsabban húzni a kocsit, de nem ment, mert az acélpatkók minduntalan elcsúsztak.

– Bácsi, ne bántsa! – Kirántottam a kezemet anyám tenyeréből! 

– Ne bántsa! Ne bántsa! – kiabáltam a kocsisra.

A kocsist legutóbb a trafóház melletti Bableves kocsmánál láttam, egy korsó sörrel a kezében.

Azt nem tudhattam, hogy hányadik korsó sört öntötte le a porzó gigáján, mindenesetre a többi kocsissal csoportba verődve hangoskodtak a kocsma előtt. Egy cigányasszony – meztelen és régen fürdetett gyerekével – ott állt közöttük. Az asszony pipacsmintás szoknyája majdnem földig ért, aranyszínű cipője csámpásra taposva, porosan kukucskált a szoknya alól. Kezében egy korsó sörrel hadonászott, miközben a gyereke egy kölyökkutyát rángatott. Szerencsétlen jószágnak kötélhurok volt a nyakán. Néha nyüszítve leült a porba, majd elfeküdt, és mellső lábaival a nyakát kaparva próbált a kötél szorításától szabadulni. A népes társaság közben valamin jókat röhögve, és egymás szavába vágva hangoskodott. Az egyik muraközi lóból – talán az unalomtól – elindult egy sárga vízesés, ami mintha soha nem akarna félbeszakadni. Pedig a lovak nem kaptak sört. A sárga lé előbb tócsába rendeződött a trafóház melletti porban, aztán mint valami folyó utat talált magának, és lassan csordogálva kifolyt a keramitra.

Anyám elkapta a kezemet és néhány határozott mozdulattal maga után rángatott.

– Gyere már! Ne bámészkodj. Sosem érünk oda – mondta ingerülten.

– Miért bántja a lovakat? Nem látja, hogy csúszik a patkójuk szegényeknek?

– Be van rúgva! – mondta anyám. Aztán sürgetett, hogy menjünk már!

– Mi az, hogy „be van rúgva”? – faggattam tovább.

– Hát az, hogy részeg! – felelte.

De ez a válsz sem elégítette ki a kíváncsiságomat, amitől aztán anyám még idegesebb lett.

– Menjünk, menjünk! Majd ha nagyobb leszel, elmagyarázom – húzott maga után.

Már látszottak a Szeder út sarkán a mázsaház zöld zsalugáterei.

– Mikor érünk oda? – kérdeztem türelmetlenül.

– Már nincs messze! Látod azt a zöld ablakos házat? Amellett elmegyünk, és onnan már csak kétszáz méter.

Az utca eleje sárgásvöröses terméskővel volt lerakva, de talán csak húsz méter hosszon, az út többi részét vastag por takarta, amit csak a nyári zápor vert el néha. Az út két oldalán egy-egy sor akácfa, szép gömb alakúra vágva. A fasoron kívül pedig egy méter széles, murvával felszórt járda. 

Félúton volt egy kicsi üzlet, aminek az utolsó betonlépcsője a járdába lógott. Bementünk az üzletbe, ahol az olajos padló átható illata terjengett. Anyám vett pár szem töltetlen savanyú cukrot, a boltos nagy gondosan egy kis fehér staneclibe rakta, majd lemérte.

– Ötven fillér lesz! – mondta anyámnak

Az apró kis cukorból mindjárt be is kaptam kettőt. Egyet jobbra, egyet pedig balra a pofazacskómba rejtve, és nagyokat cuppogva, mert a savanyú cukortól összeszaladt a nyál a számban.

– Ne disznólkodj! – szólt rám anyám.

Aztán lassan odaértünk a házhoz, aminek az udvarát két méter magas, barnára festett kétszárnyas deszkakapu, és egy ugyanolyan magas deszkaajtó takarta a kíváncsiskodó szemek elől. Az ajtó kicsit lógott, mert az egyik pántja megereszkedett. Az öreg oszlop már régen kiszáradt, és oldalán ujjnyi széles repedés éktelenkedett. A hatalmas szegek nehezen tartották a súlyos ajtót, de még működött, csak egy kicsit meg kellett emelni a kilincsnél fogva.

A házak egyformának tűntek, a járda szélén állt mindegyik, egy vagy két ablak tekintgetett az utcára. A házfalak fehérre vagy sárgára festettek, de volt olyan is, amelyiknek a vakolatába apró tükördarabokat nyomkodtak. Hogy mire volt ez jó? Talán így szebbnek gondolta a gazda. A tetőket a hosszú épületeken többnyire náddal, néhány helyen cseréppel fedték. A papáék háza cseréppel fedett volt, és az utcára csak egy ablak nézett.

Az első szederfát a Szeder utcában az ő udvarukon láttam. Gyerekszemmel jó nagy fának nézett ki. Egy erős oldalágon vastag kötélen deszkalapból fabrikált hinta lógott. A szederfa hatalmas lombja majdnem a kútig ért, így még az is árnyékot tartott a kis házra emlékeztető fatetőnek, amin egy ajtó is volt, ahonnan a súlyos vizesvödröt kellett kiemelni.

Vézna és kicsi gyerek voltam. Anyám sokszor sopánkodott: „Hogyan jár majd iskolába ez a kölyök? Még a táskát sem fogja elbírni.”

Aztán az iskolakezdés előtti nyáron elvitt anyai nagyszüleimhez. Most jártam itt először, és próbáltam felmérni az elkövetkező egy hét lehetőségeit. A hinta már jó dolognak tűnt, és a kút is. Csak egy kis sámliról láttam bele a több méter mélyen lévő vízbe. Mindjárt bele is köptem egyet, már csak azért, hogy kipróbáljam, mennyi idő alatt ér le. És bele is ordítottam, hogy halljam, milyen furcsa öblös hangok jönnek vissza. Nem is gyerek az, aki nem köp a kútba és nem ordibál bele.

Öreganyám lépett ki a nyári konyhából és a kezét gyorsan a kötényébe törölve köszöntött bennünket. A mama hatalmas termetű szász asszony volt, talán egy fejjel is magasabb anyámnál. Hosszú bronzvörös haja hátul varkocsba összefonva. Fehér arcát apró szeplők tarkították. Tenyere akkora volt, mint egy palacsintasütő. Ami rögtön feltűnt, az a hihetetlenül nagy orra. Mi tagadás, sírva fakadtam, amikor megláttam …. Rögtön eszembe jutottak a Jancsi és Juliskából a boszorkány, aki fel akarja hizlalni a gyerekeket, hogy aztán megegye őket. Bonyolult családi dolgok miatt most találkoztam a mamával először.

– Anya, én nem maradok itt – mondtam bőgve.

Aztán a mama a magasból lehajolt hozzám, és hatalmas kezeivel olyan sebességgel emelt fel, mintha dinamit robbant volna a cipőtalpam alatt.

– Gyere, megnézzük a kecskéket. – Már vitt is a hátsó udvarba, ahol az ólak, a pajta és a tehénistálló volt. A tyúkok egy külön kis épületben tanyáztak, de napközben a tyúkól bejárata előtt faágakból eszkábált lépcsőkön üldögéltek.  Nem tudtam, hogy néz ki egy kecske élőben, mert eddig még képen sem láttam ilyen állatot.

– Simogasd meg! Nem bánt – mondta a mama. A kecske örömében vagy félelmében elkezdett mekegni. Így aztán olyan gyorsan ugrottam öreganyámra, mint amikor ő emelt fel engem. Megnéztük a tehenet és a disznókat is, végül kimentünk a kertbe egy kisajtón keresztül. A mama teleszedte a köténye zsebét ropogós cseresznyével, majd a kertkapu mellett lévő nagy beton hordóba belenyúlt és megkeverte a vizet.

– Jó meleg már, majd pancsolhattok délután, ha itthon lesz Ágika. 

A betonhordóba egy deszkákkal alátámogatott hosszú esőcsatornán keresztül folyt az esővíz, az épülettől egész a kertig.

Ki az Ágika? Azt nem tudtam, de biztosan egy lány, gondoltam, mert azoknak van ilyen neve. Mint később kiderült, Ágika az unokatestvérem.

– Gyere velem, amíg hazaérnek Ágikáék, segítesz nekem a konyhában.

Azt mondani, hogy segítettem, túlzás lenne, viszont nagy élvezettel raktam a sparheltbe a kukorica csutát, amivel a tűzhelyet fűtöttük. Mama egyik szeme mindig rajtam volt, nehogy valami rosszat csináljak. Közben én is figyeltem őt, ahogy a tésztát gyúrja, és a sodrófával nyújtja, lisztezi, mintha sózná. Aztán összehajtogatta több rétegben, és egy nagy késsel olyan sebességgel metélte pontosan egyforma szélességűre, mint valami gép. Néha letette a kést, olyankor két kézzel alányúlt a felmetélt tésztáknak és ujjai között lazán  megszellőztette, majd a nagy asztalon lévő fehér abroszon szétteregette. Hagyta száradni.

Az ebéd lassan elkészült, és Ágika is hazaért, kezében egy nagy barna dobozzal, ami felettébb izgatta a kíváncsiságomat.

Gyorsan összeismerkedtünk, miközben a finom tyúkhúslevest ettük, amit a mama főzött ebédre.

– Gyerekek! Ebéd után egy óra alvás, aztán mehettek játszani– adta ki az utasítást a mama. Lassan kezdtem megbarátkozni öreganyámmal, de azért nagyon figyeltem minden mozdulatát, mert a vasorrú bábás mese még mindig nem ment ki a fejemből.  Az ágy előtt valami nagyon szúrós, furcsa alakú foltos fehér szőnyeg volt.

– Mama, ez milyen szőnyeg?

– Kecskebőr. Menj már aludni! – ripakodott rám.

Ezek után nekem végképp nem jött álom a szememre. Dehogy alszom! Hogyisne, mire felébredek, már belőlem is szőnyeg lesz!

Különben is szurkáltak a szalmazsákból kibujkáló kemény valamik, amik átbökték a lepedőt is. Egyfolytában azon járt az eszem, hogy melyik ágy elé leszek kiterítve.

Mama közben hangosan szuszogott – ma már tudom, hogy horkolt–, amitől amúgy sem lehetett aludni.

Az első napom nehezen indult, és nehezen is telt, de délután kiderítettem, hogy mi van abban a nagy dobozban, ami Ágika kezében volt: egy furcsa alakú fadoboz, meg egy bot, amit Ágika húzogatott a dobozon. Olyankor a doboz valami rettenetes hangokat hallatott,

mint amikor a macska farkát rángattuk. Én is kipróbáltam, de nekem sem ment jobban. A boton lévő szőrök valami oknál fogva lassan elfogytak. Végül a doboz már csak rekedt hangokat adott, amikor a fát húzgáltam a fényes drótokon.

– Milyen hülye játék ez? – kérdeztem Ágikát, aki sírva válaszolt, hogy ez nem játék, hanem hegedű, és most mi lesz, hogy kihullott a szőre a vonónak?

– Majd a mama vág a kecskéből szőrt a botra, az pont ilyen! – próbáltam vigasztalni.

Délután hazaért a munkából a papa is. Akkor fedeztem csak fel, hogy jóval  alacsonyabb, mint a mama. Nem értettem a dolgot.

Hogyan lehet az, hogy az ágy feletti esküvői fényképen a papa egy fejjel magasabb? Csak nem levágtak a lábából?

Aztán összeismerkedtem a papával is, és kaptam tőle is egy puszit, ami nagyon szúrt, mert a papának nagy tüskés bajsza volt.

Ez a fénykép-dolog nagyon furdalta az oldalamat. A mamával már majdnem összebarátkoztam, így őt kérdeztem meg. 

– Mi történt a papával, hogy most alacsonyabb, mint a fényképen?

– A mama hirtelen nem is értette a kérdést, de aztán rájött, és a könnyei is potyogtak a nevetéstől. Talán eszébe jutott, hogyan fényképezték őket.

– A fényképész felállította egy kis sámlira a papát, hogy magasabb legyen nálam. Engem nem zavart volna, ha nem áll sámlira, de ha így akarták, hát legyen.

– De jól szórakoztok – mondta két kanál leves között, sértődötten az öreg.

– Gyerekek, menjetek inkább játszani, mert mindjárt hajtják haza  teheneket, nyissátok ki a nagykaput, hogy be tudjon jönni a Böske.

Kinyitottuk a nagykaput, majd Ágikával kimentünk az utcára, és a murvás járdába rajzoltunk ugrálókockákat. Egy darabig ugráltam, de aztán eluntam, meg a talpamat is bökdöste már a sok apró kavics.

– A cipőre vigyázni kell, abból nem lehet mindennap újat venni mondta öreganyám. Aztán még délelőtt elrakta a lábbelit a szekrénybe.

Szürkületkor jött a tehéncsorda, nagy kolompolva, és a nyitott kapukon mindig hazatalált egy-egy tehén, pedig olvasni sem tudnak, mégsem tévesztették el a házszámot.

Közben nagy lepényeket ejtettek maguk után, amik gőzölögve lestek az út vastag porából. Amint elhaladt a csorda a ház előtt, az elhagyott lepényekbe beleléptünk, és a lábujjaink között csiklandozva tört a magasba a meleg tehénszar, egészen térdig spriccelve. A szembe szomszéd, Jankovics bácsi ránk szólt. 

– Öregapátok mérges lesz ezért! – Nem értettük, hogy miért, de aztán rájöttünk, mikor a papa egy talicskával és egy lapáttal felszerelkezve kiment az utcára, ahol már csak a széjjel dúlt tehénlepényeket találta.  Az volt ugyanis a szokás, hogy a házak előtt lévő tehénlepényeket – mikor azok már egy kicsit megkeményedtek – összeszedték, és hátra vitték a kertbe. A papa aztán szentségelt is rendesen, mert a porral összekeveredett lepényeket már nem nagyon tudta összegyűjteni. 

A mama egy vödör hideg kútvízzel lemosta rólunk az ürülék nagyját, aztán melegített a sparhelten vizet, és egy kis kádban lefürösztött bennünket.

A napjainkat többnyire hintázással töltöttük, és egércsapdát telepítettünk a kukoricagóré alatt, ahová az egerek visszajártak a tavaly elhullott szemekért. Egyik nap betévedtünk a papa kis műhelyébe, ami kincseket rejtett és mindenféle érdekes dolog volt ott. Többek között kis fém dobozban piros zsírféle, amit a hajunkra kentünk, mert szép fénye lett tőle. A gépzsíros hajpakolási munkánkat nagy kiabálás szakította félbe. Kiszaladtunk az utcára megnézni, mi lehet az, amiért az összes kutya ugat.

– Jeges! Itt a jeges!

Jött egy lovas kocsi, a bakon pedig egy ember, térdközépig érő nehéz bőrkötényben, fején széles karimájú bőr kalappal. Ordibált. 

A kocsin egy hatalmas fémdoboz, és mindegyik oldalán egy ajtó.

Mama kikiabált a konyhaajtón…

– Szóljatok neki, hogy mi is kérünk négy darabot!

Szóltunk neki, és a jeges megállt a kapu előtt. Felhúzott a kezére

egy akkora bőrkesztyűt, ami a hónaljáig ért. Kinyitotta az egyik ajtót és kiemelt egy egy méter hosszú, úgy húsz centi széles, és ugyanolyan magas tömböt. A karjában becipelte a jégveremig, ami a kút mellett volt, néhány földbe vájt lépcsőfokkal lejjebb az udvar szintjétől. A Papa jó vastag nádból és ágakból kis tetőt épített a gödör fölé. A verembe egy nádszövettel szigetelt ajtón keresztül lehetett bejutni. Öreganyánk a gondosan letakart húsokat, és minden egyebet, amit hűteni kellett, ott tárolta. A legmelegebb nyárban is elég volt hetente egyszer jeget venni a „hűtőbe”

A Jeges behordta a jeget, és gondosan be is csukta a veremajtót. A mama fizetett, és mi folytathattuk a góré alatti egércsapdák ellenőrzését. Mindig fogtunk két-három kis szürke egeret, amit aztán Kormos, a nagy fekete kutya jóízűen elfogyasztott.

A góré alatti hason csúszástól a zsírral kifényesített hajunk valahogy kezdett vakotássá válni, egyre több por és pókháló ragadt bele. Gyorsan kerítettünk egy darab szódás szappant, és a kútból húzott hideg vízzel próbálkoztunk megszabadulni a zsírtól és a portól. Azt nem mondta nekünk senki, hogy a kútvíz kemény víz, abban nem lehet hajat mosni, csak azt, hogy abból inni nem szabad. Ezért aztán nem értettük, hogy a szappan miért nem habzik, és a hajunk miért kezd egyre inkább a vesszőseprűhöz hasonlítani.

Ég felé meredezett minden hajszálunk és olyan kemény lett, hogy valóban seperni lehetett volna vele. Nem volt mit tenni, szólni kellett a mamának, hogy tüntesse el rólunk ezt a valamit.

Nem örült nekünk, és ezt ki is fejezte azzal, hogy tenyérrel egyet a fenekünkre csapott.

Az ütés a mama méreteihez képest nem volt nagy. Talán csak a mi fenekünk lehetett kicsi, mert úgy éreztük, mintha ránk dőlt volna a szekrény.

Melegített vizet, majd egy nagy lavórban lemosta valami szódafélével a hajunkról a zsírt, és a koszt, aztán csinált habos sampont egy pohárba, amibe előtte egy tojást ütött. Azzal még egyszer átmosta a hajunkat, és végül egy kancsó ecetes hideg vízzel leöblítette. Ez rosszabb volt, mint az összes tortúra, amit eddig a fejünkkel művelt.

Lassan letelt a szabadságom és jött értem anyám, aki megkérdezte:

– Jól viselkedtél?

Erre én nem nagyon tudtam mit felelni, de a mama kisegített.

– Nem volt vele semmi baj – válaszolta. – Szépen eljátszottak az Ágikával.

Volt még pár szép nyarunk a nagyszüleimnél. Végül egy napon megjelentek a hatalmas gépek, és a házakból egy nagy dombot építettek, amit aztán a teherautók elhordtak.

Most egy emeletes ház áll a nagy szederfa helyén.

 II. Mama

A családi történeteket örökségként őrzöm magamban. Néha előveszek közülük egyet, mint egy régi ládából a megsárgult emlékeket.

A Mama mindig összefogva hordta a haját, csak hajmosáskor bontotta ki és olyankor a bronzvörös zuhatag úgy omlott a vállára, mint egy régi angol meséből kilépett királynő lenne. A haja derékig ért, sűrű volt és súlyos, és ahogy a fény ráesett, aranyszálak csillantak benne. Aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy csak egy egyszerű konty, mint annyi asszonynak a városban. De mi, gyerekek, tudtuk, hogy a konty mögött egy egész családtörténet rejtőzik. Akkoriban nemhogy okostelefon nem volt, de még televízió sem, és az estéknek másféle csendje volt. A Mama ilyenkor sokat mesélt a családjáról. 

A konyhában ültünk a petróleumlámpa sárga fénye mellett, és mi gyerekek némán hallgattuk, ahogy a történetek lassan előkerülnek a múltból.

Azt beszélték, hogy a család története messzire nyúlik vissza, egészen a ködös szigetekig, ahol a szél mindig a tengerről fúj, és a domboldalakon juhnyájak legelnek. A régi időkben Anglia a gyapjúból élt. A királyok még azt is megtiltották, hogy juhot vigyenek ki az országból, nehogy a kontinens megtanulja ugyanazt a mesterséget. A gyapjú aranyat ért, és a posztóvárosok messze földről várták az angol szálat.

– A mi őseink is juhászok voltak – mondta ilyenkor a Mama. – Száz aranyszőrű juhot hoztak magukkal a tengeren át.

Aztán a 18. század táján, amikor Európa uradalmai egyre inkább a finom gyapjú után sóvárogtak, juhászok és tenyésztők indultak útnak a szigetekről. Így kerülhetett a Dunántúlra a Wollein család is. A nevükben mintha maga a mesterségük szólt volna: a német Wolle szó gyapjút jelent, és az öregek szerint már a nevükben is ott volt a sorsuk.

A Dunántúlon, a nagylángi uradalomban telepedtek le (ma Mezőfalva környéke), ahol a földesurak nagy nyájakat tartottak, és a gyapjú fontosabb volt, mint a búza. Az ükapa ott lett számadó juhász. Nem egyszerű pásztor volt, hanem a nyáj gazdája és őre, aki tudta, melyik bárány melyik anyától született, és melyik kos adja a legfinomabb gyapjút. A pusztákon élt, ahol a szél szabadon futott a dombok között, és a juhok csengője messzire hallatszott.

A család aztán lassan megváltozott. A juhászból gazda lett, a gazdából iparos.

A Mama testvére, Wollein Mátyás már városi ember volt: bognár és kocsigyártó, Fehérvár egyik legnagyobb adófizetője, virilista, akinek a műhelye előtt mindig ott állt egy újonnan vasalt kerék vagy egy félig kész hintó. A család így lassan átszivárgott a puszták világából a városba, de a múltjukat sosem felejtették el.

A Mama pedig — Wollein Mária — egy tót legényhez ment feleségül, Szluka Józsefhez, a csizmadiához. A Szluka név a Felvidékről jött, ahol az erdőkben szalonka repül, és a falvakban kemény kezű mesterek készítik a csizmát.

Az életüket a Szárazréten kezdték, aztán közelebb költöztek a belvároshoz, egészen a Szeder utcáig. A Papa a bőrgyárban dolgozott. Csendes ember volt, de esze volt a dolgokhoz. Azt beszélték róla, hogy a háború idején az ő ötlete volt elrejteni a gyár legértékesebb gépeit a hatalmas meszező gödörben, hogy se a németek, se az oroszok ne vigyék el. A háború után ezért tudott újra indulni a gyár.

A Mama pedig otthon volt a négy gyerekkel, a kerttel és a jószágokkal. Keményen dolgozott. Szálfa termetű asszony volt, fél fejjel magasabb, mint a Papa, és ezen mi gyerekként mindig mosolyogtunk. De amikor leengedte a haját, valahogy mindenki elhallgatott. Mintha akkor mutatta volna meg, ki is ő valójában: egy asszony, akiben ott élt a család minden múltja, minden ereje.

A Szeder utcában az élet más volt, mint a falun, de a jószágok mégis ott voltak. Csöpike, a kismalac, aki sosem nőtt meg rendesen; Böske, a tehén, aki pontosan tudta, mikor jön a pásztor; a névtelen kecskék, akiknek a szőréből készült lábelők szúrták a lábunkat az ágy előtt.

Reggelente a kondás végig ment az utcán, és a malacok már a kapuban toporogtak. A csorda is végig vonult a Szeder utcán, és Böske mindig elsőként csatlakozott hozzájuk, mintha csak kötelessége lenne.

Este pedig, amikor a nap lebukott a házak mögött, a Mama kinyitotta a kaput, és minden állat hazatalált. A malacok röfögve, a tehén lassú, méltóságteljes léptekkel, a kecskék ugrándozva. A Mama megfejte Böskét, lecsutakolta, és a ház lassan elcsendesedett.

A disznóvágás sosem volt ünnep. A Mama ilyenkor csak a nyári konyháig jött ki, és mindig sírt. Mert ő tudta, hogy minden állatnak neve van, története van, és valahogy mindegyik egy kicsit a családhoz tartozik.

És mi, gyerekek, ott álltunk a Szeder utca porában, néztük a Mama bronzvörös haját, és azt hittük, ez a világ örökké tart.

Aztán az évek lassan elsodorták az udvart, a jószágokat, a Szeder utca régi hangjait. Az öreg ház helyén ott áll a sor végén egy négyemeletes ház.

De a történetek megmaradtak.

Néha, amikor felidézem őket, vagy éppen a Szeder utcában járok, úgy érzem, még mindig az a másik világ néz vissza rám.

III.  A sárkány

A hosszú kertek a mezőig értek, ahol mindig harsány zöld volt a fű. A mező csak egy keskeny, talán harminc méter széles sáv volt, folytatásaként pedig ingoványos, zsombékos, náddal tarkított vizenyős terület uralta a tájat. Ha óvatlanul lépett rá az ember, akkor térdig süppedt a lába ebbe a zöld valamibe. Így aztán nem merészkedtünk rá a mocsarasra. Ezt a sásos, zsombékost a nyár derekán, amikor a víz nagy része elpárolgott, lekaszálták. Néhány nap múlva csak a meredező, pengeszerű, éles torzsák, a torzsák között virító „mocsári lednek” halványlila virágai és a vidrafű hófehér, hatágú csillag alakú szirmai tarkították a zsombékost.

Csábítóan szép volt, de a cipőket és a szandálokat a mama mindig elkobozta, amikor kiengedett bennünket a rétre. Tudta, hogy mezítláb messzire úgysem megyünk. A fűben sok bajunk nem lehet, legfeljebb libafröccsbe léphetünk. Virágot szedni a mocsarasból: ehhez nem nagyon fűlött senkinek a foga, mert a kaszált sásra és nádtorzsákra nem merészkedett be mezítláb egyikőnk sem. A zöld mező szélén nyílottak a „zergeboglár” citromsárga virágai. Estére összecsukták a vékony szirmaikat és ilyenkor az embermagasságúra nőtt szárukról fürkészték a mocsáron tébláboló gólyákat. A békák hada némává vált, amint megjelentek a fehér ruhás madarak. Egyik-másik brekegő óvatlanul odakiáltott a szomszédjának, hogy vigyá… De a mondatot már befejezni nem tudta, mert vacsora lett belőle.

Csak ültünk a mező szélén a fűben, mint a „zergeboglár,” lábunkat a napközben felmelegedett néhány centis vízben áztatva. Szentjánosbogarakat fogtunk, majd a tenyerünkbe zárva, kicsi lyukon át kémleltük, hogyan világítanak a sötétben. Véletlenül némelyik világított, de amikor a fénye felvillant, akkor megégette a tenyerünket. Talán nem szerették a rabságot, ezért valami büdös sárgás váladékkal is összekenték a markunkat. Jobb volt elengedni őket, és bevárni a sötétedést, amikor fel-felvillanó fénnyel üzengetni kezdtek egymásnak ezernyi luciferin lámpával. Öreganyánk csak Lucifer-bogárnak hívta. Nem voltak se szépek, se kedvesek, inkább hasonlítottak egy kölyökcsótányra. Hozott a szomszéd gyerek egy maréknyi zöld színű, fémesen ragyogó csalánlevél bogarat, és azokat nézegette a markába csukva. Foszforeszkáltak valamennyire, de közel sem olyan szépen, mint a mi bogaraink. Lábunkkal a langyos vizet tapicskolva már a holnapon járt az eszünk.

– Kellene egy sárkányt építeni! Ezen a hosszú mezőn lehetne vele futni, egészen a Csitáry kútig .

– Ha egy kis szél is fújna! Akkor aztán jó magasra repíthetnénk!

Ábrándozásunkat a mama szakította félbe.

– Gyerekek! Gyerünk befelé! – Állt a kertkapuban, kezét a vele együtt öregedett akácfaoszlopon pihentetve.

Nem volt itt magas kerítése senkinek, inkább csak azért volt, hogy a nyulak be ne jöjjenek megdézsmálni a kerti növényeket. A kerítések hullámzó sora, mint valami barna inggallér, úgy választotta el a zöld mezőt a kertektől. Néhány rozsdásodó vascső éberen vigyázta az éjszakát, napközben a kecskét kötötték ide. Szegény kecske aztán körbejárta az oszlopot, amíg a láncvégén lévő acélkarika megnem szorult. Végül nagy mekegve az oszlop mellől kért segítséget.

Ilyenkor kiszabadítottuk, és egy másik oszlopra tettük a karikáját. Ilyen dolgosan teltek a napjaink, miközben henteregtünk a fűben, és ábrándoztunk mindenféle dologról: papírsárkányról, bőrlabdáról, fagylaltról, savanyú cukorkáról és bicikliről.

Az álmunk megvalósítására a hétvégéig várni kellett, mert egy rendes sárkányhoz sok minden kell ám. A mi sárkányunk eredetileg gyerekmérethez igazodó könnyű kis papírsárkány lett volna, színes szalagokkal a farkán… Előbb csak a szomszédokban élő nagyfiúk, majd az apák és a nagyapák is csatlakoztak a sárkányépítési ötletünkhöz. Így aztán a sárkány egyre nagyobb és nagyobb méreteket öltött előbb gondolatban, majd a valóságban is. Hétvégén aztán a mezőn gyülekezett a sárkányépítők apraja-nagyja. Volt, aki egy köteg indigókék csomagolópapírt, volt, aki vékony gyalult léceket, apró szegeket, volt, aki enyvet és egyéb ragasztóféléket hozott. Aztán beállított az egyik szomszéd egy kábeldobra csévélt ötszáz méter hosszú nagyon erős zsinórral. A réten összeverődött alkalmi sárkányépítő társaság létszáma, már elérte a harminc főt, és itt-ott előkerültek a csatos sörösüvegek és a kisebb-nagyobb demizsonok is. Na nem a savanyúvizes demizsonok, hanem a borosak. Aztán jöttek az asszonyok süteménnyel, édessel és sóssal, ki milyet sütött. Mi csak ámultunk, és tömtük magunkba a süteményeket.

Nem gondoltuk mi, hogy ennyi minden kell egy sárkányhoz. Beláttuk: jobb, hogy nem vágtunk bele egyedül.

Ekkora sárkány szerintem sem előtte, sem utána nem épült a városban, és talán ennyi kapatos nagypapát sem látott még ez a rét egyszerre. Ragasztottuk a papírokat, és adogattuk a léceket. A sárkány egyre nőtt és nőtt. Kora délutánra végül a sárkányépítésben jártasak kijelentették…

– A sárkány elkészült!

Megemeléséhez négy fiatal férfi kellett, akik vállalták a sárkánnyal való futkosást, és egy ötödik, aki a zsinórt engedi a dobról, mindig annyit, amennyi kell.

Nem nagyon fújt a szél, mondhatnám azt is, hogy a futkosók zihálása nagyobb huzatot csinált, mint a természet. De kitartóak voltak, és ezt talán a sárkány is megérezhette, mert egyszer csak méltóságteljes lassúsággal ráfeküdt egy gyenge fuvallatra. Ezzel a fuvallattal hol jobbra, hol meg balra kacsázva, de emelkedett. Végül a zsinór megfeszült, és hangosan kelepelve szaladt a dobról. Egyre magasabbra szállt a Szeder úti sárkányunk, és ujjongva lestük imbolygó száguldását. Hanyatt feküdtünk a zöld füvön és úgy gyönyörködtünk benne.

– Engedd el Feri! Hallod, engedd el!

Felültünk a nagy kiabálásra, és láttuk, hogy Feri bácsi hol a földön van, hol pedig a levegőben. Aztán valaki egy nagy késsel elvágta a zsinórt, amikor a Feri bácsi éppen a földön volt. Néztünk bánatosan a sárkány után – talán meg sem áll Afrikáig?! Jó lett volna írni rá  valamit, üzenni vele a messzeségbe. De jobban jártunk, hogy nem tettük, mert a sárkányunk bizony nemhogy Afrikáig nem ment, hanem még a város túlsó felét sem érte el. Úgy döntött, hogy megpihen a Felsővárosi templom egyik tornyán. Ott lógott viharverten, a keresztre gabalyodott zsinórral. Szombaton az éjszakai záportól az indigókék csomagolópapír levet engedett, és kékre festette a torony egyik felét. A vasárnapi misén sosem volt ennyi nép, mint akkor.  Mindenki csodájára járt a megtépázott hatalmas sárkányunknak.

A tiszteletes is kiprédikálta: „A szülőknek jobban oda kellene figyelni a gyerekekre, hogy mit csinálnak napközben. Ezzel a felelőtlen magatartással vásott kölykök micsoda gondot okoztak a templomnak.„ A mise hamar véget ért, mert valaki félhangosan megjegyezte a tömegben.

– Engedd el, Feri!

 

 

Nehrer György: Albérlet

 Amióta feljöttem a városba, annyi albérletet cseréltem, hogy lassan térképet rajzolhatnék a költözéseimből. Úgy forgolódtam a lakások között, mint kutya a szénában, amikor helyet tapos magának éjszakára. Hét hónap alatt az ötödik főbérlőnél kötöttem ki.

Bármennyire különböztek is – volt köztük nyugdíjas tanárnő, örökké gyanakvó könyvelő, meg egy volt tornászedző – két dologban mind ugyanazt képviselték: spóroltak a villannyal, és letagadták a csótányokat.

Az egyik azt javasolta, hogy este inkább ne olvassak, mert az „felesleges áramfogyasztás”. A másik szerint, ha mégis rám jön az olvasás, csináljam telefonfény nélkül, mert a szem „úgyis megszokja a sötétet”. A vakok is elboldogulnak, mondta.

Volt olyan is, aki a technológiát szidta: szerinte az okostelefonok tették tönkre a fiatalokat, és ha rajta múlna, mindenki gyertyánál élne. A leggyakorlatiasabb megoldást mégis egy szivarozó, katonás hangú matróna választotta: egyszerűen kivette a villanykörtét a szobámból.

A rovarokkal eleinte békés viszonyban voltam. Városi élővilágként tekintettem rájuk, mintha valami furcsa természetfilmbe csöppentem volna. Egy darabig figyeltem is őket: hogyan vonulnak éjjel a konyhapulton, mintha saját kis civilizációjuk volna.

Aztán  nyáron egy különösen tekintélyes főbérlőhöz kerültem. Vastag szivart szívott, és olyan hangon beszélt, mintha egy cirkuszi porond közepén állna.

– Az én lakásom tiszta, mint a patyolat – jelentette ki sértetten, amikor óvatosan rákérdeztem a rovarhelyzetre.

Két napig valóban minden rendben volt. A harmadik reggel viszont egy egész csótányraj úszkált a mosdókagylóban.

– Nézze – mondtam udvariasan – úgy tűnik, vízilabdát játszanak.

A  főbérlő felesége  ránézett a kapálózó barna testekre, majd közölte, hogy ezek biztosan nem az ő csótányai. Én hoztam őket. Az ő lakása ugyanis mindig patyolattiszta volt.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje tovább állni.

A folyosón már kisebb közönség gyűlt össze a vitánkra. Valaki tolószékben gurult ki, más tölcsérrel közvetítette a történetet egy süket rokonnak. Az egyik szomszéd határozottan kijelentette, hogy ilyen állat nem is létezik, legalábbis ő még nem látott.

Ez volt a főbérlők pártja.

A másik oldal, az albérlők, viszont egyöntetűen tanúsították, hogy igenis létezik, és rendszerint velük lakik.

Végül diadalmasan távoztam a csatamezőről, bőrönddel a kezemben.

A lépcsőházban találkoztam egy szőke lánnyal, aki a harmadikon lakó varrónőtól jött lefelé. Megállt mellettem, és úgy nevetett, mintha legalább három gólt rúgtam volna a világbajnoki döntőben.

– Jó kis előadás volt – mondta.

– Magának is tudnék mondani pár jó dolgot – feleltem.

Így kerültünk ki este a ligetbe.

Dobáltunk a céllövöldében, felültünk a körhintára, és ittunk egy sört egy kerthelyiségben. Amikor felköltöztem a városba, harminc kis borítékba osztottam be a pénzemet – minden napra egyet. A nagyvárosban az ember előbb-utóbb számológéppé válik.

Aztán jön egy ilyen este, egy szőke lány, aki nevet, sört kér, meg még egy kört a körhintán, és az egész matematika csődöt mond.

A lány szerint fontos, hogy az embernek legyenek örömei.

– Igen – mondtam – csak a szegény embernek általában harmadosztályú jegy jut az örömökhöz is.

Elgondolkodott, majd azt mondta:

– Ha egyszer sok pénzem lesz, télen mindig fizetek valakinek, hogy melegítse az ágyamat.

– Erre már van elektromos megoldás – magyaráztam neki.

Figyelmesen hallgatta, aztán a vállamhoz simult.

Később egy padon ültünk a parkban. A villamosok távolról csilingeltek, az autók zúgtak, mintha valami furcsa városi tücsökzenét hallgatnánk.

– Hallja? – kérdeztem.

– Az nem tücsök – nevetett. – Az a villamos.

A lámpák lassan kialudtak a parkban.

Csak a fiatalságunk világított még a sötétben.

Egy darabig nem szóltunk semmit. A nyári éjszaka lassan rá ült a ligetre, a lámpák sorra kialudtak, és a város úgy lélegzett körülöttünk, mint egy nagy, álmos kutya.

Arra gondoltam, hogy az ember sok mindent tervez, számol, oszt, szoroz, borítékokba rakja a napjait, mint aprópénzt a kasszába. Aztán jön egy este, egy nevetés, egy idegen lány vállának melege, és az egész számadás hirtelen értelmét veszti.

A lány a vállamra hajtotta a fejét.

A park sötét volt már, csak a távoli villamosok csengése hallatszott benne.

Akkor úgy éreztem, hogy ebben a nagyvárosban, ahol mindenki valami után fut, ezen a nyári éjszakán mégis sikerült egy pillanatra megérkeznem.