Nehrer György: Bagoly mondja verébnek

– és közben a teljes erdő ég

 

A kulturális élet újabb botrányától hangos a sajtó: a KMTG 422 millió forintért vásárolt jogokat Orbán János Dénestől, a kulturális államtitkár pedig feljelentést tett különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés gyanújával.

A történet látványos, személyeskedő, és kiválóan alkalmas arra, hogy a közvélemény figyelmét egyetlen szereplőre irányítsa. A kérdésben megszólalt :

" L. Simon László: Etikátlan, amit Orbán János Dénes tett

L. Simon László a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának vezetője Facebook-

bejegyzésben arra kérte Orbán János Dénest, mondjon le a tagságáról a szervezetben."

Csakhogy a kulturális finanszírozás elmúlt évtizedének problémái nem itt kezdődnek, és nem itt érnek véget.

A legnagyobb kérdés nem az, hogy Orbán János Dénes mennyit kapott. Hanem az, hogy miért csak ezt az egy ügyet vizsgálják, miközben a kulturális pénzek elosztása hosszú éveken keresztül sokak szerint átláthatatlan, személyfüggő és politikai szempontoktól sem független rendszerben működött.

Egy olyan rendszerben, ahol gyakran nem pusztán a tehetség, hanem a kapcsolatok és a döntéshozói körökhöz való közelség is meghatározta a lehetőségeket.

A magyar írók, költők és műfordítók jelentős része pedig ebből a támogatási rendszerből alig részesült.

Milliárdok a kultúrára

Az elmúlt évtizedben a magyar kulturális intézmények jelentős állami forrásokból gazdálkodtak.

KMTG – Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.

2016 és 2022 között összesen mintegy 3,5 milliárd forint.

MMA – Magyar Művészeti Akadémia

Éves költségvetése 10–12 milliárd forint körül alakult, ami több év alatt százmilliárdos nagyságrendű támogatást jelent.

Petőfi Irodalmi Múzeum

2018 és 2023 között több milliárd forintos állami forrásból gazdálkodott.

MANK – Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.

Több milliárd forintos támogatási háttérrel működött.

Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő és a Petőfi Kulturális Programok

Szintén több tízmilliárdos nagyságrendű állami forrás kezelésében vettek részt.

A kérdés egyszerű:

Ezekből a milliárdokból mennyi jutott a magyar írók, költők és műfordítók többségének?

Sokak tapasztalata szerint nagyon kevés.

Nem azért, mert ne lennének tehetséges alkotók. Hanem azért, mert sokan nem kerültek be abba a körbe, ahol a döntések megszülettek.

Miért nem vizsgálják át a teljes rendszert?

A mostani kulturális vezetés új, és érthető, hogy időre van szüksége a teljes rendszer áttekintéséhez. Nagy Ervin államtitkár lépése azt mutatja, hogy van szándék a tisztázásra.

Ez önmagában pozitív jel.

De éppen ezért lenne fontos, hogy a vizsgálat ne álljon meg egyetlen ügyben.

Ha valóban a kulturális pénzek tisztasága a cél, akkor szükséges lenne áttekinteni a teljes támogatási rendszert: az intézményi finanszírozást, a nagyobb kulturális beruházásokat, az alapítványi struktúrákat, a döntési mechanizmusokat és azt is, hogy milyen szempontok alapján jutottak egyes szereplők jelentős közpénzekhez.

És L. Simon László?

L. Simon László ma gyakran fogalmaz meg éles kritikákat kulturális ügyekben. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú éveken keresztül maga is a kulturális döntéshozatal meghatározó szereplője volt.

Volt kulturális államtitkár, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője, és több olyan pozíciót töltött be, ahol kulturális források és intézmények sorsáról születtek döntések.

Ezek nem pusztán szakmai tisztségek voltak, hanem a kulturális rendszer működésének fontos csomópontjai.

Mindeközben a család Fejér megyében jelentős mezőgazdasági, turisztikai és vendéglátó-ipari érdekeltségeket épített ki: termőföldek, szőlőbirtokok, borászat, a kápolnásnyéki sörfőzde és étterem, valamint dinnyési halastóhoz kapcsolódó érdekeltségek is megjelentek a nyilvánosságban. Felsorolásban valószínűleg ennél több vagyonelem létezik. Ezek csak a nyilvános adatok. 

Ezek az érdekeltségek önmagukban nem kifogásolhatók, és nem bizonyítanak semmilyen jogsértést.

A kérdés azonban az, hogy a kulturális és más állami támogatások teljes rendszerének átvilágítása során milyen összefüggések tárhatók fel a közpénzek felhasználása és az egyes kedvezményezettek gyarapodása között.

Erre csak egy átfogó, minden szereplőre egyformán kiterjedő vizsgálat adhat hiteles választ.

A teljes erdőt kellene látni

A kulturális feljelentés megtörtént. A botrány elindult.

De a kulturális finanszírozás mélyebb rétegei még érintetlenek maradtak.

A valódi vizsgálat nem egyetlen személyről és nem egyetlen ügyről kellene, hogy szóljon, hanem arról a teljes rendszerről, amely hosszú éveken keresztül meghatározta, kik juthattak lehetőséghez, támogatáshoz és figyelemhez. Ha egyszer valóban sor kerülne egy ilyen átfogó átvilágításra, akkor nem csupán egyetlen név kerülne elő. Hanem mindazoké, akik évekig a kulturális pénzek elosztásának középpontjában ültek – miközben a magyar írók és költők jelentős része továbbra is a periférián maradt.

És akkor talán új értelmet nyer a régi magyar közmondás:

„Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.” 

Csakhogy ezúttal nem a veréb a lényeg. Hanem az, hogy közben az egész erdő ég.

 

Nehrer György: Ferencz Orsolya tévedése és a politikai valóság

 

– Ez a cikk nem a lojalitásról szól, hanem a valóságról.

Ferencz Orsolya posztja egy olyan politikai keretet próbál felépíteni, amely nincs összhangban sem a társadalmi valósággal, sem a választói mozgásokkal, sem azzal, amit a jobboldalon ma ténylegesen látni lehet. A szöveg azt sugallja, hogy a Tisza szavazói „joggal csalódottak”, és hogy a „polgári Magyarország hangja gyenge”, mert a Tisza nem váltotta be a jobboldali reményeket. Ez a narratíva azonban nem a valóság leírása, hanem egy politikai pozíciófoglalási kísérlet.

A valóság ugyanis az, hogy nem a jobboldal csalódott, hanem a 2022-es ellenzéki tábor. Ez a tábor 40–45 százalékos volt, és nem tűnt el. 2026-ban a Tiszára szavazott a 2022-es ellenzéki szavazók döntő többsége, amely akkor 2,5–2,6 millió főt jelentett. Ez a tömeg nem tűnt el, nem lett jobboldali, nem lett posztfideszes, nem lett konzervatív, és nem változtatta meg egyik napról a másikra a politikai identitását. A Tiszára szavazás sokak számára nem világnézeti váltás volt, hanem stratégiai döntés a Fidesz leváltására. Ez a több mint két és fél millió ember ma a Tisza szavazótáborának jelentős részét alkotja, miközben önálló politikai képviselettel nem rendelkezik.

A parlamentben nincs baloldali, nincs liberális, nincs centrista és nincs zöld képviselet. A Tisza 141 posztfideszes mandátummal gyakorlatilag egyedül kormányoz, a Fidesz 52 mandátummal ellenzékben van, a Mi Hazánk 6 mandátummal rendelkezik. A 2022-es ellenzéki tábor 40–45 százaléka ma önálló politikai képviselet nélkül áll. Ez a helyzet nem stabil, és hosszú távon nem is fenntartható.

A Tisza-kormány összetétele ráadásul nagyrészt posztfideszes, állami háttérből érkező, a NER-ben szocializálódott szakemberekből áll. A miniszterek többsége korábbi állami vezető, fideszközeli szakember vagy olyan közigazgatási elit tagja, amely a régi rendszerben építette fel a karrierjét. A Tisza nem hajtott végre rendszerváltást. A Fidesz továbbra is jelentős intézményi befolyással bír: 17 parlamenti bizottságban tölt be kulcsszerepet, négy bizottságot vezet, és a megyei, járási, valamint települési önkormányzatokban is meghatározó maradt. A Tisza nem bontotta le a NER-t, hanem annak intézményi struktúrájának jelentős részét változatlanul hagyta.

Ez a politikai konstrukció belső feszültséget hordoz, és a törésvonalak már most látszanak. A Tisza választási győzelme nem szüntette meg a magyar társadalom politikai sokszínűségét, csupán egy pártba terelte a kormányváltást akaró szavazók jelentős részét. A kormányzati pozíciókban ugyanakkor döntően a korábbi állami elit képviselői ülnek. Sokan valódi rendszerváltást vártak, nem pedig egy új, „NER light” közigazgatási modellt. A Tisza jelenlegi működése ezért nem tükrözi teljes mértékben a szavazótábor sokszínűségét, és nem ad teret azoknak sem, akik a Fidesz leváltásáért az elmúlt két évben, illetve sok esetben évtizedeken át dolgoztak.

Van azonban egy utolsó esély – ha egyáltalán van ilyen szándék. A Tisza-kormány még korrigálhatja ezt a helyzetet, ha egy előrehozott önkormányzati választás során lehetőséget teremt arra, hogy a volt baloldal, a centrista politikai közeg, a zöldek és más demokratikus politikai szereplők is valódi képviselethez jussanak az önkormányzati rendszerben. Ez lenne az egyik olyan lépés, amely valódi rendszerváltás irányába mutatna, és visszaadná a politikai képviseletet annak a több milliós társadalmi csoportnak, amely ma önálló képviselet nélkül maradt.

Egyelőre azonban semmi sem utal arra, hogy a Tisza-kormányzatnak ilyen szándéka lenne. Ha meghagyja a fideszes önkormányzati struktúrát, és azt is túlnyomórészt posztfideszes szereplőkkel tölti fel, akkor komoly politikai feszültségekkel kell számolnia. Az a baloldali, liberális és centrista választói tömeg, amely a kormányváltás érdekében stratégiai döntést hozott, hosszú távon aligha mond le saját politikai identitásáról.

És igen, Dobrev Klára akár mosolyoghatna is, hogy „ő megmondta”, de nincs rá oka. A DK-nak és az MSZP-nek hosszú éveken át volt lehetősége baloldali identitást építeni, új politikai kultúrát létrehozni és valódi rendszerváltó erővé válni. Nem tette meg. A baloldal saját hibáiból omlott össze, és ma a Tisza árnyékában próbál túlélni. A baloldali identitást azonban nem a pártvezetők jelentik, hanem a szavazók, a szimpatizánsok. Ők nem tűntek el – csak jelenleg nincs önálló politikai képviseletük.

Tisztelt Ferencz Orsolya!

A jelenlegi helyzet tehát nem a „csalódott jobboldal” története, hanem a politikai képviselet nélkül maradt baloldal és liberális centrum története. Ha valakinek új pártot kellene alapítania, az nem Ferencz Orsolya, hanem a baloldal. És most legyen egy kis irónia: ha a Tisza természetesnek tartotta, hogy saját politikai identitását védi a jelöltállítás során, akkor ugyanezt a jogot egy új baloldali formációtól sem lehetne elvitatni. Ha ez egyszer megtörténik, 2030-ra valóban sokszínűbb lehet a parlament, és végre jobban tükrözhetné a magyar társadalom valódi politikai sokszínűségét.

 

Nehrer György: 93 nap

 

Nézem a parlamenti közvetítést és közben számolgatom a napokat.

Kilencvenhárom nap telt el a választások óta. Ennyi idő alatt minden politikai erőnek volt lehetősége feldolgozni a győzelmet vagy a vereséget, levezetni a feszültséget, és felvenni az új szerepét. A parlamentben azonban még mindig ugyanaz a hangulat uralkodik: csörték, személyeskedések, kivonulások, frakciószintű performanszok. Mintha a kampány nem ért volna véget.

Pedig a választók nem ezért küldték a képviselőket az Országházba.

A parlament nem színpad

A politikai fricska, a csipkelődés, az odamondogatás a demokrácia része. Egy perc belefér. De amikor minden ülés 20–30 perc személyeskedéssel indul, majd látványos kivonulással folytatódik, akkor a parlamenti munka egyszerűen nem halad.

A törvényalkotás nem showműsor. A választók türelme pedig nem végtelen.

93 nap után már dolgozni kellene

A következő hónapok feladatai önmagukban is hatalmas terhet jelentenek. Ilyen az előrehozott önkormányzati választások előkészítése, a megyei önkormányzatok jogi és működési stabilizálása, a települési intézmények átmeneti szabályozása, az új alkotmánytervezet kidolgozása, több száz módosító javaslat áttekintése, az uniós jogharmonizációs csomagok feldolgozása, a költségvetési módosítások és a bizottsági jelentések megtárgyalása.

Ezeket nem lehet fél kézzel, fél figyelemmel, fél napok alatt elintézni. Ezekhez munka kell. Fegyelem. Idő. Szakmai vita.

Az alkotmány nem egy üres A4-es lap

Egy új alkotmány nem politikai jelkép, hanem az ország működésének alapja. Nem lehet úgy véleményezni, hogy nincs tervezet, nincs koncepció, nincs vitaanyag.

Egy alkotmány több hónapnyi munka eredménye: száz oldalakat kitevő szöveg, több száz paragrafus, széles társadalmi egyeztetés és komoly szakértői háttérmunka szükséges hozzá.

Ha a parlament minden energiáját a napi csörtékre égeti el, akkor az alkotmányból nem lesz semmi.

Az önkormányzati rendszer nem lebeghet

Ha előrehozott önkormányzati választás lesz – én ezt tartanám indokoltnak mert a rendszerváltás befejezetlen enélkül –, akkor a felkészülést azonnal el kell kezdeni.

A politika hallgat erről. Én viszont nem fogok.

A választási rendszer nem tud magától átállni, és nem várhat arra, hogy a parlament végre befejezze a napi csörtéket.

A települések és a megyék működését stabilizálni kell. Meg kell teremteni a választási bizottságok működésének feltételeit, rögzíteni kell a jelöltállítási szabályokat, biztosítani kell a költségvetési átmeneti kereteket, garantálni kell a fejlesztési projektek folytonosságát, és rendezni kell az uniós források jogi státuszát.

A megyei önkormányzatok különösen érzékeny pontot jelentenek: ők koordinálják a területfejlesztést, a közlekedési projekteket és az uniós források jelentős részének felhasználását. Ha itt káosz alakul ki, azt az egész ország megérzi.

93 nap után nincs több kifogás

A parlamenti munka azonban még el sem kezdődött igazán. Nem dőlhetnek hátra attól, hogy a köztársasági elnöknek útilaput kötöttek a talpára – ettől még nincs befejezve a rendszerváltás. Ez csak egy epizód volt, nem a történet vége.

A politikai performanszok ideje lejárt. A kampány véget ért.

Csapjanak bele a közepébe. Dolgozzanak. Mert az idő rohan, az ország pedig nem áll meg.

A rendszerváltás nem attól valósul meg, hogy új emberek ülnek ugyanazokban a székekben, hanem attól, hogy elvégzik azt a munkát, amelyre az ország vár.

Az idő fogy. A feladatok nem.

Remélem, hogy a 100. nap után már minden kerék a helyére kerül, és az ország működése végre a valódi pályára áll.

Nehrer György : „A hatalom kizárólagos birtoklására irányuló tevékenység”

 

–       Válasz Schiffer Andrásnak

Olvasom a híreket és szembe jött velem Schiffer András véleménye. Félretéve minden, a személyével kapcsolatos ellenérzésemet megpróbálom részrehajlásmentesen megfogalmazni a véleményemet.

Schiffer érvelése vegyes: vannak benne komoly alkotmányjogi felvetések, de vannak olyan következtetései is, amelyek szerintem inkább politikai értelmezések, mint jogi szükségszerűségek.

Három részre bontanám.

Amiben szerintem igaza van

Az egyik legerősebb érve az, hogy egy új parlamenti kétharmadnak nagyon óvatosan kell bánnia a hosszú időre kinevezett közjogi méltóságok mandátumával.

Ez valóban a jogállamiság egyik fontos kérdése. Ha egy kormány leváltja az elődei által kinevezett intézményvezetőket pusztán azért, mert megteheti, akkor ezzel precedenst teremt. Legközelebb ugyanezt megteheti egy másik kormány is. Ebből valóban kialakulhat egy olyan rendszer, ahol minden kétharmad "lenullázza" az előzőt.

Ebben Schiffer szerintem jogosan figyelmeztet.

Ugyanígy igaza lehet abban is, hogy bizonyos alkotmányos fékeket valóban jobb lett volna egy teljesen új alkotmány keretében rendezni, nem pedig gyors módosításokkal.

Amiben szerintem túlzásba esik

Itt kezdődik az, ahol én már nem követném.

Amikor azt állítja, hogy ez már a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvés, szerintem túl messzire megy.

Azért, mert nem ugyanaz a helyzet, mint 2010-ben.

A Fidesz egy működő, pluralista alkotmányos rendszert alakított át úgy, hogy saját hatalmát hosszú távon bebetonozza.

Ha viszont egy új parlament azért nyúl hozzá ezekhez az intézményekhez, mert azok már eleve egy torz rendszer részei lettek, akkor ez más alkotmányjogi helyzet.

Lehet vitatni az eszközöket, de nem biztos, hogy ugyanaz a kategória.

Ahol szerintem kifejezetten gyenge az érvelése

Két pont különösen.

1. Európai Ügyészség

Schiffer azt sugallja, hogy ez szuverenitásvesztés. Ez szerintem nagyon vitatható. Az Európai Ügyészséghez való csatlakozás önkéntes.

Több uniós tagállam is csatlakozott úgy, hogy közben teljes értékű szuverén állam maradt. Ez inkább hatáskör-megosztás, mint szuverenitás-feladás.

2. Euró

Itt érzem a leginkább ideológiai megközelítést. Valóban vannak országok, ahol az euró bevezetése problémákat okozott.

De ugyanilyen igaz az ellenkezője is. Szlovákia, Észtország, Litvánia vagy Lettország nem omlott össze az euró miatt. Bulgária példája pedig még túl friss ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen levonni.  Az euró előnyeiről és hátrányairól lehet értelmes vitát folytatni, de azt állítani, hogy önmagában elszegényíti az országot, szerintem nem bizonyított.

Amit én hiányolok Schiffer írásából

Szerintem nem teszi fel a legfontosabb kérdést. Ha valóban úgy gondolja, hogy a NER tizenhat év alatt úgy alakította át az alkotmányos intézményeket, hogy azok egyetlen politikai oldal érdekeit szolgálják, akkor:

hogyan lehet ezt jogállami módon helyreállítani?

Erre nem ad valódi választ. Csak azt mondja, hogy nem így.

De akkor hogyan?

Ez nem egyszerű kérdés.

Ha például a legfőbb ügyész mandátuma még évekig tart, az Alkotmánybíróság tagjainak többségét egyetlen politikai oldal választotta meg, a Költségvetési Tanács vétójoga fennáll, és számos kulcsintézmény vezetője hosszú időre kinevezett, akkor egy új parlament előtt valódi alkotmányos dilemma áll.

Ha nem nyúl hozzájuk, akkor a korábbi rendszer befolyása fennmarad. Ha hozzányúl, akkor felmerül a jogállamisági kifogás.

Schiffer nagyon erősen hangsúlyozza a második problémát, de jóval kevesebbet foglalkozik az elsővel.

Én úgy gondolom, hogy Schiffer írása értékes figyelmeztetés arra, hogy a jogállamot nem lehet jogállam-ellenes módszerekkel helyreállítani. Ez fontos gondolat.

Ugyanakkor szerintem alulértékeli azt a sajátos helyzetet, amelyet a 2010 utáni alkotmányos átalakulás teremtett. Nem ugyanaz egy működő jogállamban lecserélni a közjogi vezetőket, mint egy olyan rendszerben, ahol ezek az intézmények nem függetlenül működnek. Ezért én nem értenék vele egyet. A cikk első fele több erős alkotmányjogi érvet tartalmaz, míg a második felében – különösen az Európai Ügyészségről, az euróról és a "globális mélyállamról" szóló részeknél – az elemzés szerintem egyre inkább politikai világnézeti állásfoglalássá válik, ezért azt én nem szakmainak, hanem magánvéleménynek, politikailag motivált okoskodásnak tekintem.

Nehrer György: Hogyan jutottunk el idáig?

 

Visszatekintés a magyar társadalom szétszakításának történetére

„A dolgozó népet szolgálom” — ezt a kifejezést törölték a történelemhamisítással megbízott személyek a magyar nyelvből, a magyar közéletből és mindenhonnan, ahol valaha használták. Miért? Nos, megpróbálom megvilágítani ezt a nem túl egyszerű kérdést tollforgatóként, de elsősorban a társadalom egy tagjaként — a tízmillióból.

Történelmi kontextus

A kifejezés a szocialista rendszerekhez kapcsolódik, amelyek sok ember számára negatív emlékeket idéznek fel a diktatúra és az elnyomás miatt. A rendszerváltás után ezért maga a fogalom is tiltottá, károssá, kerülendővé vált.

A politikai elit — bal és jobb egyaránt — tudatosan száműzte a „dolgozó nép” fogalmát a közéletből. Az alkotmányokból, eskükből, hivatalos nyelvből eltűnt. Helyette gazdasági kategóriák jelentek meg:

– munkaerő – adózó – humán tőke – fogyasztó

Ezek nem politikai alanyok. A dolgozó nép viszont az volt.

A társadalmi egység megbontása

A dolgozó nép fogalma összekötő fogalom volt. Amikor ezt kivették a nyelvből, a politika szabadon darabolhatta fel a társadalmat.

A ’90-es években új kategóriák jelentek meg:

– vállalkozók – értelmiségiek – kisemberek – nyugdíjasok

A politika külön-külön szólította meg őket, egymással szemben definiálva. Ez volt az első nagy törésvonal.

2002 és 2010 között a „két Magyarország” narratívája uralta a közéletet:

– város vs. vidék – polgári vs. baloldali – nyertesek vs. vesztesek

Ez volt a második törésvonal.

2010 után a megosztás rendszerszintűvé vált. A dolgozó nép fogalma ekkorra már teljesen eltűnt, helyette identitáscímkék jelentek meg:

– nemzeti oldal – liberálisok – rezsiharcban részt vevők – Brüsszel-pártiak – migránspártiak – sorosisták

Ezek nem társadalmi kategóriák, hanem propagandacímkék.

A dolgozó nép eltűnése egybeesett a társadalmi árokásások kezdetével.

A történelemhamisítás mechanizmusa

A módszer egyszerű: teszünk bele egy cseppnyi igazságot, amit becsomagolunk egy lepedőnyi hazugságba. A cseppnyi igazság feledésbe merül, és az emberek fejében a hazugság marad meg.

Ez így működik, amióta világ a világ.

Most próbáljuk meg eldobni a hazugságokat, és nézzük meg, miről van szó valójában.

„A dolgozó népet szolgálom!” — mit jelent ez?

Ki a dolgozó nép?

Azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a társadalom és a gazdaság működéséhez:

– gyári munkások – mezőgazdasági dolgozók – bolti eladók, pincérek, fodrászok – irodai dolgozók – egészségügyi dolgozók – tanárok, oktatók, tűzoltók, rendőrök, katonák és  mindenki más, aki munkájával hozzájárul az ország működéséhez.

A dolgozó nép tehát nagyon sokféle embert foglal magában, akik mind hozzájárulnak a társadalom működéséhez és fejlődéséhez.

És itt jön a lényeg: a dolgozó nép volt az utolsó olyan nyelvi és politikai elem, amelyben a magyar társadalom egységként létezett. Amikor ezt eltüntették, a politika szabadon állíthatott szembe társadalmi rétegeket egymással.

A személyes eskü és a felelősség

73 éves vagyok, és nem túl sokszor tettem esküt. De amire emlékszem: minden esküben benne volt az Alkotmány, a Becsület és a Dolgozó nép.

Egyikben sem volt benne az, hogy én bármelyik párthoz vagy pártvezetőhöz hű leszek és követem őket tűzön-vízen át. Nem is tettem soha.

De azt nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a dolgozó nép érdekei mellett mindig kiálltam — és persze rendre el is buktam, mert a hatalom mindig érdekalapú volt.

A mai helyzet

Most ismét kiállok a dolgozó nép mellett, bízva abban, hogy annyi küzdelem után végre révbe érhetünk.

Fontosnak tartom jelezni: csak addig támogatok bárkit, amíg a politikai vezetők és közszolgák a nép szolgálatát végzik. Döntéseik és cselekedeteik a közjó érdekében történnek, javítják az emberek életminőségét, biztosítják a jogokat és igazságosságot, valamint előmozdítják a társadalmi és gazdasági fejlődést.

Ha azt tapasztalom, hogy letérnek erről az útról, akkor számítson rá mindenki, hogy én leszek a legnagyobb ellenzéke.

Mert amíg levegőt tudok venni: én a dolgozó népet fogom szolgálni.

Örülnék neki, ha ez a fogalom ismét bekerülne az eskük szövegébe, visszakerülne az emberek lelkébe, és minden olyan helyre, amely megtestesíti a dolgozó magyar nép egységét politikai hovatartozástól függetlenül.

 

Nehrer György: A forradalom illúziója nem pótolja a forradalmat

 

– Válasz Kornis Mihály író kollégának

Kornis Mihály szenvedélyes írása a jogállam sürgős helyreállításáról, a NER beépített embereinek azonnali eltávolításáról és a forradalmi tempójú alkotmányozás szükségességéről kétségtelenül erős erkölcsi felkiáltás. A szándék tiszteletre méltó, a felháborodás érthető, a figyelmeztetés komoly. Csakhogy mindez egy olyan politikai valóságra épül, amely nem létezik.

Magyarországon ugyanis nem volt forradalom. Csak forradalmi hangulat. Csak forradalmi felhatalmazás. Csak forradalmi várakozás.

De a hatalomváltás maga nem volt forradalmi.

Ha valódi rendszerdöntő forradalom zajlott volna, ma nem a Tisza Párt ülne a kormányban, és nem Magyar Péter lenne a miniszterelnök. A forradalom ugyanis nem tűri meg azokat, akik valaha a régi rendszer mellett álltak, akik a NER kulturális világában szocializálódtak, akik Schmidt Mária történelemhamisító narratíváin nőttek fel. A forradalom nem integrál, hanem leválaszt. Nem békésen átveszi a hatalmat, hanem elsöpri a régi rendszer embereit.

A Tisza viszont nem elsöpörte a NER-t — hanem örökölte.

A frakció összetétele világosan mutatja: a Tisza Párt parlamenti képviselőinek zöme volt fideszes, volt fidesz-szimpatizáns, vagy a Fidesz kulturális buborékjában szocializálódott. A Tisza nem a Fidesz ellenpólusa, hanem annak poszt-fideszes továbbélése. Nem ellenség, hanem utód. Nem radikális váltás, hanem generációváltás.

Ezért nem lesz forradalom. Ezért nem lesz gyors tisztogatás. Ezért nem lesz egyetlen nap alatt végrehajtott alkotmányos nagytakarítás.

A Tisza Szigetek sokszínűsége nem jelenik meg a hatalomban

A Tisza Szigetek 50 ezres tagsága valóban sokszínű: baloldaliak, centristák, jobbközép szavazók, DK-sok, momentumosok, szélsőjobboldaliak, civilek, apolitikusok, fiatalok, idősek. Ez a mozgalom organikus, alulról építkező, spontán, valódi társadalmi energiát hordoz.

Csakhogy ez a sokszínűség nem jelenik meg a Parlamentben.

A Tisza frakciója nem a Szigetekből nőtt ki. A jelölteket nem a tagság választotta, nem a közösség emelte fel, nem a mozgalom javasolta. A legtöbb képviselő csak utólag lépett be a Szigetekbe, miután központilag kiválasztották őket. A tagság nem döntött semmiről — csak legitimálta a már meghozott döntéseket.

A Tisza Szigetek valójában nem politikai kiválasztási rendszer, hanem politikai infrastruktúra. A tagság feladata: szórólapozni, mozgósítani, helyi propagandát terjeszteni, jelen lenni, erjeszteni, bomlasztani a hatalmi struktúrát, láthatóságot biztosítani.

A mozgalom nem irányít, hanem végrehajt.

Ezért a Tisza Szigetek forradalmi energiája nem tud átjutni a politikai döntéshozatalba.

A Tisza nem a Fideszt váltotta le — hanem a baloldalt zárta ki.

Van még egy tényező, amelyet Kornis Mihály nem lát, pedig ez mutatja meg a Tisza-projekt valódi természetét. A Tisza Párt már a pályázati kiírásokban is világossá tette: a volt baloldali ellenzéknek semmilyen formában nincs helye a rendszerben.

Lehetett bárkinek pályázni, de aki valaha MSZP-s, DK-s vagy bármely baloldali szervezet tagja volt, annak esélye sem volt jelöltté válni. A baloldali múlt automatikus kizáró ok volt. Ezzel szemben a volt fideszesek és fidesz-szimpatizánsok tömegesen kerültek be a frakcióba és a kormányba.

A miniszterelnök kommunikációja is ezt tükrözi: Magyar Péter sokkal hevesebben támadja a volt baloldalt, mint a volt fideszeseket. Ez a reflex nem forradalmi, hanem kulturálisan jobboldali — a Fidesz politikai örökségének továbbélése.

Ha valódi rendszerváltás zajlana, pont azokat kellett volna kizárni, akiknek valaha a Fideszhez közük volt. A Tisza azonban fordítva csinálta: a baloldalt zárta ki, és a Fidesz világából érkezőket emelte be.

Ez nem forradalom. Ez nem rendszerváltás. Ez egy poszt-fideszes átrendeződés — új arcokkal, de régi reflexekkel.

A Tisza nem rendszerváltást akar — csak kormányváltást

A Tisza Párt politikai reflexei csak a kommunikációjában radikális, konfrontatív, tisztogató jellegű. A valóságban a frakció kulturálisan jobboldali, poszt-fideszes, óvatos, jogászkodó, konfliktuskerülő. A Fideszt ugyan kommunikációban bűnszervezetnek tekinti, de a valóságban politikai ellenfélnek. A Mi Hazánkot nem rendszerromboló szélsőjobbnak látja, hanem parlamenti ellenzéknek.

Ezért nem fogja megtenni, amit Kornis Mihály követel:

– nem fogja egyetlen nap alatt kisöpörni a NER beépített embereit,

– nem fogja delegitimálni a Fideszt,

– nem fogja kizárni a Mi Hazánkot,

– nem fog gyors alkotmányozást végrehajtani,

– nem fog forradalmi tisztogatást csinálni.

A Tisza nem akar rendszerváltást. A Tisza kormányozni akar.

Ezért Kornis Mihály elmélete — bármilyen erkölcsi erejű — politikai realitás nélkül marad.

A rendszerváltás csak akkor sikerülhet, ha a Tisza felismeri saját örökségét

A Tisza-projekt belső ellentmondása világos:

– A mozgalom sokszínű, demokratikus, alulról építkező.

– A frakció homogén, felülről összeállított, poszt-fideszes.

– A tagság forradalmi energiát hordoz.

– A párt óvatos, jogászkodó, konfliktuskerülő.

– A Szigetek rendszerváltást akarnak.

– A frakció csak kormányváltást.

Ez a kettő nem kompatibilis.

A rendszerváltás csak akkor sikerülhet, ha a Tisza Párt szembenéz saját múltjával, felismeri a Fidesz kulturális örökségét, leválik Schmidt Mária történelemhamisító narratíváiról, és megérti: a valódi ellenzék nem ellenség, a Fidesz pedig nem ellenzék, hanem a régi rendszer maradványa.

Amíg ez nem történik meg, addig Magyarországon nem rendszerváltás zajlik — csak kormányváltás.

A társadalom forradalmi hangulatban van. A mozgalom forradalmi energiát hordoz. A felhatalmazás forradalmi nagyságrendű.

De a politikai elit nem forradalmi. A frakció nem forradalmi. A stratégia nem forradalmi. Ezért a rendszerváltás ma Magyarországon nem történik meg — csak beszélünk róla.

Kedves Kornis Mihály , a forradalom illúziója nem pótolja a forradalmat.

Nehrer György: Veszteség, vagy lehetőség?

Nem tagadom, meglepett, milyen nagy hullámokat vetett Navracsics Tibor és Ferencz Orsolya közösen írt nyílt levele, amelyben a jobboldalhoz kötődő tehetős embereket arra kérik, hogy segítsék megmenteni azokat a médiumokat, amelyek az elmúlt napokban a megszűnés szélére sodródtak. A felhívás ugyanúgy szólhatna a baloldal vagyonos szereplőihez is, hiszen a Népszava is élet-halál harcát vívja. A helyzet valóban drámai: ha nem érkezik segítség, Magyarország lehet az első európai ország, ahol a nyomtatott politikai napilap mint műfaj teljesen eltűnik. Sokan ezt kulturális veszteségnek tartják – politikai hovatartozástól függetlenül.

Engedjenek meg azonban egy személyes megjegyzést. Íróként és publicistaként nekem ritkán adatott meg, hogy a nyomtatott sajtó hasábjain megjelenjek, és őszintén szólva nem is törekedtem különösebben erre. Sem korábban, sem most. Ez soha nem okozott bennem hiányérzetet. Nem azért, mert ne hittem volna abban, amit írok, hanem mert úgy éreztem, hogy a nyomtatott politikai sajtó zárt struktúrái eleve nem engedték be azt a hangot, amelyet én képviselek.

Ezért mondom ki őszintén: ha a nyomtatott politikai sajtó végül eltűnik, nem fogok könnyeket hullatni.

Nem a papír miatt. Nem a nosztalgia miatt. Hanem azért, mert érdemes feltenni néhány kellemetlen kérdést. Mit képviseltek ezek a lapok az elmúlt negyven-ötven-hatvan évben? Melyik volt valóban független? Melyik szolgálta elsősorban az olvasót, és melyik inkább a politikai megrendelőt? Melyik volt képes megújulni, és melyik ragadt bele a saját múltjába?

A nyugat-európai példák azt mutatják, hogy a nyomtatott sajtó hosszú távon csak akkor maradhat életképes, ha működésének alapja a piac és az olvasók bizalma. Bár több országban léteznek korlátozott állami támogatások vagy kedvezmények, ezek nem helyettesítik a valódi olvasói igényt. Egy újságot végső soron nem a politika, hanem az olvasó tart életben.

Ausztriában a Kronen Zeitung, a Der Standard vagy a Kurier továbbra is meghatározó szereplők. Svájcban a Neue Zürcher Zeitung és a Tages-Anzeiger stabil, nemzetközi szinten is elismert lapok. Németországban a Bild, a Süddeutsche Zeitung és a Frankfurter Allgemeine Zeitung folyamatosan alkalmazkodik a digitális korszak kihívásaihoz, Franciaországban pedig a Le Monde, a Le Figaro vagy az Ouest-France ugyanezt teszi. A példányszámok sok helyen csökkentek, de ezek a lapok előfizetőkre, minőségi tartalomra és üzleti innovációra építik a jövőjüket. Aki nem képes megújulni, az előbb-utóbb lemarad.

És akkor nézzünk magunkra.

Ha Magyarországon a nyomtatott politikai napilapok teljesen megszűnnek, annak oka nem egyszerűen a technológiai fejlődés, nem a világ kegyetlensége, és nem is a balszerencse. Az okokat érdemes saját magunkban is keresni.

Túl hosszú időn át működött olyan rendszer, amelyben sokan politikai védőernyő alatt, biztos háttérrel dolgozhattak. Nem az olvasó bizalmát kellett nap mint nap elnyerniük, hanem elsősorban a politikai elvárásoknak megfelelniük. Nem a piac volt a legfontosabb visszajelzés, hanem a lojalitás. Egy ilyen közegben könnyen háttérbe szorulhat a valódi szakmai verseny és a folyamatos megújulás igénye.

Most azonban eljött az idő, amikor ezt már nem lehet elkerülni.

Vagy sikerül olyan újságot írni, amelyért az emberek hajlandók fizetni, vagy más utat kell keresni. Ez nem kegyetlenség, hanem ugyanaz a piaci logika, amely Nyugat-Európa számos országában is érvényesül. Aki képes alkalmazkodni, fennmarad. Aki nem, az előbb-utóbb eltűnik.

Ez nem feltétlenül tragédia. Ez egy természetes folyamat. A média világa átalakul, és ezzel együtt a szakmának is változnia kell.

Ha Magyarországon egy lap megszűnik, akkor nem csupán papír tűnik el a nyomdából. Lezárulhat egy korszak is, amelyben sokszor nem az olvasók bizalma, hanem a politikai háttér jelentette a legfontosabb biztosítékot a fennmaradásra.

És ha valóban egy új korszak kezdődik – amelyben a minőség, a hitelesség és az olvasók bizalma dönt egy újság sorsáról –, akkor az nem veszteség.

Az lehetőség.