Nehrer György: Bayer Zsolt és a Lázadás

 

Nehrer György – író, publicista

– amikor a valóság megcsúszik, és a billentyűzet visítva menekül

Van az a pont, amikor az ember már nem ír, hanem szól. Aztán van az a pont, amikor már nem szól, hanem üvölt. És van az a pont, amikor az üvöltés is kevés, ezért az ember leül, és megírja: „Ideje van a lázadásnak!”

Bayer Zsolt elérte ezt a pontot.

Pedig volt idő, amikor Bayer Zsolt írásait még nem csak a politikai hovatartozása miatt olvasták. Volt bennük irónia, volt bennük ritmus, volt bennük irodalmi érzék. A Bádog Blog korai időszakában még valóban jó tollú publicista volt. Ma inkább olyan, mint egy felborult cementkeverő: hangos, porzik, és minden irányba fröcsög.

I. A szerver, amelyből apokalipszis lett

Az ügyészség lefoglalta a Fidesz adatközpontját. Nem a pártot. Nem a kormányt. Nem a nemzetet. Nem a Szent Koronát.

Egy adatközpontot.

Mert az NKA-nál 17 milliárd forintnyi szabálytalanság gyanúja merült fel. Ez egy tény.

Bayer viszont úgy reagált, mintha a Vörös Hadsereg újra átlépte volna a határt, és a Tisza Párt katonái már a budai hegyekben állítanák fel az akasztófákat. A cikk lényege nagyjából így foglalható össze:

– Brüsszelből jön az új demokrácia.

– A Tisza Párt ávós.

– A nyomozók csicskák.

– A szerverlefoglalás diktatúra.

– És akkor most: lázadás, ellenállás, üvöltés.

Ez nem publicisztika. Ez politikai heavy metal, csak a gitár helyett Caps Lock van.

II. A talajvesztés művészete

Bayer egyszerűen beleélte magát az örök hatalomba. A Fidesz tizennégy évig olyan stabil volt, hogy számára ez lett a világ rendje. Mint a gravitáció. Mint a reggeli kávé. Mint a vasárnapi húsleves.

És amikor ez a rend repedezni kezdett, Bayer elvesztette a talajt. Nem kicsit. Nagyon.

A szövegei ma már nem elemzések, hanem pánikreakciók. Olyanok, mintha valaki a nappaliban kiabálna, hogy „jön a világvége”, miközben csak lekapcsolták a villanyt.

A szerverlefoglalást úgy írja le, mintha a magyar történelem legsötétebb pillanatai tértek volna vissza. Pedig valójában csak annyi történt, hogy a hatóságok egy rakat vasat és kábelt elvittek, mert valaki valahol nagyon lazán kezelte a kulturális pénzeket.

Ez nem 1919. Ez nem 1952. Ez nem Brüsszel bosszúja. Ez egy nyomozás.

III. Amikor a kisebbség úgy üvölt, mintha még mindig kormány lenne

Három hónapja kormányváltás történt Magyarországon. A Tisza Párt vezeti az országot. A Fidesz ellenzékben van. Ez tény.

És Bayer Zsolt mégis úgy ír, mintha ez nem történt volna meg. Mintha a hatalom továbbra is az övé lenne. Mintha a „mi” még mindig az országot jelentené, és nem egy leváltott politikai közösséget.

Ez a legfurcsább az egészben: nem az, hogy egy ellenzéki publicista kritizálja a kormányt – ez természetes. Hanem az, hogy nem tudja elfogadni, hogy ellenzéki.

A hangja nem az ellenzék hangja. Nem a kontroll hangja. Nem a kritika hangja.

Hanem a megsértett hatalom hangja, amely nem érti, hogyan történhet meg vele bármi, ami nem illik a régi koreográfiába.

A szerverlefoglalást nem úgy írja le, mint egy kormányzati vizsgálatot, hanem mint egy puccsot a saját rendszerük ellen – miközben az a rendszer már nincs hatalmon.

Ez a kisebbségi üvöltés paradoxona: nem attól hangos, hogy kevesen vannak, hanem attól, hogy nem tudják elfogadni, hogy már nem ők a többség.

IV. A lázadás, mint önterápia

A „lázadás” szó Bayernél nem politikai program. Nem stratégia. Nem társadalmi elemzés.

Ez pszichológiai segélykiáltás.

A világ, amelyet stabilnak hitt, megrendült, és ő ezt csak egyféleképpen tudja kezelni: feljebb tekeri a hangerőt. Ezért üvölt. Ezért túlzó. Ezért apokaliptikus.

Nem a valóság változott ekkorát. Ő változott meg – mert a valóság már nem igazodik hozzá.

V. A valóság visszatér

A valóság nem bosszúból jön vissza. Nem politikai szándékból. Nem pártérdekből. A valóság egyszerűen nem szeret sokáig távol lenni.

És most visszatért.

Nem nagy zajjal, nem forradalommal, nem akasztófákkal. Csak egy jegyzőkönyvvel, egy nyomozással, egy adatközponttal.

És aki ehhez nincs hozzászokva, az ezt támadásnak látja.

Pedig ez nem támadás.

Ez működés.

VI. A cementkeverő és a csend

Ebben az írásában Bayer már nem elemez, hanem reagál. Nem kérdez, hanem kijelent. Nem mérlegel, hanem ítéletet hirdet. A hangerő átveszi az érvek helyét. Az indulat kiszorítja az elemzést.

És az üvöltés végső soron nem is a valóságról szól, hanem arról, hogy a világ, amit ő öröknek hitt, megváltozott – és ezt nem tudja feldolgozni.

A valóság pedig közben csendben áll a sarokban, és várja, hogy valaki végre észrevegye.

A publicista dolga nem az, hogy együtt kiabáljon a tömeggel, hanem hogy akkor is felismerje a valóságot, amikor az már nem igazolja a saját oldalát. Ha erre nem képes, akkor nem a valóság lesz halkabb – csak a kiabálás lesz hangosabb.