Nehrer György: Nemzeti pálfordulás

 

avagy hogyan lett a tegnapi rendszerből holnapi ellenállás, és hogyan vált a nép statisztává a saját történetében

Magyarország ismét történelmi pillanatot él át. Ezt onnan lehet tudni, hogy Orbán megint bejelentette…

Most éppen az történik, hogy a tegnapi rendszer hirtelen felismerte: a tegnapi rendszer rossz. Ez a magyar politika egyik legszebb hagyománya: a pálfordulás sosem késik, csak mindig akkor érkezik, amikor már nincs valódi tétje.

A magyar közélet olyan, mint egy végtelenített színházi előadás, ahol a főszereplő minden felvonásban más jelmezben jelenik meg, de ugyanazt a monológot mondja:

„A demokrácia veszélyben!”

„A jogállam megszűnt!”

„Önkényuralom van!”

A közönség pedig ül, nézi, és már nem tudja, hogy ez most tragédia, vígjáték vagy kabaré. Valószínűleg mindhárom.

I. FEJEZET: A NEMZETI MEGVILÁGOSODÁS MŰVÉSZETE

A magyar politikában a megvilágosodás nem belső felismerés, hanem külső esemény: akkor történik, amikor valaki elveszíti a hatalmat.

A tegnapi rendszer ma már ellenáll. A tegnapi rendszer ma már tiltakozik. A tegnapi rendszer ma már felismerte, hogy a tegnapi rendszer hibás.

Ez a felismerés mindig pontosan akkor érkezik, amikor már nem lehet vele semmit kezdeni.

A magyar politikai elit olyan, mint a rossz szakács, aki harminc évig sózza túl a levest, majd amikor kirúgják a konyhából, ünnepélyesen bejelenti:

„Ez a leves ehetetlen!”

Köszönjük. Tényleg nem vettük észre.

II. FEJEZET: A BŰNPÁRTOLÓK NEMZETI ÚJJÁSZÜLETÉSE

És ekkor megjelenik az új párt. Az új párt, amely valójában a régi rendszer mellékterméke. Az új párt, amelyet olyan emberek is építenek, akik tegnap még a régi rendszerben dolgoztak. Az új párt, amely ma már azt mondja:

„Mi mások vagyunk.”

A magyar politika egyik különös paradoxona, hogy a tegnapi rendszer szereplői gyakran a holnapi megváltás arcaként jelennek meg.

A tegnapi rendszer építői ma már a változás képviselői. A tegnapi rendszerből érkezők ma már a megújulás hirdetői.

A magyar közélet olyan, mint egy mosoda: a tegnapi foltokat ma új pártlogó takarja el.

III. FEJEZET: A 2,5 MILLIÓ EMBER TÖRTÉNETE

És itt jön a történet valódi tragédiája.

Madách Imre „Az ember tragédiája” című művében az ember végigjárja a történelem színpadait, keresve a helyét, a célját és az értelmét a küzdelmeinek. Ádám újra és újra hisz egy eszmében, majd szembesül azzal, hogy a valóság sokszor mást mutat, mint amit remélt.

Valami hasonló történik ma azokkal, akik hittek a változásban. Nem azért álltak egy új politikai erő mellé, mert tökéletesnek tartották, hanem mert le akartak zárni egy korszakot, és remélték, hogy egy új politikai kultúra kezdődik.

Ez az a rész, amelyről a politikai elit ritkán beszél, mert kényelmetlen.

A nép — az a sokszínű, sokrétegű közösség, amelyben volt baloldali, liberális, jobboldali, konzervatív, centrista, fiatal, idős, munkás és értelmiségi — félretette a különbségeit, és azt mondta:

„Legyen most egyszer valami más.”

Ez volt a nagy társadalmi összefogás. Nem pártok között, hanem emberek között.

2,5 millió ember nem azért állt a változás mellé, mert tökéletesnek hitt egy új politikai erőt. Azért tette, mert egy régi rendszer lezárását akarta. Hitte, hogy a hosszú évek csalódásai után végre nemcsak a hatalom személye változik meg, hanem a politikai kultúra is.

Ezek az emberek nem droidok voltak. Nem felhasználható tömeg. Emberek voltak, akik éveket, évtizedeket töltöttek azzal, hogy egy másik Magyarországot építsenek.

A csalódás nem abból fakad, hogy ki kapott vagy nem kapott valamilyen tisztséget. Nem mindenki akar hatalmat, pozíciót vagy széket. A kérdés ennél sokkal mélyebb.

A kérdés az, hogy azok az emberek, akik a változást létrehozták, valóban partnerei lettek-e az új hatalomnak, vagy ismét csak eszközként tekintettek rájuk.

Különösen fájó sokak számára, hogy miközben az új politikai vezetés egy része korábban a Fidesz rendszerének része volt, addig azokat, akik évtizedeken keresztül szemben álltak az Orbán-rendszerrel, ma egyszerűen „óellenzékinek” bélyegzik.

Mintha huszonöt év küzdelme, tiltakozása, munkája és hite semmit sem érne.

A probléma nem az, hogy egy új politikai erő győzött. A választók döntöttek, és ezt minden demokratának tiszteletben kell tartania.

A probléma az a hangnem, amely sok korábbi ellenzéki választóval szemben kialakult. Azokkal szemben, akik éveken, sőt évtizedeken keresztül vállalták a szembenállást az Orbán-rendszerrel, és akik nélkül ez a politikai fordulat nem következhetett volna be.

A Tisza Párt győzelméhez sokféle ember támogatása kellett. Voltak közöttünk korábbi fideszesek, bizonytalanok, és olyanok is, akik hosszú évek óta az ellenzéki oldalon álltak. A gond nem az, hogy ezek az emberek együtt szavaztak a változásra. A gond az, hogy a változás után sokan közülük azt érzik: nem partnerként, hanem kellemetlen örökségként kezelik őket.

Egy politikai közösséget nem lehet úgy építeni, hogy azokat alázzuk meg, akik a hátukon vitték a változás reményét. Nem lehet egy új korszakot úgy kezdeni, hogy közben lenézzük azokat, akiknek a támogatása nélkül el sem kezdődhetett volna.

A hatalom természetesen új szereplőket hozhat. De a tisztelet nem hatalmi kérdés.

A TISZA név jelentése: Tisztelet és Szabadság. Különös ellentmondás, hogy sok régi ellenzéki támogató éppen a tisztelet hiányát érzi a legerősebben.

A tisztelet annak jár, aki akkor is kitartott, amikor még nem látszott a győzelem.

IV. FEJEZET: A CSONTGAZDASÁG ÖRÖK TÖRVÉNYE

A magyar politika évtizedek óta ugyanazt a gazdasági és társadalmi modellt ismétli: a csontgazdaságot.

A hatalom mindig dob egy csontot. Nem túl nagyot, nem túl kicsit. Pont akkorát, hogy ne halj éhen, de ne is legyen időd gondolkodni.

A csont mellé jár a remény:

„Kitartás, jövőre jobb lesz!”

„Most ne lázadj, mert épül valami nagy!”

„Ha most kibírod, holnap már te is részesülsz!”

A holnap persze sosem jön el. De a csont mindig megérkezik.

V. FEJEZET: A NAGY NEMZETI TANULSÁG

A kérdés nem az, hogy a tegnapi rendszer felismerte-e, hogy hibázott. Nem az, hogy az új párt jobb lesz-e. Nem az, hogy a csont nagyobb lesz-e.

A kérdés az:

Lesz-e valaha olyan politikai kultúra, amely nem csontot dob, hanem jövőt épít?

Mert amíg a hatalom csontot dob, és a nép csontért él, addig Magyarország nem lesz több, mint egy ország, ahol a remény a legolcsóbb közpolitikai eszköz.

És a legdrágább az emberi illúzió.