Nehrer György: Ami a "Fehérvári capriccioból" kimaradt

Telnek múlnak az éveink, és a gondolatainkban akárhogy is kutakodunk mégiscsak azt kell mondanunk, hogy bizony több hétköznapot találunk benne, mint ünnepnapot. Ez így van rendjén!  Ezek a hétköznapok aztán szépen sorban egymásra rakódnak és évszázadok piramisát építik fel a huszonegyedik századunk emberének, aki éppen ezt a krónikás könyvet tartja a kezében. Mi más dolga lehet a krónikásnak, mint megmutatni azt, hogyan is zajlottak szülőföldünk, városunk mindennapjai melyet eddig a múlt fátyla borított. Eljött az ideje, hogy ezt a fátylat az elődjeink iránti kellő tisztelettel felemeljük és alákukkantsunk. Néha a szereplők nevével, néha pedig névnélküli történeteken keresztül invitálom az olvasót a múltba. Tartsanak velem, ismerjék meg, hogyan éltek viselkedtek a hétköznapokban városunk lakói.

A káposzta (1891)

A magyar ember és a ká­poszta, az két szó, de egy fogalom. Nem is magyar ember, aki nem szereti a káposztát. Állítólag Árpád apánk mielőtt meghódította ezt az országot kiadta napiparancsban, hogy minden embernek egy fazék sava­nyú káposztát kell megennie. Így aztán csakugyan a ká­posztának köszönhették párducos apáink, hogy el­foglalhatták ezt a szép hazát. Lendvai Imre az ősi koronázóváros Székesfehérvár lakosa pedig tősgyökeres magyar ember, aki egészen Árpád apánk egyik csizmatisztítójáig tudja visszavezetni a családfáját. Hogyne szeretné hát Lendvai uram a káposztát, aki bölcs állítása szerint akár nyolcvan évig is tudna koplalni, ha mindennap jóllakhatna káposztával. Igen ám, csakhogy az új káposzta egy kicsit borsos, bár Lendvai borsosan szereti, de csak úgy, ha belül van a bors és nem az árában. A tavalyi káposzta sajnos már elfogyott. De nem sok gondot okozott ez Lendvai uramnak. Mit is spekulál ő, mikor a Kövesdi Lajosné olyan jó gazdasszony, hogy még egy egész hordó káposztája van a pincében. Hiszen nem is nagyot vétkezik, merthogy nemsokára úgyis diadalra jutnak az anarchista urak, akkor pedig meg kell osztani mindenkinek mindenét mindenkivel. Ez a dicső nagy eszme méltó a századvéghez, és Lendvai egészen át van hatva ezen eszmétől.

Miért ne tenné meg ő az első lépést ezen az úton?

Bolondság, de mégis meg­teszi. Mi az neki, lemenni Kövesdiné pincéjébe és a hordó káposztát felhengeríteni, hogy azt senki se lássa? Az neki semmiség. Fel is hengeríti a hordót és már-már eléri a célját, mikor az a kis szerencsétlenség történt, hogy észrevették. Ez a kis szerencsétlenség elég volt arra, hogy a rendőrség rá sem hederítve Lendvai úr hajlamaira és anarchista elveire a du­tyiba szállítsa, és megkóstoltassa vele a rabkáposz­tát. Állítólag; ez utóbbi nem ízlett Lendvai úrnak.

 Liba per (1891)

Arany János szépen megírta, miként veszett össze Péter és Pál uram a fülemile füttyön. Azután azt mondja a nagy költő, hogy mindez még hajdanában történt és milyen jó, hogy ma nem akad bíró, aki ilyen ügyben, madárfüttyben ítélne. Igaz, hogy most nem a fülemile füttyről van szó, hanem libagágogásról. Igen, nemsokára a helyi királyi járás­bíróság fog ítélni afölött, hogy kinek gágogott a liba. Eislitzer Adolf helybéli lakos nagyban alkudott egy libára. A liba igen-igen szép volt, nem merem írni, hogy fehér volt, hátha szürke, annyi azonban bizonyos, hogy az egész piacon legmaga­sabban hordta a fejét és a legszebb áriákat gágogta. Egy másik kis liba is elment mellette, neki viszont kosár volt a karján. Azután ez a liba elpirult, hogy milyen szépen énekel a másik, nem is tudott tovább menni. Néhány lépésnyire megállott és bámulta szeretett névrokonát, amint az magát fehér szárnyaival legyezgeté. Mint már fentebb mondtam, Eislitzer úr udvarolt a „mamának” (kofa őnagyságának) és meg­kérte a liba nagysád kezét. A hozományban azonban nem tudtak megegyezni. A mama azt mondta nem adom annyiért, a liba kisasszony meg azt gágogta, hogy nem megyek. Aztán a gágogása odacsalt egy úrinőt is. Az úrinőnek is megtetszett a liba, (biztosan nevelőnőnek akarta a fia mellé) ő meg is egyezett a kofával. Fizetett és el akarta vinni a libát, de óh mi történik! Eislitzer úron kitör a szerelem-féltés ördöge, megragadja a liba imádottjának a lábát és el akarja venni az úrinőtől. Ez azonban már ki­fizette és egy csepp hajlandósága sem volt a libát visszaadni. Hát nem borzasztó becstelenség ez, egy már kifizetett libát másnak nem adni? Az ilyen tettel szemben kár a szóért, gon­dolta az udvarias úriember és szemközt fordult az úrinővel és azt ott mindjárt arcul köpködte. Az asszony ijedtében felsikoltott amint a férfi| arcul köpte, az pedig jónak látta illa berek nád a kert elillanni, ami nagy szerencséje volt, mert máskü­lönben alighanem nagyon elpáholja a fellázadt közönség. A megsértett asszony a rendőrséghez fordult, amely azonban nem illetékes. Így került az ügy a királyi járásbírósághoz, aki majd meg fogja ítélni, hogy kinek gágogott a liba. Az a másik kisliba, kosarával a karján még jobban elpirult, mert őmiatta bezzeg nem vesznek össze az emberek…

Különös házasság 1905

 A székesfehérvári anyakönyvi hivatalban ma délelőtt két öreg cseléd járult az

anyakönyvvezető elé.

– Elszerettük egymást, mondja férfias büszke örömmel az ember.

Csavarint is egyet nyomatékképen a bajuszán. Az asszony szemérmesen süti le a tekintetét. Neki ilyenkor nem illik beszélni.

Később, amikor az anyakönyvben lévő rubrikákat tölti ki az anyakönyvvezető…  

– Hány éves a bácsi?

– Hatvannyolc.

– Hát maga néni?

– Hetven leszek.

– Milyen a vallása?

– Református, mondja a férfi.

– Katolikus, folytatja az asszony.

– Milyen vallásban nevelik majd a házasságkötésből származó gyermekeket?

Az öreg arca elborult és bánatos mosoly jelent meg rajta.

– Kérem alássan, elmúlt már a mi tavaszunk, nem lesz itt gyerek. Nem is azért esküszünk meg, csakhogy ne járjon gazdátlanul az ember, meg aztán legyen, aki meleget főz rá.

Az anyakönyvvezető látja maga is ennek az igazát, viszont kénytelen mégis a holt betűkhöz ragaszkodni.

– Lelkem, a törvény parancsolja az egyezkedést, mert más hiten vannak.

Az öreg még mindig ingatja a fejét csöndesen, lemondóan.

– Nem lesz nekünk gyerekünk, minek az egyezkedés.

Az asszony pedig – zavartan ugyan, de még mindig bájosan, az őszi napsugár kacérkodó bágyadt fényével – odahúzódik a vőlegényéhez, azután halkan megszólal:

– Ugyan, egyezkedjünk már, ha a törvény parancsolja.

Vidám éjszaka 1905

A vidám éjszaka hőse két székesfehérvári férj, akik minap fölutaztak Budapestre, a vidéki kikapós férjek paradicsomába. Volt pezsgő, cigányzene, ami az ideiglenes szalmaözvegyek életét kellemessé teheti. De legbűbájosabbá tették az éjszakát azok a mosolyok, ami két orfeum-tündér rózsás arcáról ragyogott a házasélet szökevényei felé. A pezsgő hajnalban elfogyott, a mosolygó tündérek eltűntek – s a vidám éjszaka után a két korhely ott ült egy kávéház homályos ölében, ahol sóhajtozva elevenítették fel az édes emlékeket. De a reggel hűsében azért megszállta őket a katzenjammer (másnaposság) és kivált az egyik férj szívében megszólalt a lelkifurdalás is. Eszébe jutott az ő liliomos asszonykája...Megcsóválta a fejét:

– Hát tudod pajtás, jó volt, de azért az én kis Katalinom csókja, ölelése mégiscsak édesebb, mint azé az orfeumos kisasszonyé volt. . .

Amire a másik; félrebiggyesztette az ajkát, és a teljes járatosság fölényével mondta:

– Nekem mondod?

Nos, ebből az elszólásból családi perpatvar és válóper lett.