Nehrer György: Viharkabát 1958.

  

Milyen is volt abban az időben a viharkabát? Nos, impregnált lenvászon, sárgászöld és szürke színben, háromféle fazonban lehetett vásárolni. Volt hosszú, háromnegyedes és feles. A szürkét a férfiak, a sárgászöldet a nők és a gyerekek hordták. Szándékosan írtam, hogy hordták, mert ezt a kabátot csak nagy jóindulattal lehetett viseletnek nevezni. A kabáthoz járt egy kapucni háromszög alakban összehajtva és hátul a gallérhoz gombolva, valamint egy háromujjnyi széles öv. Az öv végén egymás mellett két fémkarika, amivel furfangos módon lehetett az övet szorosabbra vagy lazábbra állítani. A kabáthoz tartozott még négy darab jó nagy barna gomb, a zsebek felett pedig gombolható hajtóka. Amit begombolni szinte lehetetlen volt.
Azokban az időkben egyenesen erkölcstelennek számított, ha egy nőn rúzs és körömlakk volt. Az ilyen nőkre – már aki fiatalabb volt, mint az öregasszonyokból álló pletykacsapat – azt mondták, „céda”. Nem igazán értettem, hogy mit jelent. Úgy gondoltam, hogy az a neve, bár az óvodában ilyen szép nevű lány nem járt velünk. Attól még a felnőttek között lehet, hogy van ilyen.

Egyik nap zörgetett valaki a nagykapun. Szaladtam ajtót nyitni.

– Itthon van a nagymamád? – Kellene tíz darab tojás.

– Itthon van, tessék bejönni.

Aztán hátra szaladtam az asszony előtt a ház melletti téglás járdán, egészen a kiskonyháig, ahol a mama éppen főzött, és csak a szúnyoghálós ajtó volt becsukva. Illedelmesen, hangosan kiabálva bejelentettem a látogatót és a látogatás célját.

 – Mamaaa! Itt van a Céda néni, kell neki tíz tojás.

Megismételtem még vagy kétszer jó hangosan, mert a mama elég nehezen akart előjönni a konyhából. Így utólag visszagondolva szerintem éppen akkor süllyedt derékig a döngölt földes kiskonyha földjébe. „Céda” néni nem szólt egy szót sem, csak köhintett egyet, és várta a mamát. Végül öreganyám is előkerült a konyhából, és zavartan törölgette a kezét egy konyharuhában, majd a ruhával a fenekemre csapott, nem nagyot, éppen csak meglegyintett.

– Butaságokat beszél ez a gyerek. Nem is tudom, hol tanulnak ilyesmit.

– Nem Céda néninek hívják a nénit? – erőltettem tovább a dolgot.

– Kati néni vagyok – szólalt meg a nő, hangjában valami furcsa hangsúllyal.

– Szaladj gyorsan, ott a kamrában a kisvájdling, hozzad azt a tíz tojást, de nehogy összetörd! – adta ki az utasítást a mama.

„Céda” nénin éppen viharkabát volt, rövid körmei pirosra lakkozva, száján pedig ugyanolyan színű rúzs.  Hogy a fogai miért voltak rúzsosok? – azt nem tudtam.

Mindenesetre, amikor a húgom néhány év múltán kikente a száját anyánk rúzsával, mondtam neki, hogy a fogait is kenje be, mert én láttam a „Céda” nénin, hogy azt úgy kell. A húgom már kezdett hasonlítani egy vámpírra, miközben én a szemceruzával szép bajuszt és szakállat pingáltam magamnak. Persze az nem ment olyan könnyen, mint a rúzsozás, mert akkoriban nem voltak olyan modern sminkdolgok, mint manapság. A szemceruza csak akkor húzott fekete vonalat, ha az ember megnyálazta. Szóval, mire nekem kackiás bajuszom és sűrű szakállam lett, addigra gyakorlatilag elnyalogattam majdnem az egész ceruzát. Anyánk szép fehér kalapja – amin egy kis selyemszalag is volt – már a húgom fejére került. Éppen a magassarkú cipőben, rúzsos kezeivel az előszobai tükörbe kapaszkodva próbált megállni, amikor anyánk hazaért egy hatalmas csomaggal. Hogy a csomagot ijedtében vagy meglepetésében dobta-e el, azt nem tudom.

 – Jézusom! Ti mit csináltok?

Erre a húgom gyakorlatilag végigcsúszott a tükrön, és úgy nézett ki, mint aki véres csíkokat húz az ujjaival a foncsorra.

Nem hinném, hogy túl jó gyerekek lettünk volna, és talán a szüleink sem gondolták úgy. Azért a lakást egyszer sem sikerült felgyújtani, bár némi próbálkozásunk volt ez ügyben is. Őszintén mondom, nem rajtunk múlt, csupán a véletlenen, hogy megúsztuk. A hatalmas csomagban három gyerekméretű sárgászöld viharkabát lapult, amit rögtön fel is kellett próbálnunk. A bátyánk akkor éppen valamelyik mamánál tartózkodott, így az ő kabátját is én próbáltam fel, mert nem volt olyan nagy különbség kettőnk között. A május elsejei felvonulás már a nyakunkon volt, és anyám úgy tervezte, hogy az idén először mi is részt vehetünk ezen a neves ünnepen. Mielőtt valaki feltenné a kérdést, hogy miből tellett három viharkabátra abban az időben? Felvilágosítanám, hogy anyám fizetése négyszáz forint volt, apámé is nagyjából ugyanannyi. Akkoriban a fizetés nem úgy volt, mint manapság, hogy átutalják a bankba, hanem kis fehér zacskóban harmadika körül megkapták a pénzt. A havi munkabérből mindjárt levontak tíz százalékot békekölcsönre, amire azt mondták, hogy „önkéntes”. Aztán ezért a pénzért adtak egy nagyon szép, oklevélhez hasonló színes papírt, amit anyánk egy sárga dossziéban őrizgetett sokáig. Ezeket a papírokat időnként kisorsolták. Olyankor a hírlapnak külön melléklete volt a sorsolási jegyzékről. Persze sosem hallottuk, hogy bárki is nyert volna ezeken a sorsolásokon, de már az is nyeremény volt, ha valaki a névértékén vissza tudta váltani a színes papírokat. Végül ezerkilencszázötvenhat után már nem kellett „önként” békekölcsönt jegyezni, és szép kötvényeket sem kaptunk többet. A nagy köteg színes papír között a kopott sárga dossziéban voltak olyan papírok, amelyeket névértéken be lehetett váltani. A többivel meg begyújtottunk a cserépkályhába. Ezekből a visszaváltható papírokból vásárolta anyánk a kabátokat és három fehér színű svájcisapkát. Eljött május elseje! Ezen a napon vagy trópusi meleg szokott lenni, vagy hideg szél és eső. Akkor éppen az utóbbi volt, így beöltözött a család az egyen viharkabátba. Mi örültünk, hogy így legalább megismerjük egymást a tömegben és nem veszünk el, hiszen csak a viharkabátot kell figyelni. Nos, az első húsz perc után kétségbeesetten keresni kezdtük a húgunkat, aki valahogy eltűnt, mert minden gyereken viharkabát és fehér svájcisapka volt. Bátyámmal eluntuk a nagy keresgélést, és nekünk már Zsuzsi annyira nem is hiányzott, ezért úgy döntöttünk, hogy viszünk egy másik viharkabátos lányt, hogy anyánkat megvigasztaljuk. Így végül is darabra megleszünk, és húgunkat is biztosan felneveli majd valaki a tömegből. A terv nem jött be, mert egy öregasszony épp az esernyőjét kezdte tönkre tenni rajtunk nagy kiabálva, mire anyánk megjelent a testvérünket vezetgetve. Az első május elsejénk ilyen kalandosan zajlott, de aztán végül nagyon jól sikerült, mert a vidámparkban fejeztük be a felvonulást.