Nehrer György: Csigapörkölt

 

 A kertben viháncoltunk, az öreg, magról kelt sárgabarackfán, aminek széles törzsén fürge hangyaraj járt fel s alá fáradhatatlanul. Mézgásodott az öreg fa, talán az csalhatta oda a hangyákat. Bennünket nem zavartak a játékban. Régen voltak már az öreg fa ágai megigazítva, sok befelé nőtt, és jó pár már keresztbe is. Azért hozta a termést rendületlenül minden évben. Nem voltak nagy barackok rajta, csak apró, de magvaváló, halványsárga szemek. Halványabbak, mint a szomszédék fáján. A mama befőzte lekvárnak a gyümölcsét. Egy kicsit több cukor kellett volna hozzá, de az nagy kincs volt akkoriban. Így aztán a mi lekvárunk mindig savanyúbb volt egy kicsivel, mint a Hernádi nénié a szomszédban. Másztunk és hintáztunk a vastagabb ágakon. Szinte fél napot el tudtunk tölteni a fán való játékkal. Az öreg fa békésen tűrte ezeket a kínzásokat. Mint valami öreg házőrző kutya, amelyik tudja, hogy előbb-utóbb megkomolyodnak a kölykök, és nem ugrálnak többé rajta.

– Hát ti meg mit csináltok?

Ott állt a farszomszéd a drótkerítés mellet, az öreg fától két-három méterre. Egyik kezével a rozsdásodó acél oszlopot markolta, másik kezét pedig a dróthálón pihentette, ami a keze súlyától egy kicsit lejjebb hajlott, és ettől úgy nézett ki mintha hullámzó víz lenne. A hangja érces, és mély volt, mintha még mindig az idegenlégióban osztogatná a parancsokat. Kiss bácsi állt ott, aki egyáltalán nem volt kicsi, száznyolcvan centi magas lehetett. Bozontos szemöldöke összeért az orrnyergénél. Nagy, kerek feje, amin már csak kétoldalt, és hátul volt haj, úgy nézett ki, mint a karjára tetovált oroszlán. Ez nem egy olyan szép oroszlán volt, mint amiket manapság tetoválnak szalonokban, hanem olyan, mint amit a légiós katonák tetováltak egymásnak a sivatagban. Bár minekünk az, hogy sivatag, nem mondott semmit. Mi olyat sohasem láttunk. Így az számunkra nem is létezett. Na meg a Búr telepen mihez kezdtünk volna egy sivataggal. Ahol nincsen fa, csak homok és télen nem lehet hóembert építeni.

Megriadtunk a hangtól, a mély férfihang valahogy kettévágta az önfeledt gyermeki nevetgélést.

– Várasat játszunk, megvédjük az ellenségtől!

– Gyertek csak le!

A hang annyira parancsoló volt, hogy nem mertünk ellenkezni. Sorba álltunk a kerítés innenső oldalán biztonságos távolságra az öregtől, netán  valahogy átjönne, azért legyen előnyünk, ha futni kell. De nem akart átjönni. Csak most láttuk, hogy egy bádog vödör van a lába mellett, és azt rugdossa a cipője hegyével. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy hangot adjon: bang, bang, bang. Kiss bácsi amúgy mindig is azon az elven volt, hogy a munka élteti az embert. De a pihenés sem ölt még meg senkit!

– Látom, jó sok csigátok van! Szedjétek már össze őket, úgyis csak a növényeket eszik.

Nekünk a mama soha nem mondta, hogy haragszik az éti csigákra. Mindig csak a meztelen csigákat, meg azokat a kicsi, fehér színű házas csigákat szedette velünk.  Aztán a kacsák meg kétpofára ették őket.

– A mamától meg tetszett kérdezni, hogy kellenek-e neki a csigák?

Mert ugye, azért ezek mégiscsak a mama csigái! Ha keresné őket, akkor mi kerülnénk bajba.

– Na, akkor szóljatok öreganyátoknak!

– Mamaaa! Mamaaa! Kiss bácsinak kellenek a csigák. Oda adhatjuk?

– Minek az neki?

– Azt mondta, hogy megeszi őket!

– Bolond az az ember? Csigát enni, ki hallott még ilyet?

– Itt a vödör! Azt mondta, hogy szedjük össze a csigákat, főz belőle pörköltet! Majd mi is kapunk ebédre.

– Én nem bánom, szedjétek. De aztán kezet mosni, nem összefogdosni mindent csigás kézzel! Az ebéd meg már készül, nekem ne csigázzatok itt össze mindent!

A mama még egy darabig dohogott magában.

– Bolond ember… Bár hallottam, hogy a franciák megesznek mindenféle ilyen csúszómászót. Fene a gusztusukat! De az is lehet, hogy az öreg fejét nagyon megsütötte a nap, mikor a sivatagban harcoltak valami arabokkal. Vagy másokkal? A fene se jegyzi meg…

A kert végében nem volt vetemény, csak fű meg kákics. De nem magról vetett, fű, hanem olyan, ami csak úgy a maga bolondjában nő. Biztosan a kacsák miatt. A sok éticsigát mi sosem bántottuk, meg amúgy sem voltak útban senkinek. Néha kézbe vettünk egyet-egyet és a kis gyerek dalt énekelgettük nekik: „Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki, kapsz tejet, vajat, holnapra is marad.” Addig kellett énekelni, amíg a kis szarvacskáit ki nem nyújtotta, aztán mehetett tovább. De hogy megenni? Az eszünkbe sem jutott. Nyálasak voltak, ami rátapadt a kezünkre, és ha megszáradt, lemosni is épp elég volt. Azt pedig csak az utcai nyomós kútnál lehetett, ami hol kékre, hol pedig pirosra volt festve attól függően, hogy a tűzoltók, vagy a vízművesek értek-e oda előbb. Mert olyan akkor még nem volt, hogy tűzcsap meg vízcsap. Egyben volt minden. Ezen a csapon is osztoznunk kellett a szomjas darazsakkal, akik mindig ott ólálkodtak a környékén. A kannából kifröccsenő vízen oltották szomjukat, ami kicsi patakban folyt a köves úttesten, hogy aztán a kavics és a nyári meleg pillanatok alatt felszárítsa.

Az öreg még mindig a kerítésen támaszkodott, mikor visszaértünk hozzá az engedéllyel.

– Csak a nagyokat szedjétek, ami legalább három centiméter. A kicsi az nem jó, azok még hadd nőjenek!

A bádogvödör jó félig lett csigával. Egymás hegyén-hátán másztak és igyekeztek volna kifelé a vödörből. Ekkora sokaságban a szaguk sem volt jó, és a sok nyálka miatt sem voltak valami gusztusosak. Sajnáltuk őket, de a kíváncsiság nagyobb volt bennünk, mint a sajnálat. Hogyan fogja ezeket megenni a Kiss bácsi? Jól hangzott, hogy pörköltet csinál belőlük, mert nekünk olyan nagyon ritkán jutott. És ha jutott, akkor is kevésnek bizonyult, bármennyit főzött a mama. Azon morfondíroztunk, hogyan szedi ki a csigákat a házukból a Kiss bácsi. Tudtuk, hogy amikor felemeled a csigát, rögtön visszabújik a házába.

– Mindegyiknek énekelni fog, hogy „Csigabiga gyere ki”? De hát, ha hozzáérsz a szarvához, akkor visszahúzódik a házába!

– Lehet, hogy kalapáccsal összetöri a házukat, mint ahogy a diót szokták és akkor nem tudnak elbújni!

– Kiss bácsiii! Kiss bácsiii! Itt vannak a csigááák!

– Ne ordibáljatok már! Az egész utca hallja. Jövök már! Jövök már!

Az ajtó előtti egy négyzetméteres betonpihenőn - ami oxidfestékkel volt pirosra színezve, mert csempére akkoriban kinek tellett? Kint volt a barna félcipője befűzve, megkötve úgy, ahogy kiléptek belőle. Az öreg csak belelépett, de a lába nem ment a helyére így a cipő kérgét taposva, - mintha csak egy papucsba lépett volna - próbált a pár lépcsőn gyorsan lebotorkálni és persze csitítani bennünket, hogy hagyjuk abba a kiabálást. Ettől a kapkodástól az egész mozgása olyan furcsának tűnt, minta be lett volna rúgva. Az is lehet, hogy már ivott az öreg, mert józanul normális ember nem akarhat csigát enni!

– Mikor lesz belőle pörkölt? Mert a mama nálunk már főzi az ebédet!

– Majd lesz, majd lesz, csak türelem. Nem megy az olyan gyorsan.

– Csak aztán tessék vigyázni a csigákra, mert ki akarnak jönni a vödörből!

– Gyerekek, ebééééd, gyerünk kezet mosni! - hallatszott a mama hangja a ház felől

– Csókolom Kiss bácsi, mi megyünk, mert a mama kiabál. Aztán mérges lesz, ha eljátsszuk az időt, amikor az étel az asztalon van.

– Darazsak! Már megint itt vannak! - hessegetett Zsuzsa húgom, ahogy mi hívtuk, a nyomós kútnál. De csak bajt csinált vele. Minél jobban hessegette őket, annál többen lettek. Keringőztek bolondul körülötte.

– Ne kergesd őket, gyere onnan a víztől! Hallod?!

De nem hallotta, ijedtében csak egyre jobban és jobban hadonászott kicsi kezeivel. Addig, amíg meg nem csípte egy darázs a kezén, egy pedig az arcán. Aztán valami furcsa dolog történt. Már nem hadonászott, csak tátva maradt a szája, és a levegő mintha csak befelé

ment volna. De kifelé egy hang sem jött. Egyre sápadtabb lett és csak állt ott, az éppen kék színű kútnál. Kezei az égnek emelve, szája nyitva, és csend és csend és csend.

– Mamaaa! Mamaaa! Mamaaa! Megcsípte a darázs a Zsuzsiiit!

A mama futva jött az utcára, egyik kezében konyharuha, a derekán egy mintás kötény lobogott. Bütykös lábán papucs, a bütyök helyén kivágva. Mert olyan papucs nem volt, ami bütykös lábra való lenne. Így aztán a mama már új korában kivágta a papucs oldalát.

Derékon kapta a kicsi lányt, akinek abban a pillanatban megjött a hangja és olyan visításba kezdett, hogy olyat még a Toldi Miklós utca nem hallott.

– Ne ordíts már, hallod?! Hadd nézzem, hogy benne van-e a fullánkja? Maradj már nyugton, az anyád jó istenit, összerugdalod a hasam. Ti meg hozzatok gyorsan petrezselymet a kertből, ne álljatok itt, mint a bálám szamara.

Szaladtunk a kertbe. De minek a petrezselyem? Készen van már az ebéd! Mindegy, ha a Mama azt mondja, hogy petrezselyem kell, akkor petrezselyem kell!

– Na jól van, nincsen benne fullánk!

Gyorsan összegyűrte a frissen tépett petrezselyem zöldjét és jól bedörzsölte vele a csípés helyét.

– Na most már asztalhoz, mert kihűl az ebéd, és nem melegítem újra!

Nálunk nem volt sok fogasos ebéd, de mindig összeügyeskedett a mama valamit abból, ami éppen volt otthon, így aztán gyorsan meg lehetett ebédelni. Na meg estig elég is volt.

– A leány bent marad és segít nekem a konyhán, ti meg mehettek. A kacsáknak szedjetek a kertben zöldet, meg cseréljetek vizet nekik. Van darált kukorica a kamrában, abban a kis fehér zsákban. Szecskázzatok nekik egy kis zöldet, és keverjétek hozzá a kukoricadarát. - adta ki a parancsot.

A nagy deszkán volt a bajonett, aminek még a vércsatornája is megvolt, és működött a nyelén a puskacsőre való zár. A pengéje – a húsz centis acél penge, ami nem rozsdásodott, csak fakó színe lett, ha kint maradt véletlenül az esőn -, talán a papa élezte meg utoljára, a veszélyes eszközt. Összevágtuk vele a szecskát a kacsáknak, és kaptak hozzá egy marék darát. Víz is lett cserélve a földbeásott páncélsisakban. Aztán  Cilus rossz néven vette, hogy megkergettük a kismacskákat az udvaron, de annak örült, hogy ők is kapnak valami maradékot a konyháról, amiért nem kell megdolgozni, nem úgy, mint az egérért a kamrában. Épp folytattuk volna a játékot az öreg barackfán, amikor éreztük, hogy a Hunyadi utca felől, olyan szagok terjengenek, mint amikor a mamával szappant főzünk kint az udvaron, az üstben. Szóval, amiben volt minden: csont, faggyú, disznóbőr darabok, avas szalonna a szomszédoktól, minden, ami zsiradékot tartalmaz.

Olyankor a szomszédok becsukták az összes ablakot, ajtót, és még a redőnyöket is leeresztették. Már akinek volt redőnye. Ne szépítsük a dolgot, enyhén szólva is dögszag volt!

Amikor szappant főztünk, akkor a zsiradékot és a csontokat előbb vízbe raktuk, majd alaposan megfőztük az üstben. Ez három-négy órát vett igénybe. Amikor már elég sűrű volt az anyag, akkor a mama leszűrte az egészet, majd hozzáadagolta a szódát, ami úgy nézett ki, mint a VIM, amit súrolásra használtunk. De nem az volt, csak a kemény papírdobozok hasonlítottak egymásra. A mi feladatunk volt, hogy kevergessük a szappant egy nagy fakanállal, hogy le ne égjen, vagy ki ne fusson. Aztán a szódával még főzni kellett egy órát, hogy elkészüljön. Utána kis fémformákba öntöttük, és már csak meg kellett várni, hogy megkössön. Na ennek a szappannak sem rózsa, sem pedig egyéb illata nem volt, ha csak a szódát illatnak nem nevezzük. Ezt csak azért írtam le, hátha valaki kedvet kap a szappanfőzéshez el ne rontson valamit. Ha nincsen pénz szódára, akkor helyette fahamu lúgja is megfelel, de ez egy másik történet.

Az orrfacsaró bűzt egyre beljebb hozta a szél a mi udvarunkba is. Szaladtunk is előre.

– Mama, csukd be az ajtót, ablakot! Kiss bácsi szappant főz!

De akkor miért kiabál a felesége, a Margit néni?

– Megőrült maga, hogy itt főzi ezeket a büdös csigákat?

A Kiss bácsi válaszát nem hallottuk. Viszont azt a szagokból már éreztük, hogy a csiga pörköltből nagy valószínűséggel nem fogunk enni, akárhogy is kínálgat a Kiss bácsi bennünket.

Hátra szaladtunk a kerítéshez, és a dróthálóba markolva néztük, hogy a Kiss bácsiék konyhaablakán dől kifele a gőz, vagy füst? -esetleg mindkettő. Margit néni csak mondta, csak mondta, hol franciául, hol magyarul…

Mert ugye a legnehezebb dolog a világon… tudni, hogyan kell valamit jól csinálni és szó nélkül végig nézni, ahogy valaki rosszul csinálja!  Na, a Margit néni nem fogta vissza magát ebben a dologban.

Kiss bácsi nem szólt, csak a letaposott kérgű cipőjében botladozva, vödörrel a kezében, ki-be szaladgált, mint akit kergetnek. Hordta a vizet az utcai nyomós kútról. Aztán megjelent egy ásóval a kertben és elkezdett gödröt ásni. Majd a barna cipőjében csoszogva kihozott egy hatalmas bádog fazekat, és a rettenetes szagú valamit beleöntötte a gödörbe. Közben még morgott az orra alatt. Azt nem értettük, hogy mit. Kérdezni meg nem igen mertünk tőle. Azt csak sejtettük, hogy nem a csigapörkölt receptjét ismételgeti.

Azt, hogy a Kiss bácsi életében készített-e egyáltalán csigapörköltet, sohasem tudtuk meg. De nagy valószínűséggel nem!  Talán elméletben tudta, hogyan készül, és csak gondolhatta, hogy az elmélet és a gyakorlat között elméletileg nincs különbség! De gyakorlatilag van!

A történet folytatódik:

Eltelt harminc év! A belvárosban dolgoztam a Petőfi út sarkán, ahonnan nem volt messze a Kis kulacs étterem, ami akkor még a Népköztársaság úton volt, egy földszintes, hosszú épületben. Azóta már átépítették és valami csillogó üzletház vagy iroda van a helyén.

Szabadság miatt nem fizettem be a heti menzámat az étteremben. Így amikor visszamentem dolgozni, és ebédelni mentünk, a kollégák a menüért álltak sorban, én meg foglaltam gyorsan egy négyszemélyes asztalt. Elkezdtem lapozgatni az étlapot. A második oldalon pedig a következővel találkoztam:

– Csigapörkölt galuskával…

– Csiga párizsisan, rizzsel, és savanyúval…

Nem hittem a szememnek, és még egyszer végigolvastam. Intettem a pincérnek.

– Ez éticsigából van? Vagy csak valami fantázianév?

– Ez nem fantázianév. Ez valóban csigából van.

Gondolkodtam kicsit. Közben a szemem gyorsan végigfutott az árakon, és láttam, hogy még olcsóbb is, mint egy sima sertéspörkölt. De rögtön megfordult a fejemben, hogyha ennek is olyan szaga lesz, mint a Kiss bácsi csigájának, akkor itt ma senki nem fog ebédelni. Sőt, még a KÖJÁLT is kihívják ellenőrzésre.

– Na legyen!

A pincér furcsán nézett rám.

– Mi legyen? - kérdezett vissza

– Hááát a csiga.

– Melyik csiga? A pörkölt vagy a párizsi?

– Hááát a pörkölt galuskával.

Pfhuuu, fújtam egy nagyot. Na, a rendelésen túl vagyunk. Lesz, ami lesz.

Közben a kollégák is megkapták az ebédet. Integettem nekik, hogy foglaltam asztalt, jöjjenek nyugodtan. Leültek, elhelyezték a sárga, műanyag tálcákat, rajta a menüvel, az egyen késsel, villával és kanállal, a legolcsóbb kivitelben.

– Te mit eszel? – jött a kérdés

– Hááát... - próbáltam elodázni a választ, de a kérdés annyira konkrét volt, hogy ez elől nehéz volt kitérni. Összeszedtem a bátorságomat és kivágtam - csigapörköltet galuskával!

Megállt a kanál a kezükben, és kikerekedett szemekkel néztek rám.

– Miiit? Csigapörköltet galuskával? Normális vagy te? Na neeeee!

– De!

Mintha vezényszó lett volna ez a, de! Lerakták a kanalat, és ott álltak az asztal mellett, tálcával a kezükben. Láttam a szemükön, azt keresik, hogy hol van szabad asztal az étteremben. De nem volt. Mert délidőben hol van szabad asztal egy étteremben?

Elbizonytalanodtak…

– Ez most komoly?

– Igen! - válaszoltam. Közben ismét eszembe jutott a Kiss bácsi féle csiga szaga. Akkor kezdtem el megértőbb lenni. Hátha ők már láttak valódi csigapörköltet. Csak én vagyok ennyire tudatlan. Ők biztosan tudják, hogy milyen az, és azért álltak fel ilyen hirtelen.

Tényleg, normális vagyok én?

Aztán néhány pillanat múlva a kérdés megoldódott, mert megjelent a pincér a rendelésemmel. Nem kellett tovább feszengenem, hogy mi lesz most. Majd reklamáljanak a kollégák, ha nekik nem tetszik, vagy büdös. De nem volt az! Ha valakit érdekel, akkor elmondom, hogy az íze olyan volt, mint a csirkepörkölt, csak apróbb húsokkal, és sötétebb színben. Szóval finom volt. Egész héten csigát ettem mindenféle variációban. A kollégák sem álltak fel mellőlem. Bár láttam, hogy fél szemmel mindig a tányéromat lesik.

Amióta lebontották az épületet, és a Kiskulacs elköltözött, azóta nem ettem csigát.