Nehrer György: Szlovén anzix (három nap-lom)
A jegyzeteim között bukkantam rá néhány, rég elfeledett kis firkára -úgy húsz darabra. Pár mondat csupán mindegyik, olyan napló féle, aminek az írásával felhagytam valami miatt. Újra olvasva ezeket a kis firkákat egészen jól szórakoztam azon, amit közel tíz éve rögzítettem. A nagyobb gondot az okozta, hogy megkeressem hozzá a fotókat.
***
Beleszeretni Szlovéniába csak egy pillanat műve volt. Ha jól emlékszem; 1992 augusztus végén jártunk itt először a gyerekekkel. Már akkor rabul ejtett bennünket ez a Dunántúl méretű kis ország. Az utóbbi években már nem számoljuk, hogy hányadszor jártunk itt. Ez nem is lényeges, hiszen minden alkalommal más-és más arcát mutatja felénk. Fejlődését szemmel kísérjük a délszláv háború befejezése óta. Bár itt nagy csatározások nem folytak, mégis nulláról kellett kezdeniük az önálló országgá válást. A szabadságnak mindig ára van. Szívós nép, és ők nagyon talpon akartak maradni. Mi, nem sokkal a függetlenségük kikiáltása után jártunk itt először, amikor még a Szlovén Tolar volt a fizetőeszköz. Egy Tolar akkoriban egy forintot ért. A talpra állás olyan jól sikerült a szomszédjainknak, hogy ma már 380 forintot kell adnunk egy euróért. Nekünk vajon miért nem jött össze? Mi nem háborúztunk senkivel, talán csak saját magunkkal, de azt folyamatosan csináljuk nyolcvankilenc óta. Mielőtt valaki azt hinné, hogy politizálni akarok, jelzem: szó nincs ilyesmiről. Csak a szomorúság és némi csalódottság szól belőlem. Többre hivatott nép a magyar annál, minthogy Európa csórói legyünk. Na, csak ennyi. Térjünk vissza a számtalanszor látott Kranjska Gorához és Gozd Martuljekhez , hiszen a következő napokban a határokon is átnyúló Triglav Nemzeti Parkban leszünk. Bebarangoljuk a környék nevezetességeit, és talán számunkra is mutat majd új dolgokat a Juliai Alpok. Az első utunk, amint megérkeztünk a Jasna tóhoz vezet, ez a kis tó Kranjska Gora pihenő területe. A gleccserekből lefolyó víz táplálja, de nem hagyományos gleccser tó, hanem mesterségesen alakították a medrét. A túlfolyó víz elektromos energiát termel a városnak. Környezetét folyamatosan fejlesztik. Ma nem voltak túl sokan a partján, mert hideg szél fújt, és az idő is kicsit borús volt. A Jasna az olyan, mintha találkoznál egy régen látott jóbaráttal és megölelnétek egymást a viszontlátás örömére.
Szombat van. Ma félhét körül ébredtem. A szemben lévő hegyoldal fenyveséből fehér pára száll az ég felé. Komótosan, szép lassan, mint ahogy én is csak lassan ébredezem. Résnyire elhúztam a sötétítő függönyt, hogy a feleségemet fel ne ébresszem. Néztem a havas Spiket. A Spik az nem azonos az általunk ismert Szpík szóval, és semmi köze a beszédhez. Ennek a hegynek a neve Szlovénul „Köröm”. Teljesen illik is rá, mert a formáját tekintve valóban olyan, mint egy hegyes női köröm. Szóval néztem a hegyoldalt és terveket szőttem magamban, hogy hová menjünk ma. Az a helyzet, hogy itt egész hétre esőket, villámlást és egyéb ocsmány dolgokat jeleznek a tudományos emberek. Sebaj, mi ezeknek ellenállunk és megyünk, mint a „Zlatorg” ez a helyi szent állat a kőszáli kecske. Szóval ma reggeli után, ha még jó idő lesz akkor elmegyünk a Slap 1-ig. (Slap=vízesés, az 1. pedig a terep magasságát jelöli) vagy Sredni Vhr –be a szálloda mögötti kis faluba. Ami ugyan mögöttünk van, de vagy 200 m-el felettünk. Az útiterv még nem tisztázódott le teljesen, majd reggelinél megbeszéljük. Mindenesetre nyolc órakor elkezdődött a munka a szálloda melletti folyón a Száva Dolinkán, ami sokszáz kilométer megtétele után Belgrád alatt már hajózható komoly folyóvá terebélyesedik. Itt ered a drága a szomszéd faluban Podkoren alatt. A nagy tél és a hóolvadás kicsit átrendezte a medret. Most javítgatják, és a cölöpverőgép nyolc órától működik. Tatatatatata. Nincs semmi gond, ez már emberi idő, bár egész nap ezt hallgatni elég idegesítő lenne. Mindenesetre, mi napközben tekergünk, úgyhogy verjék, amit verni kell.
***
Háromnegyed nyolc. Tatatatatata, tatatata, tatatata, megjöttek a munkások a Száva Dolinka partját javítani. Elég idegesítő a cölöpverő monoton hangja, de volt építőiparosként megértem. Ezen a tájon jóesetben hat hónap van arra, hogy kijavítsák azt, amit a természet ereje átformált. Itt nagyon tudatosan viszonyulnak a környezetformáláshoz, és a lehetőségekhez mérten inkább csak szabályoznak, mintsem átalakítanak. Ezekhez a munkákhoz főként természetes anyagokat használnak fel.
Napok óta látom az étterem egyik sarkában néhány nagy asztalon "FEHÉRVÁR" feliratú táblát. Ez jó érzés Fehérváriként. Ritkán találkozunk az utasokkal, mert korán reggel mennek, és későn érnek vissza ide a szállásukra. Talán két évvel ezelőtt beszélgettünk egy házaspárral, akik valamilyen okból nem mentek el Triesztbe Miramare-kastélyt nézni. Mondjuk megértettem őket. A kastély valóban nagyon szép, de innen Triesztig az út még személyautóval is majdnem három óra. Busszal ez valószínű, hogy több. Hat órát buszozni nem nagy élvezet. Annyit én sem ülnék a seggemen semmilyen kastély miatt. Koperből, vagy Piránból átugrani Triesztbe az max. fél óra. Nagy meglepetésünkre a házaspár azt mondta, hogy talán nincsenek is Fehérváriak az utastársak közül. Ők is valahonnan Veszprém környékéről jöttek. Adtunk nekik néhány tippet, hogy hová kirándulhatnak gyalogosan a környékünkön. Talán a szálloda mögötti kis vízesésig mentek fel, ami kb. tíz perc séta. A napjukat wellness részlegen töltötték. Az is jó, de azért meg mi a fenének kell eljönni idáig? Szóval néhány éve már a Fehérvár Travell is szervez ide utakat. Minden évben itt vannak a Spik hotelben és innen utaznak országot látni. Szerintem nagyon keveset látnak Szlovéniából, inkább csak néznek. Igazából a szépségekre éppen csak rácsodálkoznak, de valójában nem látnak semmit. Látni, megérteni, felismerni, ahhoz nyugalom kell és nem csoportos futás. Arra jók ezek az utak, hogy akiknek nincs más módjuk eljutni idegen tájakra azok is ízelítőt kaphassanak ebből a gyönyörű országból. Talán lesz közülük, aki visszatér ide autóval egy magán útra. Azoknak azt üzenem, hogy vigyázzanak erre a kis európai gyöngyszemre. Borús az idő, ezért még az este úgy döntöttünk, hogy átmegyünk Tarvízióba a régi legendás bőrpiacra. Emlékszik még valaki, hogy milyenek is voltak ezek az „egybugyis” utak? Rohanás; bőrkabát, kesztyű, cipő vásárlás, aztán haza. Volt, aki akkoriban ezt nagyban csinálta, és nyolc- tíz különböző méretű dzsekit vásárolt, itthon meg dupla áron eladta. Nos, a legendás bőrpiac már évek óta nincs meg. A piacot a Mercator megvásárolta jó pár éve és most hosszú folyosókon kis boxokban árulnak a kereskedők. Azért ennek is megvan a maga élménye. Mindenesetre egy biztos, soha ne vedd meg annyiért az árut, mint amennyit elsőre mondanak. Én úgy indítok, hogy a felénél valamivel kevesebbet mondok. Ettől mindig rosszul lesznek, de nagy játékosok. És én is… Ez a fajta vásárlás nem mindenkinek jön be. Pedig szerintem nagyon jó kommunikációs tréning. Néha utánam kiabálnak: Du bist kein Gentleman! Ilyenkor mosolyogva visszanézek, és vissza is szólok Geschäft ist Geschäft... Kérem szépen megjegyezni, hogy Tarvízió az nem a bőrpiac, hanem egy gyönyörű kisváros a hegyek ölelésében. Érdemes megállni, és beülni egy kávézóba, esetleg enni egy pizzát. Nem a piac mellett, hanem kicsit távolabb, mert ott fele áron is kapható és sokkal ízletesebb. Hazafelé bemegyünk a fusinei tavakhoz. Ezek többmillió éves gleccsertavak. Gyönyörű az egymásba kapaszkodó két tó! Aki arra jár, mindenképpen álljon meg itt. Szép napot mindenkinek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése