Nehrer György: A Tetten ért betörő (1910)

 

  

                                                             Rajz: Kosztolányi Mara 

Mészáros Béla rendes embernek született, mint mindenki más, aki meglátja a napvilágot ezen a földön. Csakhogy, az első napsugártól az utolsó kenetig hosszú ám az út, már, ha szerencséje van a világra jött egyénnek. Ezen a hosszú úton aztán történnek jó, és rossz dolgok mindenkivel. Bélával is történtek. A rossz dolgokat valahogy mindig jobban vonzotta, mint a jókat, így aztán a szülővárosában, Szabadkán sem nézték jó szemmel a viselkedését. Pedig jó családban született. Apja órásmester volt, az édesanyja meg a kis üzletben kereskedősegéd. Nem voltak rá büszkék, és talán megkönnyebbültek, amikor munkakerülő fiuk szedte a sátorfáját és odébb állt. Kitelt a becsülete, mondták a városban. Aztán Bélát hol Pécsett, hol Szegeden látták, majd megfordult Budapesten is. Budapest nagyváros volt már akkortájt, így aztán elég sok időbe tellett mire az összes rendőr megismerte. A rendőrökkel való ismerkedés nem túl jó ómen, mert annak mindig az a vége, hogy a fogházak rideg falai is felkerülnek a palettára. Bélának nem volt bakancslistája, mert akkoriban azt még nem tudták, hogy mi fán terem. Illetve, mégiscsak volt, mert a lopott bakancsokat méret és szín szerint mindig sorba rakta, és listát is vezetett róla, ha valakinek éppen szüksége lenne egy meleg lábbelire, akkor ne jöjjön zavarba a kiszolgálást illetően.  Ez szakmai ártalom volt nála, mivel a becsületes szakmája cipészsegéd lett volna. Ennél magasabbra nem jutott, mert a munka, az valahogy mindig mellékesnek számított. Amúgy: Béla nagyon érdeklődő típus volt. Elsősorban a kártya és az italozás kötötte le a figyelmét, meg a lányok. Szóval, ha ez a három dolog nem lett volna a földön, akkor Béla nagyszerű ember lehetett volna. A tervei között Székesfehérvár meglátogatása nem szerepelt, de egy szép napon két rendőr a hóna alá nyúlt. Na, nem azért, hogy felsegítsék valahonnan, hanem azért, hogy kikísérjék az állomásra. Az alacsonyabb, amelyiknek harcsabajusza volt, még el is köszönt tőle.

–         Már nem divat a botozás, de ha még egyszer meglátom itt, akkor beviszem és úgy megbotozom, hogy az édesanyja sem fogja felismerni!

Béla, nem nagyon szerette ezeket a kicsi rendőröket, mert hamar eljárt a kezük, és néha a csizmájuk is. Mást nagyon nem tehetett, egészen Fehérvárig vonatozott. Az állomás előtti téren aztán felkéredzkedett a Fekete Sas Szálloda kocsisa mellé a bakra. Márton, kivételesen, megengedte neki. Legalább beszélgetnek egy kicsit, amíg a szállodához érnek.

–         Van a szállodával szemben egy cipészmester, most vonult be katonának a segédje. Az öreg Sándorovits biztosan örülne egy ilyen derék segítségnek – monda a kocsis.

  Bélára nem volt ráírva, hogy vigyázat, ez egy hétpróbás gazember, így aztán Márton is nyugodt lélekkel kommendálta. Béla fejében megfordult egy kósza pillanatra, hogy most már jó lenne megállapodni valahol. Ez a kósza pillanat csak addig tartott, amíg az öreg mester, egy kemény, marhabőr fenőszíjjal ki nem zavarta az üzletéből. A mester dühének oka: egy cipőnek a javítása volt, mégpedig Józsa úr cipőjének a sarkalása, akit szakasztott olyan kinézettel áldott meg a Teremtő, mint az alacsony rendőrt, és ráadásul pontosan olyan harcsabajusszal. Aztán Béla a sarkalásra bevitt cipőre egy nagyon fájintos trottőr női sarkot rakott fel, hogy ezentúl a Józsa úr hat centivel magasabbról szemlélhesse a világot. Szépen kifényesítette a cipőket, majd az orrával kifelé feltette a polcra. Így a mester gyanútlanul a tulajdonos kezébe nyomta, amikor az érte jött. Aztán valami miatt amaz, nem akarta elvinni a kicsinosított lábbeliket. Mintha ekkor került volna le a fenőszíj az ajtófélfáról. Az öreg mester hosszú perceken át szerbül káromkodott, amit Béla is értett, hiszen szabadkai volt. A szíj vastag csíkokat hagyott a segéd hátán, míg a mester kiverte a műhelyből. A Sas utcának a tájára sem ment pár évig, illetve pontosan két évig, amíg a váci fegyház vendégszeretetét élvezte, koszttal és kvártéllyal kiegészítve.

 Aztán az öreg Sándorovits nemsokára bezárta az üzletet, és eladta egy Korai Artúr nevű szatócsnak. Az üzlet jól ment, és minden a legnagyobb rendben folyt volna, ha Bélát nem eszi vissza a fene a városba. Úgy gondolta, hogy az öregben már lecsillapodott a düh, és talán már annyira megbocsátott neki, hogy biztosan adna tíz koronát, hogy kisegítse a bajból. A baj most éppen kártyaadósság volt. Azt meg ki kell fizetni, különben többé senki nem ül le vele blattot verni.

   Amint befordult az Oskola utca sarkán, rögtön látta, hogy már nincs itt a cipészműhely. A kirakatban viszont garmadával állt a szebbnél szebb füstölt árú, köztük egy gyönyörű svártli, egy kívánatos disznósajt, ami mindig is a kedvence volt. Hangosan kordúlt a gyomra. A fejében, meg már motoszkált a gondolat, hogy éjjel visszajön ide. A kasszában csak hagynak egy kis pénzt. Ha meg nem, akkor legalább felpakol dohánnyal és étellel.

    Gondolatait tett követte. Bement a közelben lévő ciszterci templomba, majd a kihelyezett mécsesek közül kettőt zsebre vágott. Kifelé menet aztán kirótta magára penitenciát is, két miatyánkkal, hogy a lelke rendben legyen. Őgyelgett a városban, és várta a sötétséget, amikor is az Oskola utca felől, az udvari bejáraton keresztül feltűnés nélkül bemehet az üzletbe.

   Ahová Béla be akart menni, oda be is ment, mert több kulcsa volt, mint egy lakatosnak. Ismerte a járást is, hiszen jó pár hónapig járt ide a megjavulás reményében, ami aztán nem sikerült, mert se a mesternek se Józsának nem volt humora. Most, viszont várta a gömbölyű svártli, ami akkora volt, mint egy tehén tőgye. Az üzlet udvar felőli ajtaján zárat cserélhetett az új tulajdonos, mert azzal nem boldogult, így kénytelen volt az ajtót kifeszíteni. Mécsest gyújtott, mert sötétben még megbotlik valamiben, aztán összetöri magát. Elmúlt éjfél, és a Fekete Sas kávéházából nemrég szállingóztak el a vendégek, többnyire bizonytalan léptekkel. A személyzet viszont még takarított, amikor is figyelmesek lettek arra, hogy a szemközti üzletben mintha kísértetek járkálnának gyertyafényben, ami hol kialszik, hol meggyullad.

–         János! – szólt a pultosnak a kávéház vezetője.  Szaladjon már át a szálloda portájára, és szóljon a Jakab úrnak, hogy hívja a rendőröket, mert betörtek az Artúrhoz.

     Hübner Imre rendőrbiztos hamarosan a helyszínre ért néhány jól megtermett rendőrrel, akik elzárták a menekülés útját. Béla, a nagy mozgást észlelve, menekülőre fogta, de addigra az Oskola utcai kapun benyitott a rendőrbiztos. Más lehetősége nem lévén az udvarban lévő bodzabokor mögött keresett menedéket, nem sok sikerrel, mert néhány pillanat alatt elfogták. Majd leltárt készítettek a nála található holmikról. Úgymint, női szivarkák, törkölypálinka, szalámi, egy disznósajt és hét korona hetvenhárom fillér, amit a pénztárban talált. 

–         Mészáros, azt hiszem mehet, vissza Vácra! – Bilincseljék meg, aztán vezessék el.

–         Biztos úr, legalább a svártlit hadd tartsam meg – mondta könyörögve Béla.