Sajó Sándor: A vén bolond
A vén bolond Emberek, asszonyok, Itt vagyok, ragyogok; Gyertek ide, verset mondok, Ne féljetek, nem bolondot, Csak egy kicsit eszelõset, Csiklandozva reszelõset…. Kerekecske, dombocska, Hargita meg Tátra – Sokezernyi gombocska Gurul, gurul hátra; Ezer ördög hempereg, Valahol egy domb van, S én már sírni sem merek Bolond bánatomban; Ezer ördög rám mered, Attól van ily nagy meleg E magyar pokolban… Asszonyok, emberek, Nagykunság, Kiskunság! Gyertek, no, közelebb – Tudjátok, mi ujság? Tudjátok meg: nincs már víz a Dunában, Fönt elapadt, lent leszaladt bujában; Minden vizünk leszaladt, Minden hegyünk elszaladt – Néztem, néztem – szívem majd hogy megszakadt… Égszakadás, földindulás – Egy a csárda, sok a dudás. Tisza vize tán ezért oly zavaros, Így legalább – magyaros… Ki vagyok én, itt akárki megmondja: Vagyok én egy okos falu bolondja; Falum, falum, okosom, Hol van az én somfa nyelû fokosom? Szegény fokos, leolva