"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

    Örökségeim   tél volt akkor is szél fújt hó esett Nagyapám kucsmáján fehérlett a hideg megült bajuszán a lehelet bársonya én voltam vagy a tél ki mosolyt csalt oda kétszer melegedtem mondta nevetve és kisbaltáját a sarokba tette                  örökségem lett az erdő és az élet                éveim mint a föld egyre többet érnek                könnyű hisz lányhitem erős vállad tartja                tél szagú fák között sétálunk alatta                óriás lépteid átérnek léptemen                s én nyomodba érni próbálok szüntelen  

                                                                Kezdhetném ezt a kis történetet úgy is, hogy egyszer volt, hol nem volt…Ez részben unalmas, részben pedig a történet nem egészen mese, és persze nem mindenben fedi a valóságot sem. Egy dolog viszont tagadhatatlan tény, az a valóságos békebeli bőrcipó. Ez a cipő az enyém volt, nem volt senki másé soha. Mondhatni, kizárólagos tulajdonomat képezte. Jól bántam én e cipővel, tejbe-vajba fürösztöttem. Hol a kávét öntöttem rá reggel, hol a vajaskenyerem esett rá amikor reggeliztem. Úgy bántam vele, mint a galambommal gerlicémmel. Széppé tettem az életét és könnyűvé.  Mit mondjak: a tenyerem helyett a lábamon hordoztam. Én és a cipőm: ez a viszony több volt, mint szerelem, a házasságnál is szorosabb együttélést jelentett. Nappal egy percre sem váltunk el, minden utamon elkísért, minden lépésemről tudott. Jobb lépéseimnél vígan megnyikordult, a ballépéseimnél pedig fájdalmasan nyöszörgött, mint a lelkiismeret. Éjszaka az ágyam me