Nehrer György: Talp nélkül

 

                                                             

Kezdhetném ezt a kis történetet úgy is, hogy egyszer volt, hol nem volt…Ez részben unalmas, részben pedig a történet nem egészen mese, és persze nem mindenben fedi a valóságot sem. Egy dolog viszont tagadhatatlan tény, az a valóságos békebeli bőrcipó. Ez a cipő az enyém volt, nem volt senki másé soha. Mondhatni, kizárólagos tulajdonomat képezte. Jól bántam én e cipővel, tejbe-vajba fürösztöttem. Hol a kávét öntöttem rá reggel, hol a vajaskenyerem esett rá amikor reggeliztem. Úgy bántam vele, mint a galambommal gerlicémmel. Széppé tettem az életét és könnyűvé.  Mit mondjak: a tenyerem helyett a lábamon hordoztam. Én és a cipőm: ez a viszony több volt, mint szerelem, a házasságnál is szorosabb együttélést jelentett. Nappal egy percre sem váltunk el, minden utamon elkísért, minden lépésemről tudott. Jobb lépéseimnél vígan megnyikordult, a ballépéseimnél pedig fájdalmasan nyöszörgött, mint a lelkiismeret. Éjszaka az ágyam mellett vigyázott az álmaimra, de volt olyan eset is, nagyon ritkán, hogy az ágyamba is bekerült. Ilyenkor reggel egy hízelgő női hang vert fel nehéz ébredésre:

– „Részeg disznó már megint cipőstől feküdtél az ágyba! “

Én és cipőm néma fölénnyel engedtük elviharzani a reggeli égiháborút, föltápászkodtam és a megbántott szerelem mélabújával meredtem életem hűséges kísérőjére: a cipőmre. Cipőm ilyenkor álmos volt, mint jómagam is, ragyogó fényei elhomályosultak. Aztán szomorú idők jöttek: a cipőmet is ronda sárral fröcskölte be az élet. De puha kelmékkel addig simogattam, míg újra visszatért a ragyogása és  a szívembe némi derű.  Nagy események történtek: a rendszerváltás zuhatagja elborította az országot. Cipőm bánatosan kopogott a történelmi jelentőségű talajon, az egykor hetyke sarka elferdült, olyan volt már, mint a pisai torony. Mivel a poézis egyre inkább kihal a világból, ezért a szegény cipőm alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz. A sarka minden építészeti hasonlat mellőzésével egyszerűen és prózaian olyan lett, mint egy félretört cipősarok. Csámpásan imbolyogtunk én és cipőm az események forgatagában. Engem a rendszerváltás csapásain felül még egy magáncsapás is ért. Aranyhajú angyali babám hűtlenül elhagyott. Egyrészt a ferde sarok miatt. Másrészt, mert amúgy is könnyűvérű nőcske volt, így aztán lecserélt egy polgármesterre. Azért ez némi büszkeséggel és kárörömmel is eltöltött. A cipőm nem csoszogott többé egy ismerős és kedves utca meghitt kövezetén. Mivel az én szívem is emberi és gyarló szív, így nem hasadt meg. Cipőm azonban finomabbnak és érzékenyebbnek mutatkozott a szívemnél is, mert ő viszont meghasadt, végérvényesen és visszavonhatatlanul. Ugyanebben az időben valami cetlit ragasztottak ki a kapunk alá, hogy aki cipőbajban szenved, forduljon ide, meg ide. Én azonban, a rendszerváltás alatt többet fordultam már, mint egy gőzmozdony kereke. Nem önszántamból, merthogy a hivatalt átszervezték, aztán összeszervezték, majd szétszervezték, így aztán megváltam tőle, mint cipőm a sarkától. Ezúttal nem fordultam sehova, ellenben a cipőm kifordult. Most már a belső része állt kifelé. Éppen a templom előtt sétáltunk, én és a cipőm, amikor egy kedves lélek kétszáz forintot nyomott a markomba. Zavaromban elvesztettem a fejem, ezzel szemben a cipőm a talpát vesztette el. Ezzel aztán a cipő, és az én történetem is véget ért. Ezt a kis történetet számodra, kedves olvasó, úgy írtam, mint jámbor elődjeim; az írás művészetében kegyes szerzetesek: áhítatos lélekkel, de mezítláb. Persze ez nem igaz, mert itt ülök az íróasztalomnál zokniban, egy meleg papuccsal a lábamon, a cipőm meg kint fagyoskodik az előszobában. Talp nélkül.