"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

Hat évvel ezelőtt írtam. Azóta elment anyám és apám. Elment sok  rokon, barát és ismerős. Megadtuk a végtisztességet nekik. Mi még itt vagyunk, és nem készülünk sehová. Az élet megy tovább. A hozzájuk köthető emlékek viszont mindennap velünk vannak, bár nem gondolunk rájuk naponta mert el kell engedni őket, mint ahogy a szülőnek is el kell engedni a gyermekét, aki egy új életet kezd. Ez az élet rendje. A mindenszentek és a halottak napja azt hiszem, hogy senki számára nem ünnep. Az üdvözült lelkek emléknapja a keresztény világban november 1-e és a halottjainkra való emlékezés napja, november 2-a. A lélek és az emlékezés napjai ezek. Mindegy, hogy valaki ateista, vagy vallásos.    ***   Nehezen ébredek, a torkom kapar, talán horkoltam az éjjel. Nyújtózom a paplan alatt. A leeresztett redőny hézagain keresztül besüt a nap. Vékony aranycsíkokat rajzol a falra. A porszemcsék milliói ezüstös csillogással ragyognak a sugarakban. Fújok egyet a csíkok felé. Örvénylő mozgásba kezdenek az ap

  Az ezernyolcszázas évek vége felé történt az eset, hogy szerelembe esett két fiatal. Nem máshol, mint a Kaszárnya utca egyik pincéjében. De hol is volt az a Kaszárnya utca? Én sem tudtam, így aztán utánanéztem mielőtt ezt a kis történetet ide leírtam volna. Nos, a Kaszárnya utca az bizony a város kellős közepén, az Árpád fürdő előtt húzódott. Csakhogy akkoriban még az Árpád fürdő nem létezett, hanem annak helyén a belvárosi kaszárnya élelmezési raktára terpeszkedett. A kaszárnyával szemben az egyik házban, nevezetesen a Füster-féle házban, volt Füster Imre, asztalos és kárpitosmesterüzlete és műhelye, valamint egy hűvös pincéje, melyben nem nagyon tárolt mást, mint hasznavehetetlen lim-lomokat, amiket sajnált kidobni, mondván, hátha jó lesz az még valamire. Aztán egy szép napon az egyik ismerősének a lánya, a Kiss Terka, beállított hozzá, hogy használhatná-e a pincét néhány napon át, amíg a korai fekete cseresznye le nem érik, merthogy tudvalevő, hogy az nagyon gyorsan romlik a mel

  Akik nem tudnák, hogy merre is volt a Simor utca, azoknak elmondom. A Vörösmarty tértől egészen a Hal térig tartott. De hol volt a Hal tér? Az ott volt, ahol régen a fedett piac. De hol volt a fedett piac? Az kérem szépen ott volt, ahol ma a pláza áll. Akkor most már mindenki tudja, hogy a Simor utca az a mai piactér, ami valójában nem is tér, hanem egy négysávos út, aminek az egyik oldalán a buszpályaudvar van. Szóval, meg is érkeztünk. Ezért nem szabad hirtelen felindulásból az utcaneveket megváltoztatni, mert gyorsan elrepül száz esztendő, aztán az ember magyarázkodhat az utókornak, hogy nem igazodik el a szülővárosában. Most már, hogy tudja mindenki, hol is volt régen a Simor utca, akár bele is vághatunk ebbe a tanulságos kis történetbe. Épphogy magunk mögött hagytuk a tizenkilencedik századot és átléptük a huszadik század küszöbét, egy szép napos júliusi vasárnapon, amikor minden rendes városban piacnap van, háborús jelenetek zajlottak a Simor utcában. De mi is történt valójáb

  Van az úgy, hogy néha meg kell állni, és le kell ülni egy padra. Mindegy, hogy milyen padra. Az a legjobb, ha találsz egy olyan helyet, ahol csend és nyugalom van. Nem kell csinálni semmit, csak hallgatni a természet hangjait. Amikor észreveszed a mókus surranását, és meghallod a vadkacsák csoszogását a vékony jégen, akkor megérkeztél, jó helyen vagy. Csak nézned kell a tó jegén a fények változását. Hallgasd a csendet és mindent másként fogsz látni, mint előtte! A hirtelen jött éjszakai hideg a víz homályos tükrére erőtlen jéghártyát varázsolt. Néztem a borult tájat a szürkületben. A töltés tetejétől a vízpartig vezető lépcső alsó fokán Olga állt. Nem hittem a szememnek. Odaléptem és megfogtam a kezét, ami a szürke kabátja alól alig ért ki. Nagyon fehér, törékeny, kicsi keze volt. Húztam magammal. – Gyere! Nem akart jönni, kirántotta a kezét a tenyeremből. Megállt, és karjait a magasba emelte. Kiabálni kezdett velem. – Nem érted? Nem érted? És én nem értettem, hogy mit nem

  A történetet Szluka öregapám mesélte még gyerekkoromban. Azt nem tudom, igaz volt-e, vagy csak egy városi legenda, mindenesetre megosztom a kedves olvasókkal. Mint ahogy egy novellánál meg a legendáknál is lenni szokott, egy kicsit hozzátettem, egy kicsit elvettem, egy kicsit megsóztam és megkevertem, aztán tálaltam. A Sas behívó című novellában már olvashattak öregapámról és a bőrgyári portásról. A portás most ismét szerepet kapott, ezúttal ebben a rövidke kis történetben. Fogarasi János csendesen feküdt a koporsójában. Fázott. Arra gondolt, talán jobb lenne meghalni. Mi másra is gondolhatott volna egy őszi estén a kiöregedett kárpitosmester egy koporsóban a fészer alatt, miután a ház összedőlt. Útban volt egy bombának. Csak a fészer maradt meg, és a fészerben a koporsó. Előző nap elfogyott az utolsó falat kenyere is. Jó lenne meghalni… Megborzongott, de csak a hidegtől. Nincs elég baja, még a szél is durván bánik vele. Igaz, hogy nem mindegyik. Sok megfordult már itt a fészerben

  Már jónéhány írásomban említettem, hogy gyerekkorom nyarainak egy részét Romániában töltöttem – amikor éppen nem raktam vagonokat a Tűzépen –, nevezetesen Perjámoson. Ez a község nincs túl messze Bartók Béla szülővárosától, mindössze két falunyira van Nagyszentmiklóstól. Egyszer majdnem nagyszentmiklósi diák lett belőlem pont abban a gimnáziumban, ahol Bartók is koptatta a padokat – ha a jóisten is úgy akarta volna. De valami miatt nem akarta, így aztán bánatosan hazajöttem Bánátból. Nekem a haza akkoriban ugyanaz volt, ami öregapámnak és a dédapámnak kétszáz évvel ezelőtt. Amikor itthon is otthon voltunk. Én ott is itthon voltam. Azt most bonyolult lenne elmagyarázni, hogy végül is miért jöttem haza. Viszont, ha már így esett, akkor hoztam magammal ezt-azt, amit nem lehet elvenni tőlem a vámon és persze nem lehet megnyerni a réven sem. Merthogy amit az élet ad, azt nem lehet se megvenni, se elcsórni, se határokkal elválasztani. Sosem állítottam magamról, hogy én egy okos gyerek lett

  A hajnali dér a panelházak között megbúvó játszótér padján találta őket. Az éjjeli fekhelyüket – a bokor alatt lévő kihűlt nejlont – enyhe szellő zörgette. Három férfi és egy nő dideregve, szinte egymásnak simulva várták az első napsugarakat. Úgy várták, mintha az valamiféle megnyugvást hozna a bajaikra. Megoldást, reményt, szebb jövőt. Nem hangoskodtak, csak ültek csendben. Mosdatlan arcuk ráncaiba beleivódott az utca pora és a város szennye. A lábuknál lévő két üres sörösüveget nézték elgyötörten. Talán ha tele lennének? Az más, akkor mindent szebbnek látnának. De így? Egyikük felállt és bizonytalan léptekkel elindult az Ősz utca irányába. A felületes szemlélőnek akár jól öltözöttnek is tűnhetett volna a férfi. Ruházata: hasított bőrzakó, farmernadrág, és kockás ing. Tüzetesebben szemlélve azonban látható volt, hogy a zakó hátán tenyérnyi festékfolt van, az ing hiányos gombjai helyett pedig ziherejsztű. Nadrágjának rojtosra kopott szára a vastag talpú munkásbakancs sarka alá tévedt

  Idegesen és kapkodva vacsorázott, mert késve ért a „Sánta Kakas” vendéglőbe. A késés oka az volt, hogy jónak tűnő alkudozásba bocsátkozott az egyik kuncsaftjával egy különleges mintázatú torontáli gyapjúszőnyeg kapcsán. Keresett volt ez a Bánátban gyártott szőnyeg, és az eltelt években sokat értékesített belőle. Most, csak az idejét rabolta, mert nem lett üzlet az alkuból. El kell érnie az újbudai állomáson az esti vonatot, hogy holnap hajnalban Siófokon lehessen. Nélküle talán a futamot sem indítják el. Egész héten bújta a Versenylapot, hogy melyik istálló nevez a Siófoki díjra? Az Esterházy, Szemere, Rohonci istállóknak jó lovai vannak. Még a Geiszt, vagy a Dreher istálló lovai is szóba jöhetnek, de azok elég változó teljesítményt mutatnak. Majd, ha kiderül, hogy melyik lovak futnak, akkor lesz csak igazán érdekes a helyzet. Mindenesetre, a nyitásra ott akar lenni, és szeretné megnézi a lovakat is mielőtt fogad rájuk. – Pincér! Pincér! Fizetek! – türelmetlenkedett.  – A jóistenit