Nehrer György: Mindenszentek

Hat évvel ezelőtt írtam. Azóta elment anyám és apám. Elment sok  rokon, barát és ismerős. Megadtuk a végtisztességet nekik. Mi még itt vagyunk, és nem készülünk sehová. Az élet megy tovább. A hozzájuk köthető emlékek viszont mindennap velünk vannak, bár nem gondolunk rájuk naponta mert el kell engedni őket, mint ahogy a szülőnek is el kell engedni a gyermekét, aki egy új életet kezd. Ez az élet rendje. A mindenszentek és a halottak napja azt hiszem, hogy senki számára nem ünnep. Az üdvözült lelkek emléknapja a keresztény világban november 1-e és a halottjainkra való emlékezés napja, november 2-a. A lélek és az emlékezés napjai ezek. Mindegy, hogy valaki ateista, vagy vallásos.  

***

 Nehezen ébredek, a torkom kapar, talán horkoltam az éjjel. Nyújtózom a paplan alatt. A leeresztett redőny hézagain keresztül besüt a nap. Vékony aranycsíkokat rajzol a falra. A porszemcsék milliói ezüstös csillogással ragyognak a sugarakban. Fújok egyet a csíkok felé. Örvénylő mozgásba kezdenek az apró szemcsék, majd megnyugszanak. A sugarakon kívül békésnek tűnik a világ, pornak nyoma sincs, vagy csak nem látom. Felhúzom a redőnyt, szemem résnyire van nyitva. Hunyorogva nézem a hatalmas ezüstfenyőt az ablak előtt. Már a háznál is magasabb. Kicsi, zöld és sárga madárkák raja rebben tova a redőny zajára. Készülődünk! Virágüzlet a temetővel szemben. Tébláboló, virágok között válogató emberek. Sokan tanácstalanul nézegetik a cserepes krizantémot. Leteszik, arrébb mennek. Tenyérnyi mohakoszorút forgat a kezében egy idős asszony. Az árát nézegeti, majd visszateszi a polcra. Talpig feketében, fején fekete selyemkendő.

– Azt a cserép margitvirágot kérném – szól az eladónak, és mutat a krizantém felé.

– Nyolcszáz lesz.

Kotorászik a pénztárcájában, a cipzáras részen, mert a papírpénzes oldal láthatóan nagyon vékony, vagy talán üres. Fémpénzekből lassan kiszámolja a nyolcszázat. Fogja a virágot és tétován elindul a temető felé, mintha nem is oda akarna menni. Vásárolunk mi is „margitvirágot” hét cseréppel. Most öntözték meg őket, mert még csepeg róluk a víz. Kérünk még hét kis mécsest. Fizetünk és elindulunk a köztemető felső bejárata felé. Két sírunk van itt, akikhez ilyenkor kimegyünk. A feleségem távoli rokonai és egy ismerős, akikhez senki nem jár. Irma nénin és Pista bácsin a tavalyi kis koszorúnk és a napszítta műanyagdobozos kis mécses még ott van az urnafal táblája előtti  kis betonpárkányon. Pedig van unoka. A Feri, aki legalább évente egyszer hozhatna egy szál virágot. Az alkohol mindig fontosabb volt. A nagyszülőktől örökölt lakás is lére hajtva. Rövid boldogság egy palack ócska borral a lépcsőház ridegségében, egy szakadt táskán üldögélve.

Kilátástalanság. Mások okolása. A reménytelenség már végleges. Ötven felett az újrakezdés is annak tűnik. Egyik napról a másikra. Csak ital legyen! 

A másik sír Jánosé, egy ismerősé. Egyedül élt, elváltak. A lánya ottmaradt Eger környékén az anyjával. Jogi egyetemre járt és János büszke, mindig nagyon büszke volt rá. Ő szerszámkészítőként dolgozott az egyik gyárban Olajos szemüvegét az orra hegyére húzva, a szemüveg felett csillogó szemekkel kukucskálva, örömmel újságolta , hogy éppen melyik vizsgán és milyen eredményekkel van túl a lánya. Segítette pénzzel, sokszor erőn felül is. A lány elvégezte a jogot. Ügyvédként vagy jogászként dolgozik valahol. A síron, csak a mi tavalyi virágunk és a mécsesünk. Ahogy odatettük. János nyugodj békében! 

Még van három temetőnk: Csutora, a szedreskerti, a sóstói. Beszélgetünk útközben a feleségemmel. Szerencsések vagyunk! Pont huszonöt éve, hogy apai nagyanyám elment. Kilencvenöt volt. Ő volt az utolsó, akit temettünk.

Óhatatlanul és kimondatlanul ilyenkor mindig felmerül bennem: ki lesz a következő? Elhessegetem a

borús gondolatokat. Nincs még itt az ideje…