Nehrer György: A cseresznye

 

Az ezernyolcszázas évek vége felé történt az eset, hogy szerelembe esett két fiatal. Nem máshol, mint a Kaszárnya utca egyik pincéjében. De hol is volt az a Kaszárnya utca? Én sem tudtam, így aztán utánanéztem mielőtt ezt a kis történetet ide leírtam volna. Nos, a Kaszárnya utca az bizony a város kellős közepén, az Árpád fürdő előtt húzódott. Csakhogy akkoriban még az Árpád fürdő nem létezett, hanem annak helyén a belvárosi kaszárnya élelmezési raktára terpeszkedett.

A kaszárnyával szemben az egyik házban, nevezetesen a Füster-féle házban, volt Füster Imre, asztalos és kárpitosmesterüzlete és műhelye, valamint egy hűvös pincéje, melyben nem nagyon tárolt mást, mint hasznavehetetlen lim-lomokat, amiket sajnált kidobni, mondván, hátha jó lesz az még valamire. Aztán egy szép napon az egyik ismerősének a lánya, a Kiss Terka, beállított hozzá, hogy használhatná-e a pincét néhány napon át, amíg a korai fekete cseresznye le nem érik, merthogy tudvalevő, hogy az nagyon gyorsan romlik a melegben. – Imre bácsi, amikor lemegy a nap, akkor leszedem a cseresznyét, aztán egy kiskocsin elhúzom ide. Reggelig kellene a hűvösön lennie, amíg kiviszem a piacra és eladom.

– Hozzad, lyányom, hozzad. Hanem aztán nincs ám ingyen semmi e világban, a pince használatáért nekem busás díj jár.

Megszeppent a leányka, és már kezdte számolgatni magában, vajon mennyi pénze marad a busás díjú pincehasználat után?

– A pince használatának díja naponta fél kiló cseresznye lesz!

Mosolyra húzódott a szomorú szája a leánykának.

– Egy kilót is adok én szívesen az Imre bácsinak!

– Jól van, jól van, ne alkudozzunk itt felfele, nem árlejtési tárgyalásban vagyunk. Estefelé aztán Terka egy kiskocsin odahúzta a frissen szedett cseresznyét. Több karoskosárba rakta a gyümölcsöt, hogy ne nyomják agyon egymást. Meg aztán egyenként könnyebb is a pincébe lehordani.

A Zámoly úton volt egy szép nagy telke a szüleinek sok-sok gyümölcsfával, amiket Terka ápolgatott, metszegetett. Leszedte a termést, és ami a családnak már felesleges volt, azt eladta a piacon. A család nem volt nagy, a Terka volt az egyetlen gyermek, a szülei szemefénye. Az anyja a kétlábú jószágokat gondozta, az apja a lovakat és a teheneket, bár a fejés mindig az anyjára maradt, mert az apját valahogy nem szívelték a marhák. A kert meg jóformán a Terka gondjaira volt bízva. Szívesen csinálta, mert kicsi kora óta tudta – amikor még élt a nagyapja az magyarázgatta el –, melyik fát hogyan kell gondozni, metszeni és ápolgatni. Hogyan hálálják meg a növények a sok szeretetet. A nagyapja csak németül beszélgetett a fákkal. Mindennap kimentek a kertbe. Olyankor fogta a kis Terka kezét, és sétáltak. Minden fánál megálltak, és minden fáról szólt egy mese: mikor született, milyen gyümölcs lett belé oltva, meg persze arról is, hogyan kell a fákat a bántó bogaraktól és gombáktól megszabadítani.

– Papi, te miért beszélgetsz a fákkal? Ők nem is tudnak beszélni.

– Beszélni nem tudnak, de hallják, amit mondok nekik. Majd, ha nagy leszel, akkor te is hallani fogod, mit üzennek neked a fák.

Aztán a Papi elment valahová a felhők fölé, de Terkával ottmaradtak a fák, és már hallotta a suttogásukat is. A piacozásért kapott pénzt mindig hazaadta.

– Ebből lesz a móring – mondta az anyja.

Az meg gyűlt is szépen egy polcos szekrényben élére rakva. Párnák, takarók, lepedők, abroszok, étkészlet, és minden olyan dolog, ami egy fiatal pár életének kezdéséhez szükségeltetik. Az anyja mindig pontosan elszámolt vele, hogy a piacozással megkeresett pénzből miket vásárolt neki. Volt, amikor együtt válogattak a szép kelmékből, volt, amikor csak az édesanyja hozott szép tányérokat, poharakat. Felsővárosban az a mondás járta: „Ahány lánya, annyiszor ég le a háza!” – ha férjhez megy. Terka még nem gondolta, hogy férjhez kellene mennie, és olyan fiú sem jött még vele szembe, aki megdobogtatta volna a szívét. Az utcában lévő fiúkat inkább csak pajtásoknak gondolta mintsem férjnek. Együtt játszottak, bolondoztak, azt is többnyire szülői vagy nagyszülői felügyelet mellett. Így teltek Terka dolgos napjai. Aztán egyik reggel észrevette, hogy a kosarakban lévő gyümölcsökben valaki kotorászott. Piacozás után, ahogy szokta, lepakolta a pincébe a maradék gyümölcsöt, és hazament frisset szedni, melyet még aznap, koraeste elvitt a pincébe, hogy másnap hajnalban ne kelljen azzal foglalatoskodnia. Úgy gondolta, majd lesben áll, és elkapja a tolvajt. Az udvar egy szegletében, ahol a bútornak való fák száradtak, megbújt és szemmel tartotta a pinceajtót. Nem is kellett sokáig várnia, megjelent a Füster úr egyik segédje, egy szép szőke legény, akit látásból már ismert.

Egyik este, amikor a cseresznyét a pincébe hordta lefele, mosolyogva kiáltott rá az ablakból:

– Hová, hová, szépkislány, azzal a nehéz kosárral?

– A cseresznyét viszem a hűvösre!

– Csak nehogy megegyék az egerek!

– Egerek nem esznek cseresznyét – válaszolta pajkosan.

Az egerek, ha esznek is cseresznyét, az ing alá azért nem pakolnak kétkilónyit, ezt Terka is tudta. A segéd óvatosan körbenézett, aztán lement a pincébe. Terka meg utána. A falról leakasztotta a petróleumlámpát és csendben meggyújtotta. Maga előtt tartva a lámpát, kicsit félve, de mégis mérgesen ment lefelé. Bosszantotta, hogy meglopják. A másik kezében fogott egy darab lécet, amit a farakás mellett talált. Ellátja ő a baját a tolvajnak, akárki is lészen az! A tolvaj segéd meghallotta a motoszkálást, meg a lámpafény is belehasított a sötétségbe. Nem volt mit tennie, így aztán a markában lévő cseresznyét az utolsó szemig a szájába tömködte. A szorosra húzott nadrágzsineg felett púposodott a hasa, mint egy vénembernek. Az arca meg úgy nézett ki, mint egy jóllakott hörcsögé. A szája mindkét sarkából csordogált a fekete cseresznye leve, ami az állát elérve nagy cseppekben a potrohosra tömött ingére folydogált.

– Szép egy egér maga, mondhatom!

Terka, kezében az ütésre emelt léccel elnevette magát.

– Köpje ki, mielőtt megfullad egy magtól!

A segéd kiköpte a cseresznyéket, és mélyet sóhajtott.

– Ne haragudjon a kisasszony, hogy fosztogattam a cseresznyéjét!

– Nem vagyok én kisasszony, az én nevem Terka! Amit maga megevett meg ellopott, azért nekem keményen kellett dolgoznom! – Magát, hogy híják?

– Engem, kérem, Fritz Edének.

– Na akkor, Fritz Ede, ballagjon itt előttem, amíg kupán nem vágom ezzel a léccel – mondta elszántan Terka, aki már nem mosolygott.

– Megyünk a mesterhez!

Felmentek a pincéből és éppen belebotlottak az udvaron tébláboló Füster úrba.

– Füster úr, ez a jómadár dézsmálja a cseresznyémet, de elfogtam – mutatott a léccel a jómadárra, akinek az inge még mindig dudorodott a lopott cseresznyétől. Füster a bajusza alatt somolygott, mert az inasnak alig ért a válláig a vékonyka Terka, akinél ugyan volt egy darab léc, amit a segéd akár el is vehetett volna a lánytól. De ő most éppen fogoly volt, aki megbánta a bűneit. A mester haragosan leteremtette a segédjét, és kilátásba helyezte, hogy a cseresznye árát levonja a fizetéséből.

– Rendben lesz így, Terka?

– Rendben, de ez a gonosztevő megy a dutyiba, annyit mondhatok, mert feljelentem tolvajlásért a rendőrségen!

– Ede, maga menjen a szobájába, a Terka meg maradjon egy kicsit, mert beszédem van vele… – szólt Füster úr.

– Ez a feljelentés nem lenne most jó a sok munka derekán. Segédek nélkül nem tudok dolgozni. Gondold meg ezt, lyányom!

– Imre bácsi ismer engem. Én nem akarom, hogy baja essék ennek az Edének, már csak azért sem, mert igencsak tetszik nekem. De az nem járja, hogy büntetlenül megússza ezt a tolvajlást!

– Hagyd csak, majd én elintézem a Szamosvári főhadnagynál, hogy rá legyen pirítva erre a legényre. Amúgy meg, ha annyira tetszik neked ez az Ede, akkor, ahogy elnézlek benneteket, meglesz annak hosszútávra a büntetése. Lehet, jobban járna, ha leülné azt a pár napot, amit ezért a lopásért kapna – nevetett a mester.

De a Terka ezt – talán jobb is – nem értette. Aztán a mester másnap beszélt a Szamosvári főhadnaggyal, aki néhány nap múlva hivatalos iraton beidézte a károsultat és az elkövetőt is. Terka megszeppent a hatalmas termetű rendőrtől, és sírva kérte, hogy az Edét ne csukják le, mert kifizette az ellopott cseresznyét, meg azóta már segít neki szedni is. Így aztán az asztalossegéd egy írásbeli figyelmeztetéssel megúszta a történteket.

Hogy a későbbiekben mi lett a fiatalok sorsa, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a Szluka öreganyámnál gyerekkoromban volt egy kis hímzett falvédő a Szeder utcai konyhában, aminek a szövegét még ma is tudom, mert azt kellett olvasgatnom, amikor nem ettem meg a tökfőzeléket:

„Fekete szárú cseresznye, rabod lettem szép menyecske. Ne bánj vélem, mint raboddal, hanem úgy, mint galamboddal.”