Nehrer György: Háború a Simor utcában

 

Akik nem tudnák, hogy merre is volt a Simor utca, azoknak elmondom. A Vörösmarty tértől egészen a Hal térig tartott. De hol volt a Hal tér? Az ott volt, ahol régen a fedett piac. De hol volt a fedett piac? Az kérem szépen ott volt, ahol ma a pláza áll. Akkor most már mindenki tudja, hogy a Simor utca az a mai piactér, ami valójában nem is tér, hanem egy négysávos út, aminek az egyik oldalán a buszpályaudvar van. Szóval, meg is érkeztünk. Ezért nem szabad hirtelen felindulásból az utcaneveket megváltoztatni, mert gyorsan elrepül száz esztendő, aztán az ember magyarázkodhat az utókornak, hogy nem igazodik el a szülővárosában. Most már, hogy tudja mindenki, hol is volt régen a Simor utca, akár bele is vághatunk ebbe a tanulságos kis történetbe.

Épphogy magunk mögött hagytuk a tizenkilencedik századot és átléptük a huszadik század küszöbét, egy szép napos júliusi vasárnapon, amikor minden rendes városban piacnap van, háborús jelenetek zajlottak a Simor utcában. De mi is történt valójában? Auerbach Jakab, a Simor utcai bútorkereskedő az üzlete előtt ácsorgott és a homlokát törölgette egy kendővel, ami finoman szólva is viseltes volt, manapság már inkább rongynak nézett ki, semmint kendőnek. Közben azon gondolkodott, hogy jó lenne elugrani a Ponty fogadóba egy jó hideg sörre, de nem mehet, mert a segédnek szabadnapot adott, az üzletet meg nem zárhatja be. Úgyhogy marad a szomjazás, amibe nehezen, de beletörődött. Aztán jött Fister Ferencné, akit amúgy jól ismert a piacról – és a piac közönsége is jól ismerte az asszonyságot, mert a hangos nyelvelésben mindig is jeleskedett.

– Jakab úr, ma egy kicsit későn értem ide, és nem jutott asztal. Megállnék itt a maga üzlete előtt, és a lépcsőjének egy részére kiraknám a portékámat. Megengedi?

– Megengedem, ha ad két fej salátát, és vigyáz a boltra pár percig, amíg visszajövök. Mert ugye az asztal sincs ingyen? – mondta vigyorogva Auerbach.

– Rendben van! Válasszon a saláták közül, amelyik tetszik.

– Ha visszaértem, akkor választok. Ügyeljen a boltra, Fisterné!

– Na, menjen csak, látom szomjas már.

– A boltra ügyeljen, a boltra, Fisterné. A kalbászra inni kell! De ezt maga úgysem értheti.

Auerbach elviharzott a Ponty szálló felé. Még éppen időben, mert első lehetett a sorban.

– Egy korsóval kérek, de csak akkor, ha hideg!

– Egész éjjel jégen voltak a hordók – mondta a csapos, aki többször is lehúzta egy fakéssel a habot a korsóról, aztán a pulton odatolta Auerbach elé.

– Egészségére!

Az üvegkorsó bepárásodott a nagy melegben. A gyöngyöző sörnek a felét szinte nyelés nélkül öntötte magába a bútorkereskedő.

– Magának aztán jó huzatja van – állapította meg a vendéglős.

– Van, Kocsis úr, van, de inkább a kalbásznak, amit reggeliztem.

Ebben a nagy melegben összeszárad, és egyre sósabb lesz. Muszáj enni, mert már csepeg a zsírja a palláson, hiába jár a levegő odafenn, csak a meleg szaladgál még éjszaka is.

Fizetett, aztán sietett vissza az üzletéhez, nem mintha kereste volna bárki is, amíg távol volt. Aztán Fisterné hamarosan eladta a portékáját, amit kihozott a piacra, a két fej salátát pedig bevitte az üzletbe.

– Jakab úr, én megyek is. Itt a két saláta, amit kért.

– Köszönöm, Erzsébet!

Aztán jött a szerda, ami szintén piacnap, és Fisterné ismét a bútorüzlet lépcsőjére pakolta az áruját.

– Képzelje, Jakab úr, már megint nem jutott hely az asztaloknál – sopánkodott.

– Bérelni kellene egész évre placcot – mondta az asszonynak.

– Nincs énnekem annyi eladnivalóm, hogy megérné. Elég nekem az alkalmi árus is. Persze, csak ha jut. De a helypénz is nagyon sok.

– Hiszen minden piacnapon itt van, ne mondja nekem, hogy nem keres annyit, hogy béreljen egy helyet – ellenkezett Auerbach.

– Csak nemhogy a bugyellárisomat lesegeti félszemmel, Auerbach?

– Lesegeti a maga bugyellárisát a mennydörgős ménkű!

Sarkon fordult és otthagyta Fisternét, aki az üzlet lépcsőjén ücsörögve kínálgatta a portékáját. Aztán úgy teltek a piacnapok, hogy Fisterné a lépcsőn ült, a Jakab úr meg az üzletben csukott ajtó mellett, mert megfájdult a feje a sok letye-petyétől, amiben Erzsébet asszony igencsak élen járt.

Aztán egyik vasárnap, midőn sötét fellegek jelentek meg az égen, és Fisterné fejében is sötét gondolatok járhattak – vagy csupán a feledékenység sűrű ködje húzódott a kontya alá –, erélyesen felszólította Auerbach bútorkereskedőt:

– Talán megadhatná már annak a két fej salátának az árát, amit a napokban vásárolt tőlem!

Auerbach nem emlékezett arra, hogy Fisternének tartozna. Ez a csekély ok volt az, ami oly nagy következményekkel járt. A kofa, aki talán kétszer is az Úristen elé állott, mikor a nyelveket osztogatták, éppenséggel nem tiszteletreméltó kifejezésekkel akarta a bútorkereskedő emlékezőtehetségét felidézni, mire Auerbach palam et publice, azaz ország-világ előtt, megragadta a kofaaszszony karját és alaposan szemközt köpködte. Ebből aztán olyan háborús jelenet kerekedett a piac közönségének szeme láttára, amelyhez képest az angol–búr háború minden borzalma csak kisded gyermekjátéknak tűnhetett. Ahol a búr, Auerbach Jakab, Simor utcai bútorkereskedő volt, az angolok nevében pediglen Fister Ferencné és amazontársai, a piaci érdemekben és nyelvelésben is dús kofaasszonyok álltak csatasorba.

A kofaasszony, a rendőrségnél felvett jegyzőkönyvbe azt diktálta be, hogy az undortól elájult. Ekkor aztán a kofaasszonyok nemes példaadással mutatták meg, hogy miként kell az osztályrészeseknek vészben és viharban összetartani. Valamennyien a köpködő bútorkereskedőnek estek és ellene oly hatalmas rohamot intéztek, hogy annak lármája még a városházára is elhallatszott. A végeredmény nem lehetett kétséges: Auerbach utolsó órája ütött, amikor a tragédia negyedik felvonásában megjelentek Istennek küldöttjei, a városi hajdúk személyében, akik nem kevés megerőltetéssel tudták a veszélyeztetett Auerbachot kiszabadítani a harcias amazonok körmei közül.

Tanulság: ha egy kofaasszony kéri tőled a két fej salátájának az árát, ne szólj semmit, hanem fizesd ki. Azt azonban semmiesetre se cselekedd, hogy köpőcsészének használd a ragyogó két szemét.