Nehrer György: Olga

 

Van az úgy, hogy néha meg kell állni, és le kell ülni egy padra. Mindegy, hogy milyen padra. Az a legjobb, ha találsz egy olyan helyet, ahol csend és nyugalom van. Nem kell csinálni semmit, csak hallgatni a természet hangjait. Amikor észreveszed a mókus surranását, és meghallod a vadkacsák csoszogását a vékony jégen, akkor megérkeztél, jó helyen vagy. Csak nézned kell a tó jegén a fények változását. Hallgasd a csendet és mindent másként fogsz látni, mint előtte!

A hirtelen jött éjszakai hideg a víz homályos tükrére erőtlen jéghártyát varázsolt. Néztem a borult tájat a szürkületben. A töltés tetejétől a vízpartig vezető lépcső alsó fokán Olga állt. Nem hittem a szememnek. Odaléptem és megfogtam a kezét, ami a szürke kabátja alól alig ért ki. Nagyon fehér, törékeny, kicsi keze volt. Húztam magammal.

– Gyere!

Nem akart jönni, kirántotta a kezét a tenyeremből. Megállt, és karjait a magasba emelte. Kiabálni kezdett velem.

– Nem érted? Nem érted?

És én nem értettem, hogy mit nem értek. Egy lépcsővel lejjebb állt, mint én. Visszaléptem hozzá, és a karjait lehúztam a teste mellé. Átöleltem. A ködös és hideg szürkületben álltunk a lépcsőn, és a leheletünk felhőcskéi ott lebegtek körülöttünk. Már fáztam és egy kicsit remegtem is, pedig rajtam meleg kabát volt, Olgán meg vékonyka, hosszú szövetkabát. Ő mégsem fázott, vagy legalábbis nem látszott rajta.

– Gyere, menjünk! – mondtam türelmetlenül.

– Te semmit nem értesz? – suttogta.

Fogtam a kezét és húztam magam után, fel a lépcsőn. A betonlépcső fokai magasak voltak, és nehezére esett ekkorákat lépnie. A csípőficam megkeserítette az életét. Nyújtottam felé a másik kezemet is.

– Gyere, kapaszkodj belém. Segítek.

– Hagyjál! – mondta bosszúsan.

– Nem, nem hagylak! Gyere! Megfázol ebben a vékony kabátban.

– Nekem már mindegy, ennél jobban már nem fogok fázni. Hagyjál itt! Nem megyek sehová!

– Nem hagylak! Gyere!

Elrántotta a kezeit és zsebre dugta, hogy ne tudjam megfogni. Visszaléptem hozzá, átöleltem és megemeltem. Könnyű volt, olyan könnyű, mint egy tollpihe. Felvittem a lépcsőn, egész a töltés tetejéig. Kihúztam a kezét a zsebéből és húztam magam után. Toporzékolt, mint egy kisgyerek.

– Hagyjál békén! Nekem vissza kell mennem!

– Nem kell visszamenned! Velem kell jönnöd! Mi a fenének kellett neked gatyákat meg zoknikat árulni, amikor taníthattál volna?

– Így alakult.

– Tartozom neked pénzzel – mondtam halkan, de határozottan.

– Hűha, el is felejtettem – mosolygott.

Most mosolygott először, amióta megpillantottam. 

A tartozásom története: nem volt százforintosom a bevásárlókocsihoz. Viszont volt egy hosszú listám, amit a feleségem összeírt, hogy miket kellene vásárolnom. Toporogtam az üzlet előtt.

Olga megállt a hátam mögött, kezében két nagy műanyagszatyorral, hangosan és kaján vigyorral az arcán kérdezte:

– Nincs százasod?

– Nincs, a fene egye meg. Fel tudsz váltani egy ötszázast?

– Mi a fenéből tudnék? De egy százast tudok adni.

– Tudod mit? Veszek tőled gatyát meg zoknit.

– Az jó lesz!

Turkált a táskájában, és kivett belőle öt pár kötött zoknit meg néhány alsónadrágot. Végigmért, és azt mondta:

– Ezek jók lesznek rád.

Nem viselek fehér zoknit és fecskeszabású alsónadrágot sem, de nem szóltam semmit. Gyorsan számolt fejben.

– Neked odaadom ezerötszázért.

Fizettem, és megkaptam a százast is. Olga gondosan összehajtogatta a pénzt, és a táskája belső zsebébe tette.

– Te is ide jössz? — kérdeztem.

– Igen, de nekem nem kell bevásárlókocsi.

Bent elváltak útjaink. A pénztár környékén keresgéltem valamit, amikor kifizette a fél kiló kenyeret meg az egy pohár joghurtot.

Én még vagy félórát az üzletben töltöttem. Kifelé menet ott várt az ajtóban.

– Hát te?

– Rád vártam.

Kicsit gondolkodott. Láttam rajta, hogy zavarban van. Aztán gyorsan elhadarta.

– Az uram most szabadult a börtönből! Tudnál neki valamilyen munkát adni?

– Mi a szakmája?

– Kőműves.

– Keressen meg holnap! Egy kerítést kellene építeni. Szerintem kezdésnek jó lesz. Nem bonyolult munka. De miért volt börtönben?

– Verekedés, garázdaság. Mindegy, hagyjuk.

– Bántott téged is?

– Mondtam már, hogy hagyjuk! Ne kérdezgess!

– Miért nem tanítasz? Az olyan neked való volt. Nem kellett mászkálni, és a lábaidat erőltetni.

– Nem akarok erről beszélni…

Most, hogy itt állok vele szemben, és próbálom magammal rángatni, eszembe jutottak gyerekkorunk nyári napjai. Mi rohangáltunk, ő ült a lépcsőn bánatosan. Aztán gyorsan rajzoltunk a murvába egy „ugróiskolát”, hogy ne üljön egyedül a lépcsőn. A jó lábával végig ugrálta. Fekete, göndör haja lobogott. Mire a végére ért, a homlokán apró ezüstgyöngyök sorakoztak. Mosolygott, és visszaült a lépcsőre. „Eldöntöttem! Tanárnő leszek!” – mondta.

Gyerekkori gondolataimat türelmetlen toporgása szakította félbe.

– Gyere, menjünk! – Megfogtam a hideg kezét, és húztam a szürkületben magam után.

Mintha hallgatna rám, tett néhány lépést majd megállt.

– Láttalak ám benneteket a temetőben. Úgy örültem, hogy a feleséged is eljött.

Aztán kirántotta a kezét a markomból.

– Most már tényleg mennem kell!

Sarkon fordult, és sietősen elindult vissza, a lépcső felé. Elkaptam a libbenő kabátja szélét, de a vékony anyag széjjel porladt a tenyeremben, és az ujjaim közül kifolyt. A szürke porba aztán belekapott a szél, és tó felé repítette. Olga, ahogy jött a semmiből, úgy tűnt el a szemem elől.

A szél elfújta a sötét felhőket a nap elől, majd egy ragyogó napsugár fényesre festette a jeget. Tisztán hallottam a vadkacsák csoszogását, amint léket keresnek a jégen.