Nehrer György: Paprikáskrumpli

 

A történetet Szluka öregapám mesélte még gyerekkoromban. Azt nem tudom, igaz volt-e, vagy csak egy városi legenda, mindenesetre megosztom a kedves olvasókkal. Mint ahogy egy novellánál meg a legendáknál is lenni szokott, egy kicsit hozzátettem, egy kicsit elvettem, egy kicsit megsóztam és megkevertem, aztán tálaltam. A Sas behívó című novellában már olvashattak öregapámról és a bőrgyári portásról. A portás most ismét szerepet kapott, ezúttal ebben a rövidke kis történetben.

Fogarasi János csendesen feküdt a koporsójában. Fázott. Arra gondolt, talán jobb lenne meghalni. Mi másra is gondolhatott volna egy őszi estén a kiöregedett kárpitosmester egy koporsóban a fészer alatt, miután a ház összedőlt. Útban volt egy bombának. Csak a fészer maradt meg, és a fészerben a koporsó. Előző nap elfogyott az utolsó falat kenyere is. Jó lenne meghalni… Megborzongott, de csak a hidegtől. Nincs elég baja, még a szél is durván bánik vele. Igaz, hogy nem mindegyik. Sok megfordult már itt a fészerben tavasz óta, amióta a vén Fogarasi ideköltözött. Volt már itt mindenfajta szél – kicsi is, nagy is. De azokkal ki lehetett jönni, úgy-ahogy. Ez az októberi viszont nagyon goromba. Olyan, mint a pokróc. Sajnos pokróc sincs, csak szemfedő. Fenn a fekete égen a csillagok is megfagytak. Ott dideregtek azok, mert nem jutott nekik felhőtakaró. Az éjszakában a Hold a legnagyobb úr. Takaró is csak neki jutott. Fogarasi balkézzel átnyúlt a koporsófedélbe és matatni kezdett. Ez itt a bádogbögre meg a fanyelű kés. Nem kell. Ez a bombarepesz, amely majdnem agyonvágta. Üzenet a haláltól. Ezért tette el. Most nem kell. Na, megvan! Az üres tarisznyája meg a kalapja. Nyűtt darab mindkettő, még az öregbékéből valók. A fejébe húzta a kalapot, ahogy csak lehetett. A fagyra-fájó fülét is alágyűrte. A tarisznyát meg a reumás térdére csavarta a rácsomózott a szíjjal. Aztán várta az éjfélt, hogy aztán majd végre hajnal legyen. A Hold éppen kidugta fejét a takaró alól, amikor november előőrseként megérkezett a szél. Hetykén dudorászott, megint arra kószált. Aztán megtorpant a koporsóban alvó öregember láttán. Elhallgatott. Megfordult és eloldalgott. Felé sem ment a fészernek egész éjszaka. Másnap reggel a vén Fogarasi János elbicegett a bőrgyár felé, hogy most ott próbálja meg. Mindegy milyen munkát adnak. Az is mindegy, mit fizetnek. Csak a kenyérjegyét ki tudja váltani, és pár darab almát vehessen hozzá.

– Munkát akar? Most? Itt? Megőrült maga, Veszprém az éjjel elesett. Az oroszok a nyakunkon vannak! – kiáltozta az arcába ideges dühvel Baki testvér, a bőrgyár nyilas portása.

A vén Fogarasi nem értett a politikához. Újságot sem olvasott. Elsodródott, társnélküli ember volt. Olyan volt, mint egy letört faág a víz tetején. Csak annyit tudott, hogy háború van, meg bombáznak, és mindenkit elvittek katonának.

– Kár volt elkezdeni – mondta a portásnak. – De ha már így esett, hát csak megy tovább a gyár?

– Megy tovább, vasúton!

– Elviszik a gyárat?

– Mit bámul? Talán hagyják itt az oroszoknak?

– Kik viszik? Hová?

– A német bajtársak magukhoz, amíg megnyerik a háborút!

Mivel egy cseppet sem értett a világ sorához az öreg Fogarasi, így hát csak annyit mondott:

– Nem lesz az úgy jó. Mert ha nem nyerik meg, akkor odalesz a gyár. Itt kéne azt hagyni, hogy gyártsa a cipőt és a csizmát a sok szegény népnek.

A portás nyakán kidagadtak az erek és a szeme kigúvadt a méregtől

– Nem nyerik meg?! Itt kéne hagyni?! Büdös kommunista!  Hogy mer így beszélni?! Pusztuljon innét azonnal, mert elvitetem!

Ment hát a vén Fogarasi, ahogy a hetven esztendője meg a rossz lába bírta. A másik gyárnak a közelébe sem engedték. A szétszedett gépekkel megrakodott, hatalmas teherautók mellette robogtak el az országúton a gyár felől. Fogarasi szédelegve támolygott, mert már több mint egy napja nem evett. Az előző két napra is igen-igen kevés, húsz deka kenyér jutott csak.

– Jó lenne meghalni…

Sóhajtva arra gondolt, ha hazaér a fészer alá, úgy befekszik a koporsóba, hogy már nem is kel fel belőle többé. A fedelét is magára húzza. Kevés vigasz a keserűség tengerében, hogy legalább megvan a koporsó. Ez legalább megmaradt abból a kevés mindenből, amiből már semmi sincs. Szomorú büszkeség járta át az öreget. Jól számított annak idején, amikor rosszul kezdett menni a kárpitos szakma. Amikor Lefkovicsnak, az adonyi koporsókészítőnek áthúzott néhány bútordarabot, akkor megállapodtak, hogy cserében kap egy koporsót. Mindenki arra törekszik, hogy összekuporgasson valamit öreg napjaira. Az egyiknek föld kell, a másiknak palota. Neki nem telt olyasmire. Csak erre. Szerette a koporsóját. Szép, fényes, fekete koporsó volt, sokszor megsimogatta bütykös ujjaival a politúrozást. Jó kis bútor ez, nem lesz másé a gazdája halála után úgy, ahogy egy asztal, egy szekrény, föld vagy a ház. Ez már mindig az övé lesz. Ez már az otthona, és az is marad a mindenek végeztéig. A halál csak egy kis epizód lesz közben, ami amúgy sem számít majd, hiszen ő és a koporsója változatlanul együtt maradnak. Csak éppen nem a fészer alatt. Vén Fogarasi érezte, hogy ők most már onnan nagyon hamar elköltöznek. Mindössze egy kis igazítás kell még a koporsón. Vastag ezüstbetűkkel most az áll az oldalán: „Fogarasi János élt … évet”. Hiányzik, hogy mennyit. Oda kellene festeni azt a két számot. A hetest meg a nullát, mielőtt magára húzza ma este a födelet. Csakhogy nem pingálják rá ingyen. Ez a baj. Na, egye meg a fene, majd a fanyelű késsel. Bevési maga a számokat, ahogy tudja. Legfeljebb csúnya lesz. Az élet még csúnyább volt.

Amikor hazaért, a koporsó fedele hiányzott. Elveszett. Eltűnt. Elvitte valaki. Ellopták?! Megszédült. Végig folyt az arcán egy könnycsepp. Gyerekkora óta először. Nekidőlt a fészer oldalának. Mi lesz? Élni kell? Ezért kuporgatott? Utána megy, megkeresi, visszahozza. Tönkrement öreg életének egyetlen értelme ez a koporsó. Sem élni sem meghalni nem tud anélkül. Nekivágott az útnak, és kérdezősködött mindenkitől, nem láttak-e valakit egy fél koporsóval? Végezetül akadt egy asszony, aki úgy déltájban látott egy félkoporsós embert. Öreg ember volt, szegényféle, rongyos. A hátán cipelte a fényes, fekete koporsófedelet. Arra vitte, Falubattyán felé. Szürkület volt, mire az öregember megtalálta a koporsótolvajt. A város végénél jóval odébb, ahol már dinnyeföldek voltak. Ott volt egy kalyiba, nyáron a csősznek, dinnyeszüret után senkinek.  Útbaigazították a határbéliek: ott tanyázik már két hónapja valami tolvajféle vén csavargó. Az cipelt délután egy fél koporsót. Az öreg a fanyelű kést is magával vitte erre az útra. Az nem kellett a tolvajnak, kiborította a bádogbögrével és a bombarepesszel együtt.

Görcsösen megmarkolta a fanyelű kést, és bicegett a csőszkalyiba felé. Itt ma halál lesz vagy koporsó. A kalyiba előtt tűz égett. A tűz felett bogrács. Abban valami főtt. A tűz előtt szakadt ruhájú öregember kuporgott, időnként dobott a tűzre, hogy jobban égjen. És hamarább főjön az étel. A vén Fogarasi odalépett.

– Jóestét!

Az öreg ránézett, szelíd bizalommal.

– Jóestét!

Látta, hogy olyan magaféle a látogatója. A fanyelű kést is látta a kezében. Az ő markában pedig bicska volt. Merthogy mindjárt megfő a krumpli. Ez, aki jött, nem beszél. De a kés a kezében megmondja, miért jött. Tán hívta a paprikáskrumpli illata.

– Hát üljön le kend egy kicsit. Melegedjék. Mindjárt ehetünk.

Fogarasi szájában összefutott a nyál. Leült. Melegedtek és hallgattak. Amaz pedig megint fát dobott a tűzre. Fogarasi tekintete megakadt a fadarabon, és fordult vele egyet a világ. „Élt ... évet”, ez állt a tűzre vetett fadarabon, vastag betűkkel.

– Felaprította!? – kiáltott rá rémülettel a csavargóra. Az meg ránézett, kicsit csodálkozva az ijedt hangon, de azért bizalommal válaszolt.

– Fel. De van egy zsák krumplim, fám hozzá semmi. Hát ezzel főzök, ennél melegszem, amíg tart.

– Ez az én koporsóm volt! Tőlem lopta! Nekem ez volt minden vagyonom – kiáltozta keserűen Fogarasi.

A csavargó megdöbbent. Aztán elfordította arcát, és bűnbánóan belebámult a tűzbe. Lassan besötétedett. Nagy-nagy csend lett. Messziről ágyúdörgés hallatszott. A csavargó megszólalt. Lassan és komolyan.

– Nézze... Én magát nem akartam... Nem tudhattam, hogy kié... Fényes volt, úrinak látszott... olyanénak, akinek nem számít... Odavetve a fészerbe, mint ha már nem is kéne. Nekem meg kellett a tüzelő. Nézze, nekem van ez a zsák krumplim, magának meg van az a másik félkoporsója. Az a nagyobb fele. Abban még több a fa. Azt mondom, hozzuk el azt is. Ebben a kalyibában elférünk ketten is. Aztán valahogy majd csak kitelelünk a krumplin meg a koporsón...

A vén Fogarasi indulatokkal küzdve hallgatott.

– Meg akartam halni! – dünnyögte komoran. – Ezt most kend felforgatta nekem.

– Meghalni? – csodálkozott rá a csavargó. – Azok az ágyúk ott Veszprém körül azt beszélik, hogy élet következik most már a kivert kutyákra. A rongyosokra, a kalyibába szorultakra. Hallja-e?

– Azt beszélik?

– Azt. Orosz ágyúk, értem a nyelvüket. Húszban jöttem haza a fogságból.

– Gondolja?

– Tudom… Na, ez már megfőtt… Kihozzuk holnap a másik felit?

– Ha már így esett… majdcsak elföldelnek anélkül is...

– Hagyja már! Soká lesz az még. Most itt a krumpli. Együnk!