"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  Az eltelt több mint tizenöt évben olyan nem fordult elő, hogy ne foglalkoztam volna az írással naponta. Nem mindennap születtek új történetek, de bele -belefogtam egybe, vagy éppenséggel befejeztem egyet. Ilyenkor a békés megelégedés tölt el, mert  minden írásomra, mint egy szeretett tárgyra úgy tekintek.   Igen, ilyenkor színes  szavakat bont a gondolat és langyos  napsugarat bocsájt a sorokra észrevétlenül és szelíden. Mindig olyan érzésem támad, hogy a fehér lap kivirágzik, mint a tavaszi mező. Persze, ilyesmit csak az ábrándozók éreznek; bízva abban, hogy az olvasóban is hasonló gondolatok ébrednek. Azért ez nagyon nincs így, de hinni kell benne, különben mi a frászért koptatnánk a tollat.   Május van, és ebben az évben még alig írtam néhány új novellát. Három hónapja az utolsó kötet is elkészült. Most úgy érzem, hogy valóban ez lesz az utolsó. Miért? Mert az eddigi írásaimban mindig úgy foglaltam helyet, mint a nagyapó az öreg bőrfotelben. Az emlékezés és a diskurálás egyszerű

Gyurika unokám hétéves, most elsős. Ma itt volt nálunk, mert valami vírusos nyavalyát összeszedett. Pár napja nem jár edzésre meg iskolába, így túlteng benne az energia. A számítógép délelőtt szabad volt, ezért minden játékot végigjátszott rajta, kivételesen most harminc percnél több időt kapott. Ebéd után odajött hozzám:  – Szia, Papi! Mit csinálsz?  – Írok.  – Ide ülhetek az öledbe? – Gyere, de így nem tudok írni. Már fel is mászott, és rögtön kézbe kapta az egeret. – Akarsz egy jó zenét hallgatni? – kérdezte. Most már mindegy, gondoltam. – Akarok – mondtam, nem nagy lelkesedéssel. Unalomig széjjel hallgatott gyereknótákra és zenékre számítottam. Megadtam magam, jöjjön, aminek jönnie kell. Kibírok egy-két Hupikék törpikék nótát. A kölyök folyékonyan olvas, és kitűnően számol. Az utóbbit nem tőlem örökölte, az biztos. Nézem a monitort a válla felett, amint az ölemben fészkelődik. A billentyűzeten pötyögi: Youtube. Vártam, hogy ebből mi lesz. Ütött egy entert, és már írta a Y

                                                                  Rajz: Kosztolányi Mara  Mészáros Béla rendes embernek született, mint mindenki más, aki meglátja a napvilágot ezen a földön. Csakhogy, az első napsugártól az utolsó kenetig hosszú ám az út, már, ha szerencséje van a világra jött egyénnek. Ezen a hosszú úton aztán történnek jó, és rossz dolgok mindenkivel. Bélával is történtek. A rossz dolgokat valahogy mindig jobban vonzotta, mint a jókat, így aztán a szülővárosában, Szabadkán sem nézték jó szemmel a viselkedését. Pedig jó családban született. Apja órásmester volt, az édesanyja meg a kis üzletben kereskedősegéd. Nem voltak rá büszkék, és talán megkönnyebbültek, amikor munkakerülő fiuk szedte a sátorfáját és odébb állt. Kitelt a becsülete, mondták a városban. Aztán Bélát hol Pécsett, hol Szegeden látták, majd megfordult Budapesten is. Budapest nagyváros volt már akkortájt, így aztán elég sok időbe tellett mire az összes rendőr megismerte. A rendőrökkel való ismerked

  A jegyzeteim között bukkantam rá néhány, rég elfeledett kis firkára -úgy húsz darabra. Pár mondat csupán mindegyik, olyan napló féle, aminek az írásával felhagytam valami miatt. Újra olvasva ezeket a kis firkákat egészen jól szórakoztam azon, amit közel tíz éve rögzítettem. A nagyobb gondot az okozta, hogy megkeressem hozzá a fotókat.  ***   Beleszeretni Szlovéniába csak egy pillanat műve volt. Ha jól emlékszem; 1992 augusztus  végén jártunk itt először a gyerekekkel.   Már akkor rabul ejtett bennünket ez a Dunántúl méretű   kis ország.   Az utóbbi években már nem számoljuk, hogy hányadszor jártunk  itt .   Ez nem is lényeges, hiszen minden alkalommal más-és más arcát mutatja felénk.   Fejlődését szemmel kísérjük a délszláv háború befejezése óta.   Bár itt nagy csatározások nem folytak, mégis nulláról kellett kezdeniük az önálló országgá  válást. A szabadságnak mindig  ára van. Szívós nép, és ők nagyon talpon akartak maradni. Mi, nem sokkal a függetlenségük kikiáltása után jártunk it