"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  Két napot töltöttünk Kiskőrösön. Ha már itt jártunk, akkor a gyógyvíz mellé desszertként Petőfi szülőháza, és a Petőfi látogatóközpont kihagyhatatlan élmény, de inkább azt mondanám, hogy kötelező program. Már csak azért is, mert korabeli dokumentumok egész sorát tekinthetjük meg, átfogó képet kapva Petőfi rövid, de tartalmas életútjáról. Az épület felső szintjén kortárs művészek alkotásait is megnéztük. (talán nem kellett volna) A költő számtalan variációban. Kit hogyan ihletett meg Petőfi? Valószínű, hogy az életkoromból adódóan már nem tudok olyan „alkotásokkal” azonosulni, melyen a költőt vérvörös rúzsos ajkakkal és vigyorgó műfogsorral ábrázolja a „művész”. Ezen az élményen éppen túltettem magam, amikor szembejött velem Petőfi QR kód portréja, ami se  nem QR  kód se nem portré , de ez volt a címe. Egyetlenegy igazán jó portrét találtunk, az pedig Réti Ági alkotása. Nem azért találtuk jónak, mert Ági gyerekkori barátunk, hanem azért, mert valóban jó!  A kortárs művészek által ok

  Végre eljött a tavasz. A lövészárok töltésein kizöldültek a vékony ágacskák. Színes   virágok tarkállottak a földeken, ahol gabona helyett most csak fű terem. Az árok sötét odúiból terepruhás, sápadtarcú katonák sóváran kandikáltak ki, mert ők is megérezték a bizsergő tavaszi szellő illatát és cirógatását. Felettük kék az ég, melyen csak néhány fehér felhőfoszlány úszott, és a nap melegen sütött. A föld új életre kelt és lélegzete finom párákban szállt fel a virágokkal borított mezőröl. Csak a madarak csicsergése hiányzott a tavaszi idillhez, de ezt is pótolták a drónok, melyek úgy szálldostak a verőfényes levegőben, mint óriási fecskék. Hangos zümmögésük figyelmeztette az árok lakóit, hogy nem otthon, hanem a harctéren vannak. Napok óta béke volt az árkok között. Mintha összebeszéltek volna, se az oroszok, se az ukránok nem tettek egyetlen lövést sem. Pedig lett volna elég célpont, mert a katonák egyre bátrabban mutogatták magukat és a távolság alig volt kétszáz méter. Mintha nem is

  Eltemette a férjét, aztán a középső, majd az elsőszülött lányát.   Az utolsó húsz éve békében, talán valamiféle lelki megnyugvásban telt. Sokszor hallottam tőle "már mennék a papa után" Aztán 1990-ben 95 éves korában csendben elaludt.  1948. május. Toporgott a Szent György kórház hideg alagsorában, kezében a távirattal. A folyosón néhány gyenge fényű lámpa világított csak. A vékonyka asszony árnyéka hosszúra nőtt a piszkosfehér falakon. Forgatta a papírt, és betűzgette a távirat szaggatott szövegét. Próbálta felfogni, de a tudata még nem akarta. Hatodikán lett volna ötvennyolc. Szerdára ígért a szomszédasszony tojást a madártejhez. Azt nagyon szerette... Fájdalmas gondolatok cikáztak a fejében. Túléltek két háborút és felnevelték tisztességgel a négy gyereket. A két nagyobb lány ottmaradt a határ túloldalán. Románok lettek. Persze, csak papíron. A legkisebb lány Budapesten. A fia, több ezer kilométerre szovjet fogságban. Több mint három éve, hogy nem látta. Szeméből a k

  Ez az agárdi történet azokból a boldog gyermekévekből valló, amikor még úgy gondoltuk, hogy a rétek és az erdők, a tavak és a mezők az mind a mienk, és mi másért teremtette volna Isten, minthogy azt a saját boldogságunk érdekében használjuk. Egy sárga, letaposott agyagos földút, futott a nádasban, mint egy kanyargós folyosó, ami úgy másfél méter széles lehetett. Kétoldalt sűrű nád vette körül. Talán tudják, hogy amikor az agyag nedvességet kap, olyan kegyetlenül csúszik, hogy azon megállni cipőben képtelenség. De nekünk az nem is kellett. Nyárra elég volt a kínai strandpapucs, és a vászonból lévő fecske fürdőnadrág, amit egyik oldalon megkötött az ember. Volt tengerkék, piros, vagy zöld színben, középen fehér csíkkal, bélés nélkül, mert az csak a női fürdőruhákban volt. A választék ki is merült ebben a három színben és egy fazonban, nem úgy, mint manapság. Az ember csak kapkodja a fejét az ilyen-olyan márkás fürdőnadrágok látványától. De az az igazság, hogy lehet rajtad a világ leg

  Nincs semmi bajom az emléknappal, ami a második világháború egy szomorú eseménye volt. Azzal van bajom, hogy erre rátelepedve előkerülnek a szekrényaljából a naftalinos nyilaskeresztes egyenruhák is, melyeknek semmi köze a katonai reguláris alakulatokhoz. Az új nyilaskeresztesek közül sokan visszatekingetnek a múltba, kapaszkodót, identitást keresve tévelyegnek a történelem bugyraiban. Félművelt vagy műveletlen prédikátorok terelgetik az eltévedt bárányokat. Fekete ruha, bakancs, turulmadár, zászlók, Nagy-Magyarország térkép. Önmagukban nincs  semmi kivetnivaló egyiken sem. A fekete ruha és a bakancs az egy gépműhelyben kiváló munkaruha lehetne. A turulmadár legenda is elmenne… Én is szoktam marhaságokat álmodni, ha sokat eszem vacsorára. „Emese méhéből forrás fakadt, és ágyékából dicső királyok származnak majd”…Tudom tovább is, de jelzésként ennyi pont elég.  Mesekönyvben van a helye, némi átírással. Mint legenda, oda is való. Illik ismerni, de szerencsére még nem ebből kell leveze

  Ezzel a hosszú címmel kezdem a mondandómat, mert sajnos csak keveseket foglalkoztat a múltunk. Pedig higgyétek el, hogy a múltunkba van kódolva a jelenünk és a jelenünkbe van kódolva a jövőnk. Ezt hívjuk történelemnek. Ez egy nagyon barátságtalan szó sokak számára. Szerintem ez azért van, mert valamit nagyon elrontottak az oktatásunkban. Én is emlékszem rá, hogy gyerekként rettegtem attól, hogy azt követelték történelem órákon, hogy fejből tudjam több tucatnyi király és politikus születési és halálozási dátumát, ahelyett, hogy elmagyarázták volna a történelmi összefüggéseket. Persze vénségemre én is tisztábban látom a helyzetet, mert hazugságokat elmagyarázni sokkal nehezebb, mint a valóságot megmutatni. A politika mindig is belenyúlt a történelmi valóságba és idealizálta a saját elképzelései szerint. Ez ma sincs másként. Remélem, hogy egyszer majd lehet 1956-ról is írni szabadon, anélkül, hogy hazaárulót gyártanának bárkiből is. Hétvégén egy olasz család volt a mi családunk vendége.