Nehrer György: Julianna

 

Eltemette a férjét, aztán a középső, majd az elsőszülött lányát.  Az utolsó húsz éve békében, talán valamiféle lelki megnyugvásban telt. Sokszor hallottam tőle "már mennék a papa után" Aztán 1990-ben 95 éves korában csendben elaludt. 

1948. május.

Toporgott a Szent György kórház hideg alagsorában, kezében a távirattal. A folyosón néhány gyenge fényű lámpa világított csak. A vékonyka asszony árnyéka hosszúra nőtt a piszkosfehér falakon. Forgatta a papírt, és betűzgette a távirat szaggatott szövegét. Próbálta felfogni, de a tudata még nem akarta. Hatodikán lett volna ötvennyolc. Szerdára ígért a szomszédasszony tojást a madártejhez. Azt nagyon szerette...

Fájdalmas gondolatok cikáztak a fejében.

Túléltek két háborút és felnevelték tisztességgel a négy gyereket. A két nagyobb lány ottmaradt a határ túloldalán. Románok lettek. Persze, csak papíron. A legkisebb lány Budapesten. A fia, több ezer kilométerre szovjet fogságban. Több mint három éve, hogy nem látta. Szeméből a keserves évek lázas aszálya szívta fel a könnyeit. A család szanaszét, de legalább élnek. Kérvényezte a románoknál, hogy küldjék meg az iratait, hogy munkát vállalhasson. Mindig az jött vissza a konzultól, hogy nem találják a papírjait. Talán nem is nagyon kereshették azokat a papírokat. Csak a keresztlevele maradt meg. Negyvenegyben átküldte a Római Katolikus Parókia Temesvárról. Neki nem hiányzott az a keresztlevél. A magyar hatóság kérte. Igazolnia kellett, hogy nem zsidó. Minden románul volt rajta, így aztán még fizethettek a hitelesítésért is, hiába fordították le az iratot. A mailati papból, a Rácz Józsiból meg Joszif lett. Úgy írta alá: Rácz Joszif.

 Elérte a háború az országot és menekült mindenki. Odaveszett minden irata Salzburgban, amikor Mozart muzsikájának a hangját orosz és amerikai repülők bombáinak robaja tépte szét. A dóm felé szaladtak. Azt biztos, hogy nem fogják bombázni! Ott Isten is velük lesz. Aztán összedőlt az oltár mögötti rész, és a hatalmas lyukon keresztül látták, hogy lángokban áll a fél város. Mozart orgonazenéje helyett Sztálin-orgonák rajzoltak fényes csíkokat az égre.

A fene sem törődött akkor az iratokkal és a bőröndökkel. Csak futottak, kéz a kézben. Túlélték! Visszajöttek! Pedig jó munkát kínáltak a férjének, amikor vége lett mindennek. Romokban állt a város, és újjá kellett építeni. Nagy szükség volt építőmesterekre, de ő nem akart maradni.

– Hiába vagyok én német, az én lelkem már csak magyar. Nem azért jöttem át a románoktól, hogy aztán tovább álljak.  

 A maradék egy bőröndjükkel gyalog indultak Magyarország felé.

– Most aztán jól itt vagyunk! Egy szoba konyhában, villany és víz nélkül.

Aztán a sötét folyosón nyikorogva nyílt egy ajtó. Fehérköpenyes orvos jött az asszonnyal szembe. Fején kerek fehér sapka. A kezében lévő gépelt papírokat nyújtotta át. Az asszony ránézett a szövegre.

– Három nyelvet beszélek, de latinul nem tudok – mondta az orvosnak.

– Megvolt a boncolás. Elégett a tüdője a sugárzástól – a lába elé nézve, mondta halkan, szemlesütve az orvos.

– Már nem támaszthatom fel, de nincs pénzem eltemetni. Amióta beteg lett, már csak alkalmi munkái voltak. Nekem nincs munkahelyem, és irataim sincsenek.

Aztán csendesen mondta, inkább csak magának.

 – Két háborúban sem tudták megölni az uramat. Maguknak sikerült. Torkában egy erős marok már az útjára engedte a sírást.

– Egy ideig maradhat itt is a férje. Beszélek a főorvossal, hátha felveszik magát takarítónőnek. Akkor kérhet temetési segélyt – mondta a boncorvos.

Másnap aztán visszament a kórházba és takarítónő lett. Három hétre rá, egy nagyon szerény fejfára tellett a Csutora temető végében. Két hónap múlva, a szovjet hadifogságból hazatért a fia – az apám.