Nehrer György: A halőr

 

Ez az agárdi történet azokból a boldog gyermekévekből valló, amikor még úgy gondoltuk, hogy a rétek és az erdők, a tavak és a mezők az mind a mienk, és mi másért teremtette volna Isten, minthogy azt a saját boldogságunk érdekében használjuk.

Egy sárga, letaposott agyagos földút, futott a nádasban, mint egy kanyargós folyosó, ami úgy másfél méter széles lehetett. Kétoldalt sűrű nád vette körül. Talán tudják, hogy amikor az agyag nedvességet kap, olyan kegyetlenül csúszik, hogy azon megállni cipőben képtelenség. De nekünk az nem is kellett. Nyárra elég volt a kínai strandpapucs, és a vászonból lévő fecske fürdőnadrág, amit egyik oldalon megkötött az ember. Volt tengerkék, piros, vagy zöld színben, középen fehér csíkkal, bélés nélkül, mert az csak a női fürdőruhákban volt. A választék ki is merült ebben a három színben és egy fazonban, nem úgy, mint manapság. Az ember csak kapkodja a fejét az ilyen-olyan márkás fürdőnadrágok látványától. De az az igazság, hogy lehet rajtad a világ legjobb fürdőgatyája is, attól még nem fogsz jobban úszni. Volt még egy fekete klott gatyánk fehér trikóval, ami már majdnem ünneplős viseletnek számított.

Néha kaptunk két forintot fagyira. Aztán a fagyi tiszteletére fel kellett öltözzünk, mert nem illet faluba fürdőgatyában bemenni. Két forint az négy gombóc fagyi, az már kiemelkedő mennyiségnek számított, és csak akkor járt, ha egy hétig nem követtünk el valami zsiványságot. Így aztán mi ritkán ettünk fagyit. A nádasba jártunk fürdeni és pecázni.

A nádas sűrűjébe vezető keskeny, agyagos úton húsz–harminc méterenként kis tisztások voltak a vízben, náddal körülvéve. Itt a víz meleg volt - jóval melegebb, mint kint a tavon, ahol a szél jobban járt -, de azért még elég mély ahhoz, hogy úszni lehessen benne. A háztól száz méterre kezdődött a nádas, és áthatolhatatlannak tűnt azok számára, akik nem tudták, hol vannak a kis utak, amin aztán sok kacskaringóval el lehetett jutni egészen a nyílt vízig is. Ha csendben közeledett az ember, akkor a kis tisztásoknál találkozhatott szürke gémmel, búbos vöcsökkel, nádirigóval, nádi poszátával, szárcsával és különböző récékkel. Leülve, lábunkat a vízbe lógatva figyelhettük a kis pöttyös szárcsákat, amint anyjuk hívó szavára úsztak egy kört, majd visszabújtak a nádas védelmében lévő fészekbe. A szúnyogokat meg lehet szokni egy idő után. Egy darabig hessegeti az ember, aztán úgyis feladja, mert reménytelen elüldözni őket. A nádasban mégiscsak ők vannak otthon. Aki nem bírja, ne menjen oda. A kertünkben volt egy szép mogyoróbokor, sudár, két-három méteres ágakkal. Pecabotnak való mindegyik. Ki is néztünk három szép, egyenes ágat – csak anyánk meg ne lássa, hogy levágjuk. A szomszéd kölykök, Gyula és Péter – akik amúgy angyalföldi zsiványok voltak– egyetértettek a mogyoróbokor megmetszésének gondolatával és a segítségüket is felajánlották. A metszés időpontját hajnalra tűztük ki, amikor még mindenki alszik. A horog és a damil beszerzése Gyula és Péter feladata volt. Ez abból állt, hogy az apjuk horgász-ládájából elcsórjanak három darab ólmot nehezéknek, valamint tizenhármas vagy tizennégyes méretű kis horgokat, amivel keszeget lehet fogni. A vezető gyűrűket délután kemény drótból már meghajtottuk a kis satunkon, és rögzítésükhöz a fekete szigetelő szalagot is sikeresen elcsórtuk Gyula bácsitól. Hajnali négy órakor a mogyoró bokor is megkönnyebbült a kinézett három ágtól. A levelek letépkedése után két-három suhintással ellenőriztük az ágak hajlékonyságát. A vezető gyűrűk rögzítése, a damil felszerelése és a horgok felkötése nem okozott gondot, mert Gyula bácsi tanítgatott bennünket a horogkötés tudományára. Az úszót parafadugóból és egy darab nádból gyártottunk, majd pirosra festettünk, hogy jobban látszódjon.

A három bot gyorsan elkészült, az udvar végében lévő sufniban rejtettük el őket. Halkan visszalopóztunk az ágyba és még lustálkodtunk egy kicsit a reggeliig. Délelőtt aztán szépen kiballagtunk az agyagos nádi ösvényen az egyik kis tisztásra. Előbb fürödtünk egyet, majd lepisiléssel eltávolítottuk a ránk tapadt tíz-tizenöt piócát. De nem mentek veszendőbe, mert felaprítottuk őket csalinak. Gond csak akkor volt, amikor valamelyikünk hátán vagy derekán volt a pióca. Ilyenkor jól jött a baráti segítség, egymást pisiltük hátba. A leesett piócákat aztán egy nejlon zacskóba raktuk, hogy vissza ne szökjenek a vízbe. Kicsi keszegeket fogtunk velük, úgy tíz-húsz darabot. Otthon megpucoltunk és paprikás lisztben megforgatva kisütöttünk. Naphal is akadt bőven, tudtuk, hogy a pikkelyük és bőrük olyan kemény, mint a szalonna bőre, és az uszonyuk is megszúr, ha rosszul fogod meg. Valami idióta akvaristák telepíthették a tóba ezeket a halakat még az ezerkilencszázas évek elején. Talán humorosnak találták a gondolatot, hogy aranyhalat is lehessen fogni. A színe valóban aranysárga, és a teste szép kerek, a feje mögött két, vagy több kis sötét folttal. A teste felső egyharmada piros, és acélkék színben pompázik. Sügérféle hal, és ragadozó, fogai ugyan nincsenek, de reszelős, kemény szájából a horgot kivenni sem egyszerű dolog. Volt olyan nap, hogy szinte csak ilyeneket fogtuk ki. Kívánni ugyan nem lehetett tőlük semmit, mint a mesebeli aranyhalaktól, de azért néha eljátszottunk a gondolattal. Bőrfoci, bicikli, na meg lekváros palacsinta, de annyi, amennyi csak belénk fér, az jó lenne. A naphal húsa nem valami jó,  meg nem is sok marad a halból, ha levágod a fejét.

Angolnát is fogtunk, ami szintén nem ide való hal, de szegények azt nem tudták, hogy ők most Magyarországon vannak és itt még a halra is szögesdróttal vigyáznak, nehogy valaki bejöjjön, vagy kimenjen. Az eredeti élőhelyükön, mikor eljött az ívási idejük, elindultak a Ráktérítő és a nyugati hosszúság 60 fok metszéspontjánál található Sargasso-tenger felé. A Sargasso-tenger az Atlanti-óceánnak a Bermuda-szigetek, az Azori-szigetek és a Karib-szigetek közötti része. Ilyenkor szegények kimásztak a vízből, mint a kígyó, és az ösztöneiktől vezérelve elindulnak az ismeretlenbe, amit innen sosem érhetnek el. Fogtunk néhány újságpapírt és nejlon zacskót, majd kiballagtunk a nádasba, és a partra kimászó angolnákból – csakis a nagyobbakból– összeszedtünk mindig egy ebédre valót. A halakat a fejüknél fogva kiszegeztük a sufni ajtóra, a nyakuk alatt éles késsel elvágtuk, majd két kombinált fogóval lehúztuk a nyálkás bőrt. A mama isteni paprikásokat készített belőlük. Nem volt lelkiismeret furdalásunk miattuk, hiszen a halálba meneteltek volna amúgy is. Furdalja a lelkiismeret azt, aki ide telepítette őket. Az egyik nap aztán megállt mellettünk az agyagos ösvényen egy szikár öregember a biciklijét tolva.

– Na, mi a mai fogás fiúk?

– Csak naphalak, a fene egye meg! - mutattuk a kis vödörben lévő halakat.

– Aztán horgász engedélyetek van-e?

– Az meg minek, ehhez a mogyoró pecához? Nem lehet ezzel komoly halat fogni, csak ilyen sneciket. Ezeket még a macska is undorodva eszi meg! - mutattunk a naphalakra

– Na álljatok csak fel, tessék mondani a neveket, meg a lakcímeket! - közben már vette is elő a letámasztott bicikli kormányán lévő bőrtáskájából a tollat, és a kis papírtömböt, amibe indigót rakott.

Felálltunk, de azzal a lendülettel már szaladtunk is volna el. Az öreg, a kis papír tömböt eldobva elkapta a Gyula és az én karomat, majd a fülünknél fogva húzott vissza bennünket, úgy, hogy már lábujjhegyen álltunk mind a ketten. Még Péter szája is legörbült, hiába volt angyalföldi gyerek. Kérlelni kezdte az öreget, hogy ne bántson bennünket.

–Van még az úton befelé horgász? – kérdezte, miközben bennünket sétáltatott a fülünknél fogva, ami azért már rettenetesen fájt.

– Azt mi nem tudjuk, mert még csak most jöttünk!

– Na, itt maradtok, amíg vissza nem jövök, aztán majd elszámolunk még ezzel az orvhorgászattal.

Végre elengedte a fülünket, ami addigra már igencsak sajgott a szorítástól meg a húzogatástól. Gyors léptekkel már ment is tovább az ösvényen, aztán eltűnt a nádi út kacskaringójában.

– Számolsz ám te az öreganyáddal! - mondta Gyula. – Menjünk, aztán keresgéljen bennünket az öreg, ahol akar!

A fülhúzogatást sem hagyhattuk szó nélkül, és már eresztettük is lefele a bicikli kerekeit. Belenéztünk a bőrtáskába is. Volt benne pumpa! A szelepeket gyorsan kitekertük és bedobtuk a vízbe.

– Na, a disznója! Ezt pumpálja fel!

Gyorsan összekapkodtuk a botokat, aztán futás hazafelé. Egész nap a ház végében játszottunk és még a kicsi kertben is önként gazolgattunk. Szóval feltűnően jól viseltük magunkat, amihez azért az utcában nem voltak hozzászokva.

– Olyan szép idő van, miért nem mentek le a tóra fürdeni? – kérdezte öreganyám.

– Fürödtünk már eleget, most egy kicsit segítünk itthon.

– Milyen disznóságot csináltatok, hogy ennyire jók vagytok?

– Mi? Semmit! Már az is baj, ha jók vagyunk?

Aztán eltelt a nap és a hétvége is. Anyám a hétfő délutáni vonattal jött haza és fáradtan mesélte a mamának, hogy mi történt. A kolléganője apósa Fehérvárig gyalogolt a bicikliét tolva a rettenet melegben, majdnem megpusztult szegény öreg, mert valami büdös kölykök ellopták a szelepeket a kerekekből. De megtalálja őket az biztos, és akkor lesz nekik bajuk elég. Az öreg nyugdíjas rendőr, majd kipofozza belőlük a rosszaságot.

A mama nem szólt semmit anyámnak, csak ránk nézett, és már tudta, hogy mi voltunk azok a „büdös kölykök”.

Azért este, mikor senki más nem hallotta, megkérdezte tőlünk.

– Ti voltatok?

– Igen, de csak azért, mert majdnem letépte a fülünket, és mi meg nem igazán szeretünk tartozni senkinek. Így hát visszaadtuk azt, amit mi is kaptunk. Hálából.