Nehrer György: Találkozás (a háború margójára)

 

Végre eljött a tavasz. A lövészárok töltésein kizöldültek a vékony ágacskák. Színes  virágok tarkállottak a földeken, ahol gabona helyett most csak fű terem. Az árok sötét odúiból terepruhás, sápadtarcú katonák sóváran kandikáltak ki, mert ők is megérezték a bizsergő tavaszi szellő illatát és cirógatását. Felettük kék az ég, melyen csak néhány fehér felhőfoszlány úszott, és a nap melegen sütött. A föld új életre kelt és lélegzete finom párákban szállt fel a virágokkal borított mezőröl. Csak a madarak csicsergése hiányzott a tavaszi idillhez, de ezt is pótolták a drónok, melyek úgy szálldostak a verőfényes levegőben, mint óriási fecskék. Hangos zümmögésük figyelmeztette az árok lakóit, hogy nem otthon, hanem a harctéren vannak. Napok óta béke volt az árkok között. Mintha összebeszéltek volna, se az oroszok, se az ukránok nem tettek egyetlen lövést sem. Pedig lett volna elég célpont, mert a katonák egyre bátrabban mutogatták magukat és a távolság alig volt kétszáz méter. Mintha nem is volna háború, kiültek a töltésekre, mint a fecskék a ház ereszére és vígan sütkéreztek, dohányoztak, meg daloltak. Az oroszok zsolozsmaszerű énekeket dübörgő szólamokban, az ukránok pattogó katonanótákat és pajkos szerelmes dalokat. De alkonyat után, amikor már besötétedett, mély csend ült a tájra. Éjféltájban pedig minden ok nélkül kattogni kezdtek a gépfegyverek mindkét félnél és millió golyót szórtak az üres éjszakába. Az ellenfelek mégse bízhattak egymásban és azt hitték, hogy a másik éjjeli támadásra készül. Igazából eszük ágában se volt, örültek, hogy békében lehetnek. Az ukránok lövészárkából egy fiatal hadnagy mutogatta magát legtöbbször a töltésen. Alig volt húszéves és fehér inggallérjával úgy festett, mint egy anyás kisdiák. Kiállt a mellvédre és gondtalan könnyelműséggel kíváncsian nézelődött a messzeségbe. A torzonborz orosz katonák földszínű arcára széles mosoly ült. Talán az öccsük vagy a fiuk jutott eszükbe a láttára. Dehogy is sütöttek volna rá puskát. Hiszen olyan fiatal. Gyerek ez még. Az oroszok már jól ismerték és mindennap lesték, hogy mikor bukkan fel. A kis hadnagy, amikor már betelt a mező nézésével, leült a füves töltésre és elővette özvegy anyjának legutóbbi levelét. Tízszer is elolvasta. – Fiam, vigyázz magadra. Imádkozzál Istenhez, hogy óvjon meg minden veszedelemtől. Én egészséges vagyok. Már nagyon várom azt a napot amikor szabadságra jössz. Rendesen ilyeneket írt az anyja. Mikor a fiú már kívülről tudta az anyja szavait, elővett egy kékszínű tábori lapot és mindjárt válaszolt rá. – Kedves anyám, nincsen semmi bajom, csak nagyon vágyom haza. Olyan szép tavaszi idő van itt! Hát még otthon milyen lehet . . . Talán már  a fecskék is visszajöttek? Ma péntek van, holnap már szombat és vasárnap utazom haza, mert kaptam szabadságot. De pénteken délután telefonhoz hívták a hadnagyot. Parancsnoka beszélt vele. – Ma éjjeli támadás lesz. Gyere azonnal a hátsó állásba a zászlóaljparancsnokhoz, hogy megbeszéljük a dolgot. A mi századunk támad. Te vezeted az első szakaszt. A hadnagy szívére dermedt félelem szállt. Holnapután szabadságra menne és ma éjjel támadni fognak?  – Ó Istenem, vigyázz rám – sóhajtotta. Mélyen lesújtva indult parancsnokához és lelkében már előre átélte az éjjeli támadás borzalmát. Amint kiért a futóárokból, egy kis réten kellett átmennie, melyen gyalogút vezetett végig. Lehorgasztott fejjel ballagott tovább. De egyszerre megállt, mert úgy hallotta, mintha valaki megszólította volna. Egy Krisztuskép állt az út mellett korhadt cölöpökre szegezve. A hadnagy többször is járt már erre, de még sose nézte meg jól. Most meghatottan emelte rá a szemét. A bádogkeresztet több golyó is átfúrta, de a Krisztus-fej épen maradt, önkéntelen letérdelt a kereszt előtt. – Uram Jézus, segíts. A töviskoszorús kép szomorúan tekintett rá. – Félsz, fiam?  – Nagyon félek,– suttogta a hadnagy és szégyellősen lesütötte szemét. De a felfeszitett megváltó bátorítón szólt: – Ne szégyelld magad. Én is féltem, mikor halálra kerestek az Olajfák-hegyén. Vért izzadtam és könyörögtem Atyámhoz.  És ő megerősítette szívemet. Kérd atyámat, ő meg fog téged is vigasztalni. A hadnagy gyermeki hittel imádkozott és azután bizalommal emelte fejét a feszületre. – Még csak azt kérem tőled, hogy mielőbb láthassam anyámat. Krisztus képe biztatóan mosolygott rá. – Bízzál bennem, nemsokára látni fogod anyádat.  A hadnagy megnyugodva felállt és egyszerre elmúlt minden szomorúsága. Mikor megérkezett parancsnokához, egészen vidám volt. A zászlóaljparancsnok meglepődve nézett rá. – Mi lelt? Nem tréfa ez öcsém, hanem nagyon komoly dolog. Helyén legyen a szíved és az eszed. De azért ne félj. Katonadolog. A hadnagy mosolyogva felelt. – Miért félnék? Mindenki élete Isten kezében van. Az éjjeli támadás sikerült. A harc hőse a fiatal hadnagy volt. De, amikor már bent voltak az elfoglalt ellenséges árokban, a hadnagyot egy eltévedt golyó halálosan megsebesítette.
Másnap már nem olvashatta az otthonról jövő hírt, hogy özvegy édesanyja meghalt. Az útszéli Krisztuskép teljesítette az ígéretét, hogy nemsokára látni fogja az anyját.