Nehrer György: Kisütött a nap

 

A hajnali dér a panelházak között megbúvó játszótér padján találta őket. Az éjjeli fekhelyüket – a bokor alatt lévő kihűlt nejlont – enyhe szellő zörgette. Három férfi és egy nő dideregve, szinte egymásnak simulva várták az első napsugarakat. Úgy várták, mintha az valamiféle megnyugvást hozna a bajaikra. Megoldást, reményt, szebb jövőt. Nem hangoskodtak, csak ültek csendben. Mosdatlan arcuk ráncaiba beleivódott az utca pora és a város szennye. A lábuknál lévő két üres sörösüveget nézték elgyötörten. Talán ha tele lennének? Az más, akkor mindent szebbnek látnának. De így? Egyikük felállt és bizonytalan léptekkel elindult az Ősz utca irányába. A felületes szemlélőnek akár jól öltözöttnek is tűnhetett volna a férfi. Ruházata: hasított bőrzakó, farmernadrág, és kockás ing. Tüzetesebben szemlélve azonban látható volt, hogy a zakó hátán tenyérnyi festékfolt van, az ing hiányos gombjai helyett pedig ziherejsztű. Nadrágjának rojtosra kopott szára a vastag talpú munkásbakancs sarka alá tévedt minden lépésnél. Már a gondolatai is foszlottak lehetnek, mint a nadrágszára, mert beszélt magában. Vagy csak a szája mozgott? Valamit csak akarhatott, mert néha indulatos mozdulatokat tett a kezével. Hatvan felé járhatott. De lehet, hogy fiatalabb volt. Az utcai élet öregíti az embert, itt minden nap kettőnek számít. Úgy látszott, hogy határozott célja van. Minél előbb szerette volna elérni a járda melletti szemeteskosarat, amíg a többiek fel nem fedezik. láthatóan a fekete nejlonzsák teljesen megtelt a hétvégén. Könyékig beletúrt a szemeteszsákba. Papír zsebkendők, csokipapírok, ételmaradékok közül kihúzott egy vodkásüveget. Nézegette, oldalt billentette. Lecsavarta a tetejét, és a maradék alkoholt a fém zárókupakba csepegtette. Türelmesen várt, hogy egy csepp se menjen veszendőbe. Majd a kupakban lévő italt felhörpintette. Bizonytalanul nézegette a csavaros tetőt, aztán óvatosan nyalogatni kezdte a belsejét, remélve, hogy maradt még benne valami. Látszott az arcán az egy csepp boldogság. A kupakot visszacsavarta az üvegre, mintha annak még valami jelentősége lenne, aztán az üveget mélyen lenyomta a szemét közé. Szája folyamatosan mozgott. Beszélt valakihez. Talán a félrecsúszott életét magyarázta. Talán azt az utolsó, még megmaradt emlékét mesélte, amikor még a család egyben volt. Amikor még ágyon és fűtött szobában aludt. Volt munkája, és volt kihez hazamenni. Láthatóan gondolkodott, hogy mitévő legyen. Megbeszélve – talán saját magával – elindult a Várkörút felé. Bizonytalanul lépkedett, de nem úgy, mint aki részeg, inkább, mint aki beteg. Nem tántorgott. Járása lassú volt, mintha egy lassított filmet nézne az ember. Nem a járdán ment, hanem az úton. Autók kerülgették. Némelyik dudált. Olyankor magyarázott nekik valamit, széles karmozdulatokkal. Lassan elérte a Várkörutat. Megállás nélkül haladt tovább. Ilyenkor nagy a reggeli forgalom, és mindenki sietett valahová. Ő nem sietett, csak lassan ment, az eltervezett cél felé. Beszélt, beszélt, ki tudja, mit és kinek. Egy autó csikorogva fékezett. Mindkét kezével rátámaszkodott a motorháztetőre, nem mozdult. Az autó vezetőjének arca falfehérre változott, és még benne volt a rémület. Megállt az idő. Farkasszemet nézett a sofőrrel, aztán csalódott arccal ellökte magát az autótól, és kilépett előle. Fékcsikorgás. A következő már nem tudott megállni. Úgy, ahogy ment, olyan lassan csúszott le az autó elejéről. A sofőr maga elé bámult, látszik rajta, hogy nem érti, mi történhetett. Talán azt sem tudta, hogy hol van. A bőrzakós feküdt az úton, a kockás inge felcsúszott, és kilátszott régen fürdetett teste. Már nem beszélt. Valaki megnézte.

– Még él!

Rendőrök, mentők, szirénák, ápolók. Mérőkerék-nyekergés és krétacsikorgás az aszfalton. Aztán minden ment tovább. Többségünknek a nap kisütött.