Nehrer György: Az elvesz(t)ett pénz

 

Idegesen és kapkodva vacsorázott, mert késve ért a „Sánta Kakas” vendéglőbe. A késés oka az volt, hogy jónak tűnő alkudozásba bocsátkozott az egyik kuncsaftjával egy különleges mintázatú torontáli gyapjúszőnyeg kapcsán. Keresett volt ez a Bánátban gyártott szőnyeg, és az eltelt években sokat értékesített belőle. Most, csak az idejét rabolta, mert nem lett üzlet az alkuból. El kell érnie az újbudai állomáson az esti vonatot, hogy holnap hajnalban Siófokon lehessen. Nélküle talán a futamot sem indítják el. Egész héten bújta a Versenylapot, hogy melyik istálló nevez a Siófoki díjra? Az Esterházy, Szemere, Rohonci istállóknak jó lovai vannak. Még a Geiszt, vagy a Dreher istálló lovai is szóba jöhetnek, de azok elég változó teljesítményt mutatnak. Majd, ha kiderül, hogy melyik lovak futnak, akkor lesz csak igazán érdekes a helyzet. Mindenesetre, a nyitásra ott akar lenni, és szeretné megnézi a lovakat is mielőtt fogad rájuk.

– Pincér! Pincér! Fizetek! – türelmetlenkedett. – A jóistenit neki, hogy ilyen lassúak – morgott az orra alatt.

Közben a szalvéta helyett az asztalterítőbe törölte a zsíros száját. Na, ezt moshatjátok, jó zsíros. A Borravalót is várhatjátok azt hiszem – dühöngött tovább magában.

– Parancsoljon Weisz úr!

– Hányszor kell magának szólni, hogy idetaláljon? – kérdezte ingerülten a pincértől.

– Elnézést, de addig nem tudok jönni, amíg a másik vendéggel nem rendeztem a számlát.

– Lekésem a vonatot maguk miatt.

–Tetszett volna előbb jönni tudja, hogy ilyenkor mindig sokan vannak.

– Mennyi lesz a vacsora?

– Egy korona és harminc fillér.

Nem szerette őt a pincér, mert kellemetlen, kötekedő vendég volt. Ráadásul zsugori is.

Alig adott borravalót. A főnök úr régi ismerőse, így aztán eltűrte, ha hepciáskodott vele. Legszívesebben kihajította volna. De kell a munka, ott vannak a gyerekek, akiket taníttatni, etetni, ruházni egy keresetből nem egyszerű dolog. Talán attól ilyen ez a Weisz, hogy nincs felesége, csak a nagy kofferje, amit cipel magával mindenhová, mintha azzal lenne összeboronálva. Fújtat, amint cipeli és a hája reng belé, amikor egyik kezéből a másikba teszi a hatalmas csomagot. A feje vörösödik, a homlokán patakokban csorog a veríték. Hirtelenszőke, majdnem fehér haja elhanyagolt, a tarkóján visszakunkorodik, a feje tetején meg alig nő. Hurcolja a hatalmas kofferrét a szőnyegmintákkal városról városra, lóversenyről lóversenyre. Merthogy Weisz Ármin szőnyegkereskedő egy személyben ügynök, meg címeres lóverseny bolond. Az is lehet, hogy csak bolond, mert sosincs pénze.

Megvolt a versenyhelyszínekhez igazodó útja. Rendszeresen megvásárolta a Vadász és Verseny Lapot és az éves versenykiírások alapján ő is összeállította a saját futamait. Izgatottan várta a szombati napokat, amikor az újság következő száma megjelent. Vonaton vagy lovas kocsin zötykölődve jegyzetelt egy kockás füzetbe melyben a helyszínek, a lovak nevei, a befutási sorrendek gondosan, évekre visszamenően rögzítve voltak. Szenvedélyesen játszott, és néha nyert is kisebb összegeket. Többnyire a versenyhelyszínekre, valamint a közelben lévő kisebb nagyobb városokba vitte a szőnyegmintákat, és ott kereskedett velük. Ezekbe a városokba minden évben visszatért, volt ahová többször is. Budapestre, Tátralomnicra, Tatára, Alagra, Pozsonyba, Siófokra, Debrecenbe, Aradra, Nagyváradra, Szatmárba, Marosvásárhelyre, Kisjenőbe, Törökbecsére, Nagykikindára, Kisvárdára, Sopronba, Pécsre, Kolozsvárra, Szabadkára, Kassára és Zomborba. Néha tett egy kis kitérőt, ha Siófokon járt, akkor útba ejtette Székesfehérvárt, meg a környező településeket. Vonatokon, lovas kocsikon, fogadókban, mikor kicsit több volt a pénze, akkor szállodákban töltötte az életét.

Most, éppen a vacsora miatt lekéste az esti vonatot, ezért az állomáson aludt egy padon. Mérges volt és csapzott, de ez nála mindennapos dolognak számított. Hajnali négykor indult a következő vonat Siófokra. Mire odaért, a nap tűző sugara alatt már szorongott a nagyszámú közönség a pályán. Még Alagon is ritkán látni ilyesmit. A rendes turflátogatók mind lerándultak a Balaton partjára, de kijöttek a helybeliek és a környéken nyaralók is. Eljöttek Veszprém, Zala, Somogy, Fejér megyei dzsentri családjai, s a mágnásvilág számos képviselője. Az Úrlovasok Szövetsége részéről: Jankovich Bésán Gyula elnök, valamint mindkét igazgató, gróf Nádasdy Tamás és báró Inkey István is. Az esemény jelentőségét fémjelezte, hogy tiszteletét tette: gróf Batthyány Elemér, gróf Szapáry Iván, gróf Festetics Pál, gróf Cziráky Antal. gróf Zichy Károly, gróf Esterházy Béla és László, gróf Esterházy Miklós. Szóval, sportember volt elég, de még az ő nagy táborukat is felülmúlta a ragyogó hölgykoszorú, amely a szivárvány minden színében pompázó toalettekben valóságos virágoskertté varázsolták a kopár versenypályát. A verseny fényét emelte izzadt arcával és lángban égő szemeivel Weisz Ármin szőnyegkereskedő is. A kofferjával tört utat a pénztárig, hogy fogadhasson. Egész úton a lovak esélyeit latolgatta. Soha nem érezte még ennyire biztosnak a   győzelmet. 

Ismerősként üdvözölte a pénztáros…

– Mi lesz a tét, Weisz úr?!

– Mi lesz a tét? Miféle kérdés ez barátom? Az ezerhatszáz méteres futam: tétre, helyre, befutóra – mondta egy szuszra.

– Ejha, de felvitte az Isten a dógát!  – Mondja sorban.

–Tétre: King Amphion. Helyre: King Amphion, Werther,  Bánatos. Befutóra: King Amphion I. hely, Bánatos II. hely.

– Ez pont száz korona lesz.

Fizetett és elvánszorgott a hőségben a pálya szélén elhelyezett széksorokig. Az alacsonyabb származású, szegényebb réteghez tartozó látogatók nem vegyülhettek a gazdag sportbarátokkal. Erre szigorúan ügyeltek a rendezők. A versenyt elindították, és a székek már más funkciót töltöttek be. Néhányan rájuk állva, teli torokból ordítva bíztatták a kedvenc lovukat. King Amphion, titokzatos, nagyreményű lónak számított fogadói berkekben. Ármin, tőle várta a meggazdagodást. Egy darabig ordított, aztán egyre csendesebb lett, az izzadtság helyett a hideg veríték csorgott végig a testén. Sápadtan rogyott le a székre. A lovak patája által felvert por mindent befedett, amikor kihirdették a befutók sorrendjét.

Befutók: Comtesse Chevigne I., King Amphion II., Bánatos III., Werther IV., Lyra V.

Összegyűrte a kezében lévő fogadójegyet, és zsebre vágta. Egy világ dőlt össze benne, most valahogy minden értelmetlenné vált a számára, a szőnyegek, az utazások, a lovak, és minden, ami még ezenkívül körbevette. Persze, neki nem nagyon voltak céljai. Talán csak az, hogy legyen mit ennie és legyen hol aludnia. A pénz csak addig volt fontos, amíg megkereste a szőnyegek eladásával. Annak elköltése már nagyon gyorsan ment.

Szerencsére, nem volt messze az állomás.  Elvánszorgott az indóházig, és a távírót kezelő, mogorva, bajszos emberrel küldetett sürgönyt a Fekete Sas Szállodába, szobafoglalásra. Toporogva várta, amíg visszaigazolják. Volt hely, így aztán megváltotta Székesfehérvárig a vonatjegyet. Most csak egy vágya volt, hogy lefürödhessen és kialudja magát. Lassan ment a vonat, és a nagy hőségben az út is hosszabbnak tűnt. Ilyenkor, amikor veszített, mindig megfogadta, hogy soha többé a lábát be nem teszi egyetlen egy lóversenypályára sem. Aztán nyert egy kisebb összeget és egyből ábrándokat szövögetett a jövőről, a gazdagságról. Most a múltba veszett versenyeken jártak a gondolatai… Kilencvenben Prága, majd Alag nyitotta a versenyszezont április elején. Április közepén Bécs következett. Május első felében Budapest, május második felében és június elején ismét Bécs. A nagy versenyek között Krakkó, Szarajevó, Tátralomnic és Siófok, majd augusztus elején Budapest kezdte a nyári szezont és szeptemberben Bécs folytatta az őszivel. Ezek után már csak Pardubicében futottak egy-egy versenyt novemberben. De szép is volt – ábrándozott a régi időkről. Hangos sípolás, és a fékek nyikorgása jelezte, hogy megérkeztek Fehérvárra. Hatalmas kofferét kivonszolta az állomás elé. Kereste a szálloda fogatát, de nem találta, aztán egyszer csak megismerte a társas kocsit. Úgy látszik, új kocsis van. Odament hozzá, a koffert otthagyva az árnyékban az épület falának támasztva. Kora délután volt, mire Fehérvárra ért, és a nap még mindig erősen tűzött.

– Maga jött a Fekete Sasból?  – Igen, uram.

– Nos, akkor ott az a sárga koffer a falnál az az én csomagom.

– Hogy hívják magát?

– Ivanics Márton.

– Hol van a régi kocsis?

– Elcsapták, mert nem jól bánt a lovakkal.

– Akkor menjen azért a kofferért, aztán igyekezzen, mert maga is el lesz csapva.

Márton elment a kofferért, és majd megszakadt mire felrakta a kocsira. Itt nem lesz borravaló, az biztos. A fene essen a disznójába. Elcsapom én mindjárt az ostorral, csak szóljon még egy rossz szót.

– Gitár! Gyí!

Gitár volt a főnök a két ló közül, ezért aztán amíg nem kezdett húzni, addig Fakír sem állt neki a munkának. Ostor nem kellet nekik, értették a dolgukat, és talán szívesen is csinálták. Persze, ki lát bele egy ló fejébe? Aztán Márton a hatalmas koffert felcipelte az emeletre, Ármin úr szobájába. Szó nélkül otthagyta a szoba közepén. Az ajtót szándékosan egy kicsit hangosabban csukta. Mérgelődött magában. Nem a borravaló miatt, hanem a szó miatt. Megcsinál ő mindent baksis nélkül is, ha jól szólnak hozzá. De Weisz úr mindig is fukarul bánt a jó szóval, mint ahogy a pénzzel is, kivéve, ha lovakról volt szó

– Parancsol még valamit? – kérdezte Károly, a szobainas.

– Megfürödnék, és van néhány szennyes holmim, amit ki kellene mosni és vasalni.

– Mári, menjen, és keresse elő Ferencet. Mondja meg neki, hogy hozza fel a lemezkádat és a meleg vizet. A vízre várni kell, amíg megmelegszik az üstben.

– Győrben már van folyóvíz a szállodákban. Micsoda egy hely ez? – mondta fitymálva.

Talán a borravaló elmaradását imígyen előre is indokolva.

 – Nálunk is lesz, csak hát nem rajtunk múlik. Mári, kérem vigye a mosodába Weisz úr szennyeseit – adta ki az utasításokat kicsit ingerülten. A mosásért a vasalásért, és a fürdőért külön kell fizetni.

– Gondoltam, hogy nincs ingyen – jegyezte meg epésen. – Igyekezzenek vele mert holnap Mórra kell mennem, reggel szükségem van a tiszta ruhákra.

 – Ahogy parancsolja.

Aztán egy óra múlva Weisz nyakig merült a gőzölgő vízbe. Pirosra égett, kopasz fejtetőjén gyöngyökben állt a pára. Gondolatai az asszonynélküliségen jártak. „Minek nekem feleség? Sosem vagyok otthon.” Nincs is otthon, csak egy düledező vályogház, amit örökölt. „Milyen élet lenne az egy nőnek? Házimunka, gyereknevelés, favágás, mosás, vasalás. Aztán meg, csak a pénzt vinné.” Jó, a lovak is viszik, de az más, az ló! Jó ez így. Néha egy-egy futó kaland Bécsben, de inkább vidéken, mert a bécsi szajhák többe kerülnek, mint a lovak.” Aztán a vizes szappan kicsúszott a kezéből és percekig keresgélte. Fujtatott, mint egy víziló. Felragyogott az arca, majd a szappannal a mosdókendőt akkurátusan bekente, és a szappanos kendőt a fejére terítette. Kétoldalt a kád szélébe kapaszkodva, próbálta kövér testét kiemelni a vízből. A kendőről a szemeibe folyt a szappanos víz, csípni kezdte. A kád körül tócsák álltak, mire nagy nehezen végzett a fürdéssel. Mivel a ruhái nagy részét Mári elvitte a mosodába, így, ahogy volt, meztelenül feküdt az ágyba, pénztárcáját a párna alá tette. Perceken belül egetverő horkolásba kezdett. A padon való alvás, az már nem neki való. Nem ébredt fel arra sem, hogy Feri kihordta a vizet, elvitte a kádat, és feltörölte a tócsákat.

János, a „lámpagyújtó János”, csak így hívták a szállodában, sötétedéskor végig járta a szállodát parázsló fidibuszával, és sorra gyújtotta a gázlámpákat a folyosókon és a szobákban. Weisz úr mélyen aludt. János toporgott egy darabig, hogy mitévő legyen? Aztán mégiscsak meggyújtotta a lámpákat, a kis elzáró kerekekkel pedig takaréklángra állította. Nemsokára vacsoraidő, ha felébredne, mégiscsak lásson valamit, aztán halkan becsukta az ajtót. Hogy János motoszkálása vagy a gyomra ébresztette fel Weisz urat, az már nem fog kiderülni soha. Mindenesetre, félig még aludt, amikor tudatosult benne, hogy csak egy nadrágja és felöltője van, de nincs inge és fuszeklija sem. Ott lógott az ágy felett a csengő, amit veszetten rázni kezdett. Mári lépett be a csengetésre.

– Mit parancsol, Weisz úr?

– Szükségem van a ruháimra!

– Azt láttam, hogy megszáradt, mert délután hétágra sütött a nap. Megkérdezem, hogy kivasalták-e?

– Igyekezzen, mert éhes vagyok.

Mári igyekezett, és hamarosan a vasalt ruhákkal tért vissza. Weisz úr felöltözött, és az étterem felé vette az útját. Hangosan korgott a gyomra. Rég látott már ételt. Nem mintha ez, a termetes hasán meglátszott volna.

Az étterem ajtajában megállva nézelődött, hogy hol van egy üres asztal.

– Jó estét, Weisz úr! – régi ismerősként üdvözölte a pincér.

– Jó estét, Hugó! Egy üres asztalt keresnék.

– Jöjjön velem, Weisz úr.

Kovács Hugó a karján lévő damaszt hangedlivel leporolgatta az asztalt, nem mintha azon lett volna bármi is, de ő így tanulta. Na meg, lássa az a vendég a törődést.

– Foglaljon helyet.

– Van libasültjük, Hugó? 

– Van, kérem szépen, de csak konfitált.

–  Mi a fene? Maguknál a libák is konfirmálnak?

– Nem, kérem. Nem frissen sült a liba, hanem zsírban eltett, konfitált.

– Az más, akkor hozhatja. Savanyú káposztával meg kenyérrel.

– Máris hozom, Weisz úr!

– Aztán mondja Hugó, elvette az Irmát?

– Elvettem kérem, már van két szép gyerek is. A napam vigyáz rájuk, amíg Irma dolgozik.

– Az jó! Na, hozza azt a konfirmált libát.

Hugó hozta a libasültet, és Weisz úgy evett, mint aki egy hete nem látott ételt. Egy nagyfröccsöt kért a liba után, amit egy hajtásra megívott. Hugó csak nézte, nincs ennek gigája a torkában? Fizetett, és tíz fillér borravalót adott a pincérnek.

– Elég lesz?

– Magának biztos elég, Weisz úr – aztán otthagyta faképnél.

 Weisz Ármin átsétált a kávézóba, és ha már ott volt, úgy gondolta, akkor játszik kalábriászt, már, ha lesznek hozzá partnerek. A Fekete Sas kávézójában mindig voltak partnerek, ha kártyáról volt szó. Így aztán az est további részében sikeresen veszített kártyán is.

– Egy rádli nyolcvanig! – kiabálták a kártyapartnerek.

Az első osztásnál Weisznek felcsillant a szeme, mert a kezében volt egy adu, egy felső és egy király.

– Béla-kassza! – kiabálta hangosan.

– Béla-kassza, kontra! Kiabálta repedtfazék hangján egy idősebb úr.

– Béla-kassza, rekontra! Hatalmas bajuszú vékonyka ember egy füstölő szivarral a szájában, kicsit pöszén, rekontrázott.

Így ment ez záróráig, és Weisz Ármin, a tuletroá, volát és betli bűvöletében fejezte be a napot. Belenézett a pénztárcájába, gyorsan számolgatott. Ha kifizeti a szállást, a mosást, vasalást, akkor marad negyvenöt koronája. Elszívott egy Regalitas szivarkát, amit még Aradon vásárolt. A legfinomabb bánáti dohányból készült a szivarka, a temesvári dohánygyárban sodorták gondos kezek. Mindig vett pár csomaggal belőle, amikor arra járt. Nem volt olcsó, de nem sajnálta magától az élvezeteket. Aztán felment a szobájába, és lefeküdt. Nem jött álom a szemére. Talán a délutáni alvástól vagy a sok pénzügyi veszteségtől, ami érte. Ki tudja? Hánykolódott az ágyban, majd leszakadt alatta. Felkelt, mert eszébe jutott a pénztárca. Kivette belőle a szállodának járó pénzt és a felöltője zsebébe tette. A tárcát pedig a párna alá.

Másnap fáradtan ébredt. Gyorsan befalt az étteremben egy tükörtojást, majd kifizette a szállását, és az udvaron keresztül a Magyar Király Szállodához ment. Onnan indultak társas kocsik Mórra. Időben érkezett, és a koffernek is jutott hely. Homlokát törölgette egy kendővel, amit reggeli után az étteremben zsebre vágott, amikor éppen nem figyelt rá senki. Szeretett Mórra járni, mert a jómódú sváb településen mindig kiváló üzleteket kötött. Főként a Lamberg kastélyban, ahol Temerini Szécsen Miklós gróf és felesége Johanna grófnő mindig szívesen látta, amikor éppen Móron tartózkodott a család. Mert a gróf urat a külügyminisztériumi hivatalos ügyei gyakran Pestre szólították. Szerették a szép dolgokat, ezért a Weisz Ármint mindig beengedték a kastélyba. Már csak azért is mert így nem kellett a nép közé vegyülve válogatniuk az új szőnyegkollekciókból. Régen a feledés fátyla borította már a gróf úr anyai nagyapjának, a forradalmi tömeg által felkoncolt altábornagynak, Lamberg Ferenc Fülöpnek az emlékét. Weisz Ármint azonban nem érdekelte a történelem, inkább csak a pénz és a lovak. Így aztán lelkesen kínálgatta a portékáit, nem kevés sikerrel. A szőnyegekre felvett előlegre nyugtákat állított ki, és akkor tudatosult benne, hogy a pénztárcáját a párna alatt felejtette. Ideges lett és gyorsan összecsomagolt, majd az első társas kocsival, amit elért, elindult Fehérvárra.

Időközben Mári, az ágynemű cseréjekor megtalálta a párna alá rejtett tárcát.

– Birkl úr! Birkl úr! – kiabálva futott kezében a tárcával.

– Mi a baj, Mári?

– Ezt találtam Weisz úr szobájában!

– Kinyitotta, Mári? – kérdezte   szigorú   tekintettel Birkl.

– Hogyan merném én kinyitni? Isten ments, egyből idehoztam magának.

– Nézzük, mi van benne?

Aztán Birkl János elővette a kerek lencséjű alpakkakeretes olvasószemüvegét, gondosan ügyelve arra, hogy az üveghez ne érjen az ujja. Az orrára biggyesztette, majd kétszer is megszámolta a pénzt.

– Mári, ez negyvenöt korona! Biztos, hogy visszajön érte Weisz úr. Addig az irodában elzárom.

Estefelé aztán megérkezett Weisz Ármin és a portára hívatta Márit.

– Maga takarította a szobámat?

– Igen, uram! Gondolom a tárcáért jött.

– Igen, igen.

– Birkl úr elzárta az irodában.

– Akkor keresse meg Birkl urat, és hozzák gyorsan a pénzemet.

Egyre harsányabban beszélt, ezért aztán Jakab úr a portás csendre intette. Nem sok eredménnyel, mert ezzel még jobban felpaprikázta. Már zengett az épület amikor előkerült az üzletvezető, kezében a pénztárcával.

– Türelem, Weisz úr, megvan a tárca, és megvan a pénz is!

– Azt majd meglátjuk!

Kezébe vette a tárcát, és a portáspultra öntötte a tartalmát. Hangosan számolta, aztán még egyszer.

– Ez csak negyvenöt korona!

– Igen, pontosan annyi, amennyi benne volt, amikor megtalálta Mári.

– Hiányzik száz korona! – ordította Weisz. – Megloptak! Ha tudom, hogy ez egy ilyen hely, be nem teszem ide a lábamat.

Mári már sírt, és Birkl nem győzte vigasztalni a lányt. Közben egyre lilább lett a feje az üzletvezetőnek, ami nem jelentett túl jót. A kiabálásra kisebb csődület kerekedett a portás pultnál. Már ott volt Márton a kocsis, Feri a segédje, Hugó a pincér, és még néhány szállóvendég is megállt.

– Birkl úr kérem, engedje meg, hogy lenyugtassam a Weisz urat. Ostorral a csizmaszárát ütögetve jelezte Márton félreérthetetlen fenyítési szándékát.

– Nem szabad, Márton! Menjen a kávéházba, ott láttam a Szamosvári főhadnagyot. Legyen szíves szóljon neki, hogy jöjjön ide.

Néhány percen belül Márton visszatért Szamosvárival. Aki hatalmas ember volt. Azt rebesgették róla, hogy fiatalabb korában mészárossegédként egy ökröt is képes volt leteríteni egyetlen ütéssel. Hogyan lett belőle rendőr, azt már senki nem tudja. Elővett egy kis noteszt, felírta a neveket, és mindenkinek a vallomását.

– Melyik szobában történt az eset?

– A tízes szobában, főhadnagy úr – mondta Mári.

Felmentek az emeletre, és a kíváncsiskodók az érintettekkel együtt bementek a szobába

– Mindenki menjen ki és csukják be az ajtót! Weisz úr marad! Na, kérem szépen, pakoljon ki mindent a nadrágja és a felöltő zsebéből, ide az ágyra.

Szorgalmasan rakosgatta a zsebei tartalmát: damaszt kendő, cigarettatárca, gyufa, aprópénz, ceruza, kis nyugtatömb, kicsi kockás füzet, a lovak és versenyek adataival.

– Ennyi? – kérdezte a főhadnagy.

– Igen.

– Vegye le a nadrágját és a felöltőt.

– De kérem szépen, milyen alapon? – méltatlankodott Weisz.

– Ne akarja, hogy én vegyem le magáról!

Végignézett Szamosvárin, és már semmit nem akart. Ledobta a ruháit az ágyra, és ott állt alsónadrágban. A főhadnagy átnézte a zsebeket tüzetesen, aztán szépen, lassan kisimította az asztalon a galacsinná gyúrt papírt.

– Ez meg mi, Ármin?

– Fogadójegy.

– Maga ott volt a siófoki turfon?

– Ott voltam.

– Én meg szolgálatban – jegyezte meg epésen.

Aztán a főhadnagy előhúzta a friss versenyújságot a zsebéből, merthogy ő is nagy lóbolond volt. Bogarászni kezdte a befutási sorrendet. Nem szólt egy szót sem, hanem tenyérrel kíméletesen kupán csapta Ármint, aki három lépést szaladt előre, de csak azért annyit, mert az ágy megállította.

– Na, most mit csináljak magával? Skandalum keltése, és hamis vád miatt egy hetet biztos a fogdában tölthet. Nem viszem be, ha bocsánatot kér nyilvánosan Birkl úrtól és Máritól. Márinak, mint becsületes megtalálónak, ad öt korona jutalmat.

– Nem lesz az egy kicsit sok?

– Kér még egy taslit?

Így fejeződött be Weisz Ármin dicstelen fehérvári utazása. Azt mondják, hogy évekig a szálloda közelébe se ment.