Nehrer György: Vándorúton

Ült egy padon a szürke vászonnadrágjában és a fehér ingében, mint egy viaszfigura a rekkenő hőségben. A Nap éppen a padra sütött. Az állomás peronján mindenki árnyékot keresve várta a vonatot. Manish megigazította a fején lévő szalmakalapot, és visszamerevedett a percekkel ezelőtti pózba. Nem valódi neve a Manish, a mesterétől kapta. Az elme istenének a nevét viselni nem mindenkinek adatik meg. Illetve Indiában bárkinek, ő viszont ezt kiérdemelte. Sok évet töltött tanulással az öreg jógi társaságában. Mielőtt a mester útjára bocsátotta volna, órákig ültek szótlanul egymással szemben.

– Nincs jóság gonoszság nélkül és gonoszság jóság nélkül, ezt jegyezd meg jól – mondta az öreg jógi.

– Szeretni és nem gyűlölni kell. A víz a természetben állandó körforgásban van, befutja köreit, majd mindig visszatér önmagához.

Ugyanígy fordulnak a szeretet és harag kimenő hullámai az eredetükhöz vissza. Ezért soha ne haragudj, mert visszatér az, és belénk torkollik. Ugyanígy a szeretet hullámai is újra bennünk fejezik be körforgásukat. Vívjad meg a harcaidat, küzdjed le a félelmeidet, és éljed meg az örömeidet.

– Ne feledd a tanultakat! A szemeid nem látnak, csak alárendelt eszközök. Önmagukban semmit nem érnek. Láthatsz képet, láthatsz fényt, de ha nincs összekötve a gondolattal, akkor mit sem ér. Az autók düböröghetnek az utakon, semmit nem hallasz, mert a füleid csak eszközök, amiket az agyad és a gondolataid vezérelnek. Tudatunkban a múlt, a jelen, és a jövő egy nyitott könyv, amiben olvashatsz. Ezt az olvasást te kiválóan elsajátítottad, most menj utadra, Manish. Ha eljön az ideje, majd találkozunk.

Amikor még János volt, és az apja naponta részegen verte őt és az anyját is, akkor ők ketten egymást átölelve, minél kisebbre összegömbölyödve ültek a konyha hideg kövén, és már sírás nélkül állták a rúgásokat. Teltek az évek, és János szikár, izmos fiatalemberré cseperedett. Amikor a tűzifát hasogatta az udvaron egy hatalmas tuskón, számtalanszor megfordult a fejében, hogy azt a fejszét az apjába csapja. De mindig visszatartotta valami ettől. Aztán egy szép napon, amikor apja megint részegen jött haza, és köszönés helyett arcul ütötte az anyját, akkor valami elpattant benne. Ököllel az apja arcába csapott, amekkorát csak tudott. A kiömlő vér a konyha kövére folyt. A férfi megszédült, és beleült a bakancsával széttaposott vértócsába. János egy konyharuhát dobott felé. Aztán otthagyta a kövön ülve. Bement a szobájába, és előkereste a bőrből készült kis hátizsákját. Ausztriában vásárolta, abból a pénzből, amit szőlőmunkásként egy nyári szünetben keresett. Bárhová ment, mindig elégnek bizonyult ez a hátizsák, rövidebb és hosszabb utakon egyaránt jól szolgált. Most hosszú útra készülődött. Az anyját átölelte, és magához szorította.

– Vigyázz magadra! Nem tudom, mikor látjuk egymást legközelebb.

– Hová mész, kisfiam?

– Nem tudom. Innen el, jó messzire. Ha maradok, akkor megölöm.

Aztán Indiában kötött ki hónapokkal később. Nem tartotta az otthoniakkal a kapcsolatot. Néhány év múltával az egyik barátjának írt egy rövidke levelet. Nem is értette, hogy miért. Igazából senkire nem volt kíváncsi, és mindenkit törölni szeretett volna az emlékeiből. A levélre gyorsan jött a válasz. Az anyja leesett a lépcsőn és halálra zúzta magát. Három hete temették. Az apja részegen ment a temetésre is. Próbálta felidézni maga előtt az anyja és az apja arcát. Az anyjáét tisztán látta, és azt is, hogyan taszítja le a lépcsőn az apja. Aztán próbálta az apja arcát is maga elé idézni. De rájött, hogy nem nézhet a lélek mélységeibe, amíg a felszín mozog. A folyton mozgó víztükör mélyére nem láthat csak akkor, ha a víz tiszta, és a hullámok is elcsitultak. Érezte, hogy a tó fenekén lévő tamasz sötétségében, ahol a durva lelkű és idióta emberek találkoznak, más gondolatnak már nem marad hely. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy hazamegy és végez az apjával. A mestere szólította, aki mindent értett és tudott, anélkül, hogy a leveleit olvasta volna.

– Manish, amint a hullámok elcsitulnak s a tó felszíne sima lesz, az Annapurna csúcsait is láthatjuk. Így van ez valahogy a lélekkel is. Ha nyugalomban van, megismerhetjük igazi természetünket, semmivel sem téveszthetjük többé össze magunkat, és megőrizhetjük a saját énünket. Közel tíz esztendőt töltött a mesterével, és tanult megszállottan. Most, hogy útnak indult, hirtelen úgy érezte, mintha hiányozna neki az öreg jógi. De ez csak néhány pillanatig tartott, és már ott is volt vele a gondolataiban, elhessegetve minden kételyét. Ült a padon, a forró szél az ingébe kapott, néha púposra fújta a mellkasán, mint a vitorlavásznat, majd megnyugodva odébb állt. Várta a vonatot, ami elviszi Ausztriába, Lajtaszentgyörgyre, ahol kamaszkora nyarait szőlőmunkásként töltötte. Sok év eltelt azóta, és ő semmit sem tud a családról, akiknél akkoriban dolgozott. Mindegy, odamegy és megkeresi őket. A Hauptstraßén laktak. Ha még áll az öreg ház, akkor biztos megismeri. Munkáért cserébe szállást, élelemet meg némi pénzt csak adnak. Kevéssel is beéri, hiszen az öreg mesternél sem vetette fel a pénz. Néha az élelem is szűkös volt. Munka meg annál több. Ült a vonat lépcsőjén, ahogy Indiában szokta, de most kényelmesen, mert itt nem lógnak fürtökben az emberek a vonaton. Itt még a peronon sem áll senki. Jól érezte magát, mert a mozdony nem füstölt, és nyugodtan nézhette a száguldó tájat, nem kellett hunyorogni a füstből kiszabadult parázs miatt sem.

– Bahntickets, bitte! – szakította félbe a nézelődését a kalauz, majd szigorúan beparancsolta a lépcsőről. Hangosan becsapta az ajtót, és egy kilincsszerű kulccsal lezárta. Így aztán Kismartonban egy másik vagonon keresztül tudott csak leszállni a vonatról. Az állomás szinte semmit nem változott. Innen gyalog kell menni. Talán három kilométer Lajtaszentgyörgy, ami indiai léptékkel mérve csak annyi, mintha a szomszéd házba ugrana át tojásért. Nem kellett sokat keresgélnie a házat, ahol Hans lakott a családjával. Nem ismerték meg. De hogyan is ismernének fel egy kamaszgyereket tizenöt év után? Aztán elmondta Hansnak, hogy több nyáron át náluk dolgozott. A helybéli munkásasszonyokat is jól ismerte név szerint. Mondta, hogy Hans felesége is nagyon elégedett volt a munkájával. De őt hiába kereste, mert néhány éve meghalt. Hans is megöregedett. A gyerekei pedig beköltöztek a városba. Az unokájával élt a nagy házban, aki talán tizenhat éves lehetett. Végül megállapodtak a szállásban, kosztban és a pénzben is. Régen is jó sora volt, amikor itt dolgozott. Bár akkoriban a Mária néni odafigyelt rá, étkezéskor repetákat is kapott, ha már nem is kellett neki több étel, akkor is adott. Mindig kigömbölyödve ment haza meg némi pénzzel, amit többnyire az anyjának adott. Most is szépen teltek a nyári napok. A szőlőben ilyenkor is van munka. A hajtások válogatása, ritkítása. És ha éppen nincs a szőlővel munka, akkor ott a gyümölcsös, amit permetezni kell, és a fákat is muszáj gondozni. Teltek a napok, és János jól érezte magát ebben a nyugodt környezetben. Néha besétált a városba, és vásárolt magának ezt-azt. Ő itt és most nem Manish volt, hanem János, aki a szőlőben és a gyümölcsösben dolgozik. Esténként szerény bútorzatú szobájában az ágya mellett lévő szőnyegen ülve meditált. Egyik este furcsa gondolatok cikáztak a fejében, és vacsora után behívta magához Hanst.

– Holnap ne engedd el az unokádat a barátaival, akárhogy is könyörög vagy veszekszik veled.

Furcsán nézett rá az öreg. A tekintete mintha azt sugározta volna, mi közöd neked az én családomhoz? Nem szólt semmit, hanem sarkon fordult és kiment a szobából. Másnap aztán nagy kiabálás és veszekedés volt, amikor megérkeztek a barátok Johanhoz, az unokához. Dudálással és ordító zenével állt meg az autó a ház előtt. Hans határozott volt, és ellentmondást nem tűrő hangon rendreutasította Johant és a barátait is.

– Johan, ott a tűzhelyen a forróvíz, az állatoknak enni kell adni! Tessék azzal foglalkozni és nem a bulizással. Hétvégén neked kell ellátni a jószágokat, mert szabadnapot kapnak az emberek.  A fiú barátai erre nagy kelletlenül távoztak, Johan pedig duzzogva csapkodta az ajtókat. Már vörösen izzott a nap, mielőtt a Lajta menti dombok alkotta vánkosára hajtaná a fejét. Aztán hatalmas és fájdalmas ordításra futottak össze a házban lévők. Johan kezében megcsúszott a fazék füle és magára öntötte a forróvizet. Lábszárát hólyagok borították. Hans azonnal hívta a mentőket, és az unokájával bement a kórházba. Későre járt az idő, mire hazaért. Az első dolga az volt, hogy szinte feltépte János szobájának ajtaját, és ordítva közeledett felé. Kezét ütésre emelve, egyre közelebb lépett hozzá.

– Te mondtad, hogy ne engedjem el! – tajtékzott dühében az öreg. – Mit csináltál, te szerencsétlen? Hetekig kell ápolni, mire rendbejön a lába. Ment volna inkább mulatni a barátaival!

János nem szólt egy szót sem, aztán Hans is lecsendesedett, de az ajtót hangosan csapta be. Másnap reggel szótlanul ültek az asztalhoz, és kerülték egymás tekintetét. Így telt a délelőtt. Aztán János délután bepakolta a kevéske holmiját a hátizsákjába, és elindult kifelé. Hans jött vele szemben az udvaron.

– Te meg hová mész?

– Dolgom van, Hans.

– Nem mehetsz el! Az Isten áldjon meg, hogy nem engedtem el a gyereket tegnap a barátaival. Az éjjel egy fának csapódtak az autójukkal, és mindhárman meghaltak.

– Sajnálom, Hans, csak ennyit tehettem a gyerekért. Isten veled, és jobbulást kívánok neki.