Kosztolányi Mária: Örökségeim

 

 



Örökségeim

 

tél volt akkor is szél fújt hó esett

Nagyapám kucsmáján fehérlett a hideg

megült bajuszán a lehelet bársonya

én voltam vagy a tél ki mosolyt csalt oda

kétszer melegedtem mondta nevetve

és kisbaltáját a sarokba tette

 

               örökségem lett az erdő és az élet

               éveim mint a föld egyre többet érnek

               könnyű hisz lányhitem erős vállad tartja

               tél szagú fák között sétálunk alatta

               óriás lépteid átérnek léptemen

               s én nyomodba érni próbálok szüntelen

 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Álljunk meg egy baráti szóra!

Nehrer György: Posványosi szemle

Nehrer György: Luxor