"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

   Milyen is volt abban az időben a viharkabát? Nos, impregnált lenvászon, sárgászöld és szürke színben, háromféle fazonban lehetett vásárolni. Volt hosszú, háromnegyedes és feles. A szürkét a férfiak, a sárgászöldet a nők és a gyerekek hordták. Szándékosan írtam, hogy hordták, mert ezt a kabátot csak nagy jóindulattal lehetett viseletnek nevezni. A kabáthoz járt egy kapucni háromszög alakban összehajtva és hátul a gallérhoz gombolva, valamint egy háromujjnyi széles öv. Az öv végén egymás mellett két fémkarika, amivel furfangos módon lehetett az övet szorosabbra vagy lazábbra állítani. A kabáthoz tartozott még négy darab jó nagy barna gomb, a zsebek felett pedig gombolható hajtóka. Amit begombolni szinte lehetetlen volt. Azokban az időkben egyenesen erkölcstelennek számított, ha egy nőn rúzs és körömlakk volt. Az ilyen nőkre – már aki fiatalabb volt, mint az öregasszonyokból álló pletykacsapat – azt mondták, „céda”. Nem igazán értettem, hogy mit jelent. Úgy gondoltam, hogy az a neve

    A kertben viháncoltunk, az öreg, magról kelt sárgabarackfán, aminek széles törzsén fürge hangyaraj járt fel s alá fáradhatatlanul. Mézgásodott az öreg fa, talán az csalhatta oda a hangyákat. Bennünket nem zavartak a játékban. Régen voltak már az öreg fa ágai megigazítva, sok befelé nőtt, és jó pár már keresztbe is. Azért hozta a termést rendületlenül minden évben. Nem voltak nagy barackok rajta, csak apró, de magvaváló, halványsárga szemek. Halványabbak, mint a szomszédék fáján. A mama befőzte lekvárnak a gyümölcsét. Egy kicsit több cukor kellett volna hozzá, de az nagy kincs volt akkoriban. Így aztán a mi lekvárunk mindig savanyúbb volt egy kicsivel, mint a Hernádi nénié a szomszédban. Másztunk és hintáztunk a vastagabb ágakon. Szinte fél napot el tudtunk tölteni a fán való játékkal. Az öreg fa békésen tűrte ezeket a kínzásokat. Mint valami öreg házőrző kutya, amelyik tudja, hogy előbb-utóbb megkomolyodnak a kölykök, és nem ugrálnak többé rajta. – Hát ti meg mit csináltok? O

  Értsd szó szerint, „jól bevásároltam.”   Mielőtt bárki azt hinné, hogy a kisnyugdíjas naponta kaviárt eszik, szeretném jelezni: ez utoljára húsz  évvel ezelőtt fordult elő velem, és akkor is valamilyen rendezvény keretében szolgáltak fel pirított kenyéren kaviárt. Nagyon finom volt, és akkor a rendelkezésre álló készlet nagy részét meg tudtam volna enni. De illem is van a világon, szóval elengedtem ezt a gondolatot. Nos, tegnap a  Metróban, amíg a feleségem a polcokon keresgélt az árucikkek között, addig én megálltam a halaspultnál bámészkodni. Láttam, hogy van piros meg fekete ikra többféle kiszerelésben és többféle árban. Nos, én megcéloztam egy alsó árkategóriás 1990  Ft/ 200 grammos, - a fedőn lévő fotó alapján nagyon csábítónak  kinéző üveget.  Árcédulán: "tokhalikra" Megvettük. Itthon az első dolgom volt, hogy pirítottam kenyeret és kibontottam a kaviáromat. Nagy élvezettel haraptam bele, keresve azokat a régi ízeket. Egy darabig csócsálgattam a falatot, majd egy mély

  Nyáron megcsendesednek a hajnalok, nem kóborol a szél, nem repkednek falevelek    a poros perjámosi utakon. A pirkadat mélyéből felsírnak a szomszéd malacai, majd a perzselő nap lángja véres vörösséget fest a távoli felhőkre. Olyan nagyot nyújtózkodtam az öreg ágyon, mint a hosszú ház az    egymásba nyíló öt szobával. A legnagyobb talán harminc négyzetméter is lehetett. Ott terpeszkedett  a hatalmas zongora az egyik sarokban a kicsi köralakú fekete forgószékkel. A sötétbarna borjúbőr garnitúra - egy kisebb és egy nagyobb kanapéval - az egyik fal mellett álltak. A négy nagy fotel és a faragott dohányzóasztal a szoba közepén kapott helyet. Az egész szoba vastag perzsaszőnyeggel volt borítva. A régi hajópadlót a nénikém néhány éve    parkettára cseréltette. Rezső bátyám morgolódott miatta. – Minek kellett kicserélni parkettára, amikor úgyis telerakja szőnyeggel! Aztán volt itt még egy kisebb könyvtárra való könyv is a fából készült sötét színűre pácolt könyvesszekrényekben, melyek    a

  Aki lovaskocsival közlekedik   és a bakról   szemléli a világot az egy kicsit lenézi a gyalogost. Már hogyne nézné le, amikor legalább egy méterrel magasabban ül. Persze az is számít, hogy a lovaskocsi arra megy amerre akar. Ha úgy gondolja akkor szántón , mezőn, úton, és olyan gyorsan ahogyan szeretné. Na, itt álljunk meg egy kicsit, mert nem mindig a kocsis szeretné, hanem néha a ló, és ha a ló szeretne valamit akkor bizony jobb ha a kocsis kapaszkodik erősen. A lovak általában engedelmes jószágok ha nem is túl okosak, de legalább szófogadók. Ezzel szemben a kocsisok meg a bakon ülve úgy gondolják, hogy a törvényeket nem nekik találták ki és azokat nem is veszik figyelembe. Amúgy a lovaskocsi: nyugodtan bandukolhatna   a   célja felé de, hogy az italbolt előtt nem illik őrizetlenül hagyni a lovat, az biztos. Aztán midön a kocsma mélyéről a gazda előkerül   bizonytalan léptekkel, aki aztán  jobb esetben felül a bakra, –rosszabb esetben fekszik a bakon... – Gyí  után pedig; utcák s

  A Táncsics utcában laktunk társbérletben egy sokszobás lakásban két másik családdal együtt. A Tölgyesiékkel és a Háromszékiékkel.  A Háromszéki néni és a férje, a János bácsi nagy szeretettel mesélt mindig   az Erdélyi   szülőföldjükről, Székelyudvarhelyről. Néha behívtak a konyhájukba és a kezembe nyomtak egy frissensült   pogácsát. Amint leültem, János bácsi mindjárt belefogott egy történetbe, amíg én a meleg pogácsát majszoltam.   Ezt a kis történetet most   elmesélem néktek. Az úgy volt, hogy szörnyű vihar dühöngött Bikafalván, ahol az én sógorom lakott a Bodor Áron. Kint dolgozott a földjén, amikor hatalmas ferde-fenekű szél kerekedett. Akkora szél fújt, hogy majdnem feltaszította. A földből is port csinált pillanatok alatt. Áron, csicsókát   kapált reggel óta, de a vihar hazakergette. Útközben aztán meg is ázott rendesen. Nadrágszárán folyt a víz,   a csizmája meg bokáig sáros lett. Nem baj gondolta, legalább a Jóisten meglocsolja a csicsókát is hadd nőjenek alatta a gumók. A

  Ezt a képeslapot   a dél-nyugati szomszédunk rövidke bemutatásával kezdem, csupán azért, hogy ne kelljen az olvasónak a Wikipédián kutatgatni. Szlovénia 20273 négyzetkilométer. Lakosainak száma   kétmillió fő. Ebből, hatszáztizenötezer fő nyugdíjas. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, mert a későbbiekben némi összehasonlítást teszek Hazánk és Szlovénia között. Ennek nincs semmifajta politikai célzata, csupán annyi, hogy gondolkodásra késztessem polgártársainkat. Az adatoknak utána lehet nézni, bár ez az átlagosnál kicsit több munkát fog igényelni, mert én nem a Wikipédiából tájékozódom. Szlovéniában a hivatalos nyelv: a szlovén, a magyar, és az olasz. Itt, azért dobban egy nagyot a magyar szív. Miért is? Nos, azért, mert a szlovén statisztikai adatok szerint a teljes   népességhez viszonyítva 0.32%   magyar él ebben a kicsiny országban. Az én számításaim szerint ez 6-7000 főt jelent. Ezzel szemben Romániában a hivatalos nyelv: a román, és Magyarországon a magyar, slussz. Mintha se a ro