Nehrer György: Eladott életek

 

Nyáron megcsendesednek a hajnalok, nem kóborol a szél, nem repkednek falevelek  a poros perjámosi utakon. A pirkadat mélyéből felsírnak a szomszéd malacai, majd a perzselő nap lángja véres vörösséget fest a távoli felhőkre. Olyan nagyot nyújtózkodtam az öreg ágyon, mint a hosszú ház az  egymásba nyíló öt szobával. A legnagyobb talán harminc négyzetméter is lehetett. Ott terpeszkedett  a hatalmas zongora az egyik sarokban a kicsi köralakú fekete forgószékkel. A sötétbarna borjúbőr garnitúra - egy kisebb és egy nagyobb kanapéval - az egyik fal mellett álltak. A négy nagy fotel és a faragott dohányzóasztal a szoba közepén kapott helyet. Az egész szoba vastag perzsaszőnyeggel volt borítva. A régi hajópadlót a nénikém néhány éve  parkettára cseréltette. Rezső bátyám morgolódott miatta.

– Minek kellett kicserélni parkettára, amikor úgyis telerakja szőnyeggel!

Aztán volt itt még egy kisebb könyvtárra való könyv is a fából készült sötét színűre pácolt könyvesszekrényekben, melyek  a szoba egyik oldalán faltól falig sorakoztak és majdnem a mennyezetig értek. A szoba közepén a dohányzóasztal felett kristálycsillár lógott. Szerettem itt lenni  a szép bőrkötésű lexikonok között, melyek aranyozott gót betűkkel voltak díszítve. A kedvencem Brehm: "Az állatok világa" német nyelvű kiadása volt az ezerkilencszázhúszas évekből, gyönyörű festett képekkel. Tizenkettő súlyos és  nagyméretű könyv. Amikor felhúztuk a redőnyöket akkor az ablakokon bekukucskáló naptól a falak mentén aranyszínű fényben fürödtek a porszemcsék. Ebbe a szobába csak cipő nélkül szabadott bemenni és az ablakredőnyöket csak akkor lehetett felhúzni ha beültem valamelyik fotelba és olvasgattam naphosszat, vagy amikor kalimpáltam a zongorán. Hallásom az nem nagyon volt, és azóta sem jött meg. Irén néném nagy bánatára, aki képes volt órákig szekálni a zongorázással mondván:

– Olyan szép hosszú ujjaid vannak, hogy bármelyik zongorista megirigyelné.

Zongoratudásom aztán kimerült a „Boci-boci tarka” című alapműben, amit talán ma is eltudnék játszani.

Hétvége lévén egy kicsit lustálkodtunk Rezső bátyámmal, aki éppen valami kalandregényt olvasgatott, én meg a szőnyegen ülve forgattam az egyik lexikont. A díszhalak tartása című fejezet kimondottan érdekelt. A gyakorlati részeket Rezső bátyám kétszázliteres akváriumán próbálgattam ki több-kevesebb sikerrel. Az elején még előfordult, hogy be kellett vonatozni Temesvárra új halakért. De belejöttem és már magamnak is ragasztottam akváriumokat kicsit és nagyot is, amikor a szilikon- kaucsuk ragasztó megjelent a boltokban.

– Csengetett valaki! - jött be Irén néném könyékig tésztás kezekkel - Menjél fiam, nézd meg ki az!

Kiszaladtam a kapuhoz, melynek szögvaskeretén okkersárgára festett acéllemez borítás volt, ahogy a majdnem két méter magas kétszárnyas nagykapun és a mellette lévő ajtón is. A festék már pergett néhány helyen, és kilátszott alóla, hogy volt az már sötétbarna, és zöld is egyszer. Amilyen festéket éppen kapni lehetett a hatvanas évek közepe táján.

Kilátni nem lehetett, ezért az ajtó nyitása előtt mindig megkérdeztük, hogy ki az? Irén néném pedig már jó párszor kérte, hogy legyen legalább a kisajtón valami ablakféle, amin látná, hogy ki van a kapu előtt. De Rezső bátyám úgy gondolta, hogy ez a kapu már így fog elrozsdásodni, ahogy van.

– Guten Tag! –Tinnemann, a szomszédból.

Megismertem a hangját  Hanzi bácsinak, aki nem nagyon szerette ha bácsizom. Pedig nekem a tegeződés nem jött a számra  mert majdnem annyi idős lányai voltak mint én.

– Nyitom! - szóltam ki a kapun keresztül.

– Windisch urat keresném, meg te is kellenél! Szükségem van egy kis segítségre!

– Jöjjön be Hanzi bácsi, itthon van a Rezső bátyám, aztán megbeszélik, hogy mit kellene segítenünk.

Hanzi bácsi majdnem olyan magas volt, mint Rezső bátyám és pont olyan szikár német ember, mint ő. A lányai is rá ütöttek,. Mondta is a tántim sokszor...

– Ezeknek a szomszédlányoknak nehéz lesz férjet találni, ha már most ilyen nagyra nőttek.

Pedig szívesen összeboronált volna a fiatalabb lánnyal, az Adéllal, aki hétköznap is szász népviseletben járt. A ruhát a Hanzi bácsi anyja kézzel hímezgette. Adél nagyon szép lány volt. Haja varkocsba volt fogva, és a fejtetőn hátravezetve. Pamutos vászonból készült inget viselt, az ing felett bársony anyagból bőrrátétekkel díszített, színes gyapjúhímzéssel kivarrott mellényt, amely négy díszes fémcsattal záródott.  Szoknyája, zöld brokát, fekete szegéses, sűrűn szedett.Mifelénk rakottszoknyának hívják. Derekán fehér hímzéssel gazdagon díszített tüll kötényt. viselt. A kötény széleit pedig kézi csipke díszítette. Derekán díszes öv, a lábán fekete bőrcsizma. Adél, büszkén viselte a nagyanyja által készített ruhákat. Fel sem merült benne, hogy farmerra, vagy másféle ruhákra cserélje. Még csak tizennégy éves volt, és már majdnem olyan magas, mint én.

– Tánti, ne viccelj! Adélka még növésben van, hogyan néznénk ki pár év múlva egymás mellett?

– Nagyon rendes, dolgos család! - kommendálta a kislányt Irén néném - Kistoronyból jöttek, vagy ahogy az ottani szászok mondják, Neppenderfből. Szép kis falu volt, de most már majdnem összeépült Nagyszebennel. Aztán a Hanzi elvette ezt a gazdag sváb leányt, a  Fridát. Dolgos emberek voltak annak a szülei is. Szép nagy sváb házuk van bent a központban. Az öregek pár éve meghaltak és a házban a Frida testvére lakik a családjával. De már nem sokáig, mert úgy hallottam, hogy ők is kitelepülnek Németországba.

Hanzi bácsi a termelőszövetkezet géptelepét vezette gépészmérnök volt. Nagyon ügyes ember, minden motort meg tudott javítani, még a villanymotorokhoz is értett. Az öreg szivattyút is mindig ő reparálta meg, ami a kútból húzta a vizet, hogy locsolni tudjunk.

Hanzi bácsi kilépett a papucsából amiben jött, és üdvözölte Rezső bátyámat.

– Jó napot, doktor úr!

– Jó napot Hanzi! Mi járatban?

– Szerdán megyünk mi is, itt hagyjuk a hazánkat.

– Ne mondjon már ilyeneket, szomszéd!

 –De Windisch úr! Mennünk kell. Már kétnaponta jár ide a szekus, meg a munkahelyemre is, hogy mikor takarodunk innen! Kell a házam valami hegyi románnak, meg a pénz, amit értünk kapnak. Mondtam neki, hogy én itthon vagyok, ez a hazánk már nyolcszáz éve. Nekik akkor még országuk sem volt, nemhogy hazájuk. Azt mondta, ha nem hagyom abba, akkor bevitet, aztán kiverik a fogaimat, hogy tudjam, mi a rend. Megyünk Windisch úr mert így élni nem lehet! – Magukat még nem piszkálják?

– Nem, mert nincs fogorvos, aki idejönne. Ha valakinek kellene a helyem, biztosan piszkálnának bennünket is.

– Arra szeretném megkérni magukat szomszéd, hogy segítsenek kihozni a bútorokat a házból, mert egyedül vagyok csak férfi, és a nők nem bírják ezeket a nehéz bútorokat. Még a nagyapám faragta őket. Tömör fából vannak. Ha valamelyik kell, szívesen odaadom. Már kínálgattam másnak is. Román vitte volna, de annak nem adom.

– Ebéd után jó lesz, Hanzi? – Gyuri fiammal átmegyünk, aztán segítünk kihordani a bútort.

– Jó lesz, Windisch úr! – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülünk még egyszer. Szegény apám odaveszett a háborúban, amikor Antonescu aljas módon megállapodott Hitlerrel, hogy a németeket a Wehrmacht sorozza be. Nem akart ő német katona lenni. Magyarországon született, és az volt a hazája, nem Németország. Aki meg életben maradt a háború után, azokat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így kerültünk ide Perjámosra mi is, ahogy a Windisch úr. Nyolcszázezerből már csak négyszázezren maradtunk. Most meg azt mondják, hogy ők nem üldöznek bennünket, hanem hogy mi akarunk menni. A Fridáért meg anyámért fejenként ezernyolcszáz márkát kapnak, a lányokért Ötezer ötszázat, értem meg nyolcezer márkát fizet Németország. Eladnak ezek bennünket, mint a marhákat a piacon. Azt mondta a szekus, hogy a ház kulcsait neki kell leadni, és ellenőrizni fogja, hogy mindenki csak egy bőröndöt vihessen magával.
   Ebéd után aztán átballagtunk a Tinnemann szomszédhoz és kicipeltük a tömör fából készül faragott komódokat, szekrényeket, a tizenkétszemélyes étkezőasztalt, és a gyönyörűen faragott súlyos székeket.

– Windisch úr, amit szeretnének, elvihetik!

– Köszönjük Hanzi, de nincs hová rakni a bútorokat.

Csak az ágyak, néhány rosszabb szék, és egy kopottas konyhaasztal maradt benn a házban. Hedvig mama, -Hanzi bácsi anyja egy bibliával a kezében üldögélt az udvari padon. Mint mindig, most is, mintha skatulyából húzták volna ki, úgy volt öltözve. A fején fekete bársonyból készült kemény kéregre helyezett fejrevaló volt, mely áll alatt egy fekete bársony hímzett szalaggal volt átkötve. A szoknyája piros és fekete szövött gyapjú, apró ráncokba szedve, a köténye klott anyagból készült, szélén körben színes hímzéssel. A lábán hátul-varrott bőrcsizma, olyan fényes, mintha most vették volna le a polcról.

Csak nézett maga elé a bibliát az ölében tartva. Nem kellett olvasnia hiszen fejből tudta a többszázéves szász miatyánkot, amit talán a német meg sem értene. A  szeme tele lett könnyel, ami talán abból a harmatból volt, amit az égiek küldtek az ősi imádságra.

– Meggondolták? Tényleg nem kell a bútor, Windisch úr?

– Meggondoltuk, Hanzi! Tényleg nem kell.

Aztán Hanzi bácsi bement a házba, egy tálcán poharakat a másik kezében egy demizson bort hozott.  Leültünk az aszatal mellé egy kispadra.  Hedvig mama, Frida, és a lányok egy  hosszú padra. A tálca és a bor a kovácsoltvas kerti asztalra került. Tinnemann szomszéd öntött mindenkinek egy pohár bort.

– Prost! – Hogy mondják magyarul, „egeszseggedre”?

– Igen, Hanzi bácsi majdnem jól mondja – mosolyogtam.

– Maradjanak, amíg ez a demizson bor el nem fogy,  mert velem nem fognak mostanában koccintani.

Aztán letette a poharát és bement a fáskamrába, majd egy hatalmas fejszével jött kifelé. Nem szólt egy szót sem, de az arcán látszott, hogy a sírás kerülgeti. Nekiállt és egyenként kezdte szétverni a bútorokat. Minden darab után töltött egy pohár bort magának, és nekünk is. A szürkülő égen vándorló vadlibák kiáltottak valamit a faluszéli Marosnak.

–Ismeretlen víz, de éjszakára jó lesz.

Puha fájdalom sóhajtott az udvarban. Régi nyarak és  karácsonyok emlékei. Szénaboglyák, napsugaras meleg rétek  és a régi tűzek illatát hozta a szél. Ahol szalonnát pirítottunk egykoron, most szürkületbe fakuló házfalak néztek ránk a szomszédból, amint a lemenő nap vörös könnyei végígfolytak a falakon.

– Segítsek, Hanzi bácsi? - kérdeztem tőle, mert láttam rajta, hogy szakad róla a víz.

– Nem kell, fiam! Ezzel nekem kell megbirkóznom.

A bútordarabokat a hatalmas udvar közepére hordta és összetámogatta egy máglyába.  Bement a fészerbe és hozott egy marmonkanna gázolajat, majd meglocsolta vele a farakást, és meggyújtotta. Visszaült mellénk a kispadra és csak nézte az egyre nagyobb lánggal égő, és szikrákat hányó tüzet. Nézte, hogyan válik hamuvá az apja és nagyapja hagyatéka. A máglyából néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben.  

Hanzi bácsi arcáról valami mérhetetlen elkeseredés tükröződött, amit szavakban kifejezni képtelenség. Ültünk csendben egymás mellett, csak a tűz ropogása és Hedvig mama hangja hallatszott, amint fejét lehajtva halkan mondta a szász Miatyánkot.

Kertek alatt hideg füst szállt, a hamvadó bútorok és a tűz szaga érződött. A fonott sövénykerítés alatt már az alkony bujkált, mintha félne a nappaltól, de félne az éjszakától is.

Mire a demizson bor elfogyott, a füsttel együtt az égbe szállt Hanzi bácsi nagyapjának a lelke is, aki eddig a bútorokból büszkén figyelte a családot.  Ezek a bútorok szászoknak készültek. Forgott volna a sírjában a papa, ha az ő étkezőasztalán puliszkát kanalaznak közös tálból,  birkabőrbe bújt oláhok.Tudta ezt a Hanzi bácsi is, bár a szíve majdnem belé szakadt. De tudta, mit kell tennie!

Szerda délután becsöngettek hozzánk. Ott álltak mind az öten a kapuban. A lányok és Hedvig mama gyönyörű szász népviseletben. Frida és Hans polgári ruhában, a lábuk mellett egy-egy bőrönddel. Mögöttük egy egyenruhás szekus, aki vigyorogva csörgette a ház kulcsait. Nem sírtak. Se ők, se mi, mert azt egy szekusnak nem kell látnia. Kezet fogtunk és megöleltük egymást. Aztán kiálltunk az utca közepére ahonnan látni a síneket. A vonat hidegen, bénán és gonoszul hallgatott, majd csattogva, lassan elindult Németország felé  bodor füstöt köhögve a levegőbe.