Nehrer György: Szlovén anzix

 

Ezt a képeslapot  a dél-nyugati szomszédunk rövidke bemutatásával kezdem, csupán azért, hogy ne kelljen az olvasónak a Wikipédián kutatgatni. Szlovénia 20273 négyzetkilométer. Lakosainak száma  kétmillió fő. Ebből, hatszáztizenötezer fő nyugdíjas. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, mert a későbbiekben némi összehasonlítást teszek Hazánk és Szlovénia között. Ennek nincs semmifajta politikai célzata, csupán annyi, hogy gondolkodásra késztessem polgártársainkat. Az adatoknak utána lehet nézni, bár ez az átlagosnál kicsit több munkát fog igényelni, mert én nem a Wikipédiából tájékozódom. Szlovéniában a hivatalos nyelv: a szlovén, a magyar, és az olasz. Itt, azért dobban egy nagyot a magyar szív. Miért is? Nos, azért, mert a szlovén statisztikai adatok szerint a teljes  népességhez viszonyítva 0.32%  magyar él ebben a kicsiny országban. Az én számításaim szerint ez 6-7000 főt jelent. Ezzel szemben Romániában a hivatalos nyelv: a román, és Magyarországon a magyar, slussz. Mintha se a románoknál sem pedig a nálunk nem élne egy fia kissebbség sem. Ennyit a nemzetiségek megbecsüléséről  és az egoizmusról. Inkább beszéljünk másról. Szlovéniában három éghajlat is megtalálható: a mediterrán, az Alpesi, és a kontinentális. Bevezetésként talán elég. Későbbiekben még visszatérek egy-egy számszaki adathoz. Nehéz néhány-ezer karakterbe sűríteni egy könyvrevaló anyagot. Lássuk, hogy én mit is írtam erre, az átlagosnál egy kicsit nagyobb képeslapra.

Már nem számoljuk, hogy éppen hányadik alkalommal járunk itt, szerintem nem is lényeges adat. Ezt a kis anzixot, kezdjük a  pálmafás tengerparton.

Portorož, régi hagyományokkal rendelkező üdülőhely, amely lehetőséget nyújt az idelátogatóknak szórakozásra és tengeri fürdőzésre egyaránt. Csillogó ékszer, mégsem hivalkodó. Már a XIII. században a kolostor szerzetesei sóoldatos tengervízzel kezeltek itt a betegeket. Az eltelt évszázadokban fokozatosan fejlődött a település fürdővárossá. Szlovénia egyik legismertebb wellness és gyógyfürdő komplexuma található itt. Úticélunk valójában Piran félszigete volt. Ott viszont számunkra megfizethetetlen áron lett volna a szállás. Így, aztán igyekeztünk olyan helyet keresni, amely gyalog sincs túl messze.

Megérkeztünk a portoroži szállásunkra  és  kipakoltuk a bőröndöket. A romlandó élelmiszereket, és az útközben felmelegedett italokat gyorsan beraktuk a hűtőszekrénybe. Aztán kínlódom a laptopommal, mert  az egeret otthon felejtettem. Csak magamban mérgelődök, mert nincs kit okolnom, hogy ez így alakult. Simogatom a kis navigációs lapot, és persze bénázok, mert nem vagyok hozzászokva ehhez a kezelési módhoz.

   Nagyjából 530 kilométert levezettem, kicsi technikai szünetekkel, a szokásos autópálya javításokat beleszámítva 7 óra volt az útiidő, az elég sok. Sőt, sokk.  Ez van, ez Európa, ahol nyáron képtelenség normál tempóval közlekedni. Megjegyzem, hogy kiváló minőségű autópályái vannak Szlovéniának. Nagyjából  610 km. Egyszer megszámoltuk az alagutakat is. Én harminc feletti számra emlékszem. Lakosait és területét tekintve majdnem ötször kisebb országról van szó, mint Magyarország. Későn ebédeltünk,- úgy három óra táján. Aztán még egy kicsit bogarásztam a számítógépen, majd ránéztem az órára: 17óra 40 perc.  Eszembe jutott Endre és Lajos könyvbemutatója, amin ma nem tudok ottlenni a Királykúton. Jól fog sikerülni, ebben biztos vagyok, hiszen a házigazda Bakonyi István.

 Szállásunk egy családi panzióban van. Ez egy egyemeletes ház. Talán négy -öt szobájuk lehet. Hangulatos az épület, a teraszokon és az udvaron sok a virág. Főként muskátli és leánder, de van egy szép citromfa is.  Walter, aki amúgy német, és félig-meddig szlovén, és a felesége Anna, aki pedig svéd, velünk korabeli házaspár. Ők a panzió tulajdonosai.  Walter édesanyja,  a mellettünk lévő szobában lakik. Walter kicsit félszegen mondta és nyugtatgatott bennünket, hogy a mamával nem lesz semmi gondunk mert korán reggel elmegy a templomba, utána a nyugdíjas klubba és csak este jön haza. Aztán amikor a mama hazaért, mi éppen vacsoráztunk, csak megszokásból, mert nem igazán volt éhes senki a kései ebéd miatt. A mama halkan köszönt, majd bement a szobájába. Kis idő múltával kijött, kezében egy üveg lehűtött borral és  egy palack ásványvízzel. Welcome drink — mondta, majd letette a palackokat az asztalunkra.  A déliek kedvessége, vendégszeretete látszott az arcán. Próbáltunk beszélgetni vele, de gyorsan elköszönt, mondván holnap korán kell kelnie. Vacsora után, megittuk az üveg bort fröccsnek. Száraz és illatos fehérbort kaptunk, ami jólesett, mert jószívvel adták .Lefekvés előtt, még sétáltunk egyet a környéken.  Józsi barátom beleszeretett a mediterrán kéményekbe, így aztán minden kéményt lefényképeztetett velem, ami az utunkba esett.  Aztán este viszonylag korán lefeküdtünk, - talán féltíz környékén. A feleségem szerint én elájultam, és közben ordítva horkoltam. Mondtam neki hajnalban, hogy ne hallgatózzon, hanem aludjon. Ez, már csak azután volt, hogy a szemetesek kedden, félhatkor előbb a szelektív hulladékot viszik el, majd hatóra körül a szemetet egy másik autó. Európai szabványnak megfelelően a tolatáshoz fülsiketítő bi,bi, bi, biii, és biiii. Úgy éreztem, hogy  betolat az ablakon, de aztán rájöttem félálomban, hogy nem tud, mert mi az emeleten vagyunk. Tök jó! - gondoltam magamban bosszúsan, a korai ébresztő miatt,-remélve, hogy ez csak hetente egy alkalommal fordul elő. Mi, csütörtökig vagyunk itt. Már nem tudtam visszaaludni, így aztán hétórakor megittam a kávémat egy aranyozott, angyalkás porceláncsészéből. (Nescafé cukor nélkül)  Jó az így is. Kimentem a teraszra kávézni, ahonnan szép a kilátás az  Adriára. Hétórakor már világos van. A tenger felett a távolban még ott lebegett a hajnali hideg pára. Gyorsan oszlik, mint amilyen gyorsan melegszik a levegő. Tébláboltam egy  darabig  a házban. Nézegettem az étkezőben lévő antik bútorokat, és a polcon a könyveket aztán jött Anna. A háziasszonyunktól, a gyenge angolságomat némi némettel keverve megkérdeztem, hogy tudnának-e kölcsönadni egy egeret a laptopomhoz? Csak csütörtökig kellene. Valószínű, hogy nem teljesen értette, hogy mit szeretnék. Azt válaszolta, hogy az kivan zárva, hogy itt egér legyen. Nekik van macskájuk. Aztán úgy látszott, hogy sikerült megbeszélnünk azt,  hogy ” Computer maus” kellene. Erre  Anna közölte, hogy computert nem tudnak kölcsönadni. Oké, de nekem csak a ”maus” kell, és nem akarom elvinni. Közben megterítette a reggelihez az asztalt, aztán elment. Álltam értetlenkedve, mert nem tudtam, hányadán is állunk „maus” ügyben. Reggelihez aztán kaptam egeret. Anna mégiscsak megértette, hogy mit szeretnék. Lehet, hogy csak szórakozott velem? A bőséges reggeli után nyakunkba vettük Piran városát. Kíváncsiskodásra inspiráló, hangulatos mediterrán sikátorokban sétálva, a délelőtti hőség sem tűnt olyan borzasztónak. Miközben mi a XIII. századi épületek, tömörfa árnyékolóspalettáinak színkavalkádjában gyönyörködtünk, addig a házfalak között kifeszített kötélen, a száradó ruhák friss illata járta át a szűk utcácskák levegőjét. A templomok és a monumentális vár látványa visszarepített bennünket egy másik korba. Ködbe vesző távoli múltba cseppentem, ódon  épületek közé, amit  szerencsénkre megkíméltek az évszázadok történelmi viharai.

Piran, látkép a várból

Egyszerűen jó itt lenni! Letekintve a városra a vár bástyáiról, olyan érzése van az embernek, mintha a halárusító kofák  még mindig ott lennének  a kikötő melletti főtéren és hangosan kántálva kínálnák a friss árut. Elmerülve az idő tengerében, már az orromban érzem a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hal, és kagyló szagát. A kezemben lévő fényképezőgép, most futurisztikus dolognak tűnik, és nem is értem, hogy mi ez a maskara, amiben vagyok? Rövidnadrág, színes kockás ing? És hová tűnt a kard a derekamról? Azt sem értem, hogy a feleségem honnan vette ezt a ledér öltözetet, és miért nincs kendő a fején? Szóval, elvarázsoltak az évszázadok. Olyan ez itt, mint egy időkapu, ami fogva tartja nemcsak a szemedet, hanem a lelkedet is. Kőfallal körbevett templom, a város védőszentjéről Szent Györgyről kapta a nevét. Belülről is érdemes megnézni. De nem csak ezt a templomot, hanem az  Assisi Szent Ferenc csodálatos kolostortemplomot is melynek  Építése 1301-ben kezdődött és 1318-ban szentelték fel. A templom a félsziget végén a tengerparti sétányról körbejárható. Néhány méterre van a víztől. Évszázadok óta dacol a viharral és a hullámokkal. 2018. október 7-én, vasárnap, a ferencesek ünnepelték a templom szentelésének 700. évfordulóját. Zora érsek azt mondta a prédikáció során, hogy „hálával tekintünk a múltra, és az elődeinkre, akik azokban a nehéz időkben szolgálták Istent.” A belső teret többször is átalakították.16.,17.,18.,és a 19.,században is. A templom legfontosabb műve: Mária és a szentek, Vittore Carpaccio 1518-ban festette. Piran, olasz nemzetiségűek által lakott terület, ahol a szlovén nyelv mellett az olasz is hivatalos nyelv. A történelem során többször cserélt gazdát, de ez szerencsére nem viselte meg a városka épületeit. 840-ben csatlakozott az Olasz Királysághoz, 952-ben a Német-római Birodalom része lett. 1209 után az isztriai határállomást az Aquilei pátriárka felügyelte. Velence hatása érezhetően befolyásolta Pirán fejlődését, de ennek ellenére önállóan fejlesztették és alakították ki  a saját igazgatásukat és jogszabályaikat is. Piran fejlődése töretlen maradt  az Osztrák-Magyar Monarchia ideje alatt is. A kikötő mellett halad, egészen a főtérig a „Leninova ulica”. „Via Lenin” olasz nyelven is kiírva. Ez is Piran erejét mutatja. Mert, nem az a bátor nép, aki eltünteti a történelemének a negatív elemeit, hanem az a bátor nép, aki nap mint nap képes az elődök által elkövetett hibákkal szembenézni, és azokat a helyén kezelni. A tengerparti hullámtörő kövei között ott díszelegnek évszázados faragott kövek is, természetes dekorációként a fehér sziklák tetején. Senkinek nem jutott eszébe ezeket a csodálatos faragványokat  a vízbe taszítani. Mert az igazi erő, ezen a tájon nem a karokban van.  A város ugyan kicsi, de a domborzati viszonyok hatvanöt év felett már kihívásnak tűnnek. Ehhez, talán a meleg is hozzájárult. Autóval, csak a központi parkolóig lehet menni. Nagyjából ötszáz méterre van a főtértől. Ez nem is lenne baj. Odafelé lejt az út, ebből adódóan visszafelé meg emelkedik, ami fáradtan már nem annyira kényelmes.

—Egész jól bírtuk! —mondja Piroska. Miközben én elég furcsán veszem a levegőt , de bólogatásra még van erőm.

—Aha.– és lassított felvételben araszolok felfelé az aszfaltjárdán a parkolóig. Ötszáz méteren kb. 40 méter  a szintkülönbség.  Jól  vagyok, szakad rólam a víz. Azért  szép volt ez a nap. Bár Józsi barátom a várban, lazán lefejelt egy mestergerendát a lépcsőfeljárónál, de egy kisebb púppal a fején megúszta a dolgot. Dörög az ég, és mintha egyre párásabb lenne a levegő. Hazaérve kivettem egy  sört a hűtőből  és nekiálltam írni. A fotózás és az írás, az kárpótól  minden fáradtságért.

A tengerpartról most egy 200 kilométeres  ugrással menjünk a Julia-Alpok havas hegycsúcsai közé, a Triglav Nemzeti Park egyik legszebb városkájába Kranjska Gorába. Itt is egy kis panzióban szálltunk meg. A panzió tulajdonosai  Mirjana és Gregor Benedik,   Gregor a kilencvenes években híres alpesi síelő volt, és azzal büszkélkedhet, hogy 1987-ben megnyerte a világbajnokságot.

Nyári síugró sáncok  Ratečeben

 Egyik nap  elmentünk Ratečebe, ami az osztrák, olasz, szlovén hármashatár közvetlen közelében található. Gyakorlatilag itt van az olasz határ. Valószínű, hogy sokan nem tudják, hogy ebben a csöppnyi kis községben található a világ második legnagyobb síugró sánca a Planica. Szlovénia Letalnica bratov Gorisek 248,5 m. A nagy téli sánc mellett, több, kisebb nyári sánc is van, hogy a téli időszakon kívül is tudjanak gyakorolni a sportolók. Egy magyar fiatalokból álló csoporttal is találkoztunk délelőtt. Örültem neki, hogy lehetőséget kaptak arra, hogy a hazánktól 500 km-re gyakorolhassák ezt a szép sportot. De el is szomorodtam. Bocsánat, de megfordult a fejemben, hogy a kétezer lakosú alföldi faluban Tyukodon, tizenegy kilátó épült uniós pénzből 264 millió forintos támogatással. Még hosszan sorolhatnám a számtalan és felesleges látványberuházást, amibe milliárdokat öntöttünk  anélkül, hogy egy fillér hasznot hoznának az országnak. Akkor konkrétan, hogy ne kerülgessük a forró kását, a stadionokról beszélek. Nem vezérel semmiféle politikai szándék, hanem csak példaként mondom. Akkor lássunk egy példát: hogyan is csinálták mindezt  a szomszédjaink Ratečeben. Ebben a néhány száz főt számláló kicsiny faluban több ezren fordulnak meg naponta, tél és nyáridőben egyaránt a látogatóközpontban. És van focipálya is! Akkora, amekkora ide illik, elsőosztályú műfüves. Lehet (ne) így is, ugye? Az épületen belül  a mínusz 3. szintig műhavas, nyári gyakorlópálya hóemberrel. Talán a mi gyerekeinknek sem kellene külföldre menni egy edzés miatt. Bár ez egy gyönyörű táj, és igazán nem irigylem tőlük. Viszont a mi Északi-középhegységünk sem csúnyább, ezt biztosan állíthatom, mert nemcsak a környező országokat ismerem, hanem a sajátunkat is. Hiszen, egész Magyarországot végig fotóztam már. Ekkora hegyek nálunk is vannak, mint ahová ezeket a sáncokat építették. Ezeknek a nyári sáncoknak az üzemeltetéséből él ez a régió. Itt minden profin van megépítve. Amíg ott voltunk folyamatosan jöttek a buszok, hol turistákkal, hol sportolókkal, a szomszédos, és távolabbi országokból egyaránt. Nálunk, sajnos mindig úgy van, hogy éppen valami nagyon fontos és elodázhatatlan dolog (stadionépítés) miatt nem jut pénz a megtérülő beruházásokra. Itt a hangsúly, a megtérülőn van, ami hosszú évtizedeken keresztül,  és még utána is megélhetést és jólétet biztosít több ezer embernek. Szlovéniában a lakosság közel ötven százaléka közvetlenül, vagy közvetetten a turizmusból él ( méghozzá nagyon jól, és nem azért, mert lehúzzák a külföldieket). Rateče, közigazgatásilag Kranjska Gorához tartozik több más településsel együtt. Így, a városka lakossága közel hatezer főnek mondható. Síugrókat nézni nyári hőségben hatalmas élmény volt. Hazafelé menet, Podkoren előtt van egy kis erdősáv, ami az országúton haladva fel sem tűnik. A régi murvás parkolót éppen most építik át! Vajon miért teszik mindezt a szlovén barátaink? Fogós kérdés ugye? Nos, itt az erdőben található a Száva folyó forrása, ami kiemelt védettségű természetvédelmi terület. Itt még csak Száva Dolinka a neve. Kiépített, kb. 2-300 m-es erdei úton kényelmesen megközelíthető a kis tó, ahol milliónyi forráson keresztül tör a felszínre a Száva, ami aztán több mint 900 km-en át, bővizű folyammá duzzad Belgrád alá érve.

 Úgy gondolom, hogy még egy kicsi történet ráfér erre a képeslapra.

A következő napi  programunk nem volt túl bonyolult, és talán nem is annyira izgalmas. Tiszteletadásra és némi bevásárlásra tellett az időnkből. Tiszteletadás az elesett katonáinknak, akik ezen a tájon, az Isonzó völgyében és környező hegyekben veszítették életüket. Mindig eljövünk ebbe a kicsiny temetőbe, amikor itt járunk. A temetőben 1400 osztrák, magyar, szlovén katona nyugszik. Meg kell említsem azt is, hogy nagyon sok kereszt a kerítés falához van támasztva. Talán érdemes lenne foglalkozni a temető rendbetételével, a nevek felírásával. Hogyan jutunk ide? Nos, egy olyan útvonalon, amelynek építése során sok ezer orosz hadifogoly vére festette vörösre a köveket. A

Soča községben lévő I. világháborús katonai  temető

Vršič-hágó (1611 m)magasan szeli át a hegyet. Szlovénia legmagasabban fekvő köz-útja. Az első világháború alatt háborús foglyokkal építtették, (többnyire orosz hadifog-lyokkal). Az utak általában úgy épülnek, hogy azokat, már az elődeink is használták. Először gyalogosan, majd lovakkal, később pedig szekerekkel. Kranjska Gora és Trenta közötti kapcsolatot az ősi népek már ismerték, főként azok , akik ezen a tájon éltek. Az ösvény első látogatói valószínűleg vadászok és pásztorok voltak. Ez az ösvény vezetett a Kranj nyeregén keresztül Trentára. A középkorban az emberek elsősorban Trentában telepedtek le. Ebben a nagyon távoli völgyben az élet rendkívül nehéz volt és a legközelebbi út a civilizációhoz a Vršič ösvényén keresztül vezetett Borovškába (ma Kranjska Gora). A sajt, a gyapjú, a bőr cserekereskedelme ekkor kezdődött. A Trentában élők Borovskában szerezték be a túlélésükhöz a legszükségesebb dolgokat. Trenta, aztán a 18.században elnéptelenedett. Johann Weichard von Valvasor a Kranjska Gora hegyi átjárót útleírásában már említette és részletesen leírta. A 19. század elején az ösvényeket leginkább magányos pásztorok használták, és néha tudósok is látogatták. Belsazar Hacquet leírta a sziklák geológiai szerkezetét és az alpesi flórát. A 19. század elején a hegyek látogatottsága megnőtt, a helyiek pedig hegyi útikalauzként kezdtek dolgozni. A faanyag kereskedelmével együtt fejlődésnek indult az ipar is. Bár, az Osztrák-Magyar Monarchia még messze volt az első világháborútól, tudták, hogy Szlovénia e része fontos hadászati hely. Ferdinánd főherceg rendszeresen szervezett  itt katonai gyakorlatokat. A gyakorlatok során a hadsereg különböző nemzedékei végig járták ezt az útvonalat. Több hidat építettek számukra, hogy a későbbiekben egy megfelelő felvonulási utat hozzanak létre a jövő számára. Az útépítés fordulópontja 1915 május 23 -án jött el. Olaszország, aki mindeddig a Monarchia szövetségese volt, hátba támadta Ausztriát és Magyarországot. Szlovén területen a Soča folyó (Isonzó) mentén húzódott a frontvonal. Az útnak egyre nagyobb jelentősége lett. Megkezdődött az erőltetett ütemű építés. Az építési munkákhoz 10.000 orosz hadifoglyot telepítettek Kranjska Gorába. Az építést, az osztrák útépítő egységek kezdték el. Az út vonalát, 12 szakaszra osztották; minden egyes szakaszt egy-egy mérnök irányított. A munkák minden szakaszon egyszerre kezdődtek. Az egyes közúti szakaszok székhelye Kranjska Gora, Koča , Gozdu, Erjavčeva koča és Tičarjev dom volt. Az építési munkákat katonai felügyelet mellett, végül kizárólag orosz foglyokkal folytatták. Az őrök gyakran kegyetlenül viselkedtek a foglyokkal, sokszor a legkisebb kihágást is halállal büntették. Ez mellett a kolera, tífusz és különböző lázak tizedelték az építőket. A foglyok halálozása rendkívül magas volt. A halálos áldozatokat a gyakori munkahelyi balesetek is szedték. A halott orosz katonákat  Kranjska Gorában vagy a Trentai temetőbe temették el, vagy bárhol az út mentén. Az áldozatok számáról nincs pontos adat. Becslések szerint 8-10.000 orosz hadifogoly vesztette életét ennek az útnak az építésén Az orosz foglyok emlékére épült az út mentén az Orosz kápolna vagy ahogy arrafelé mondják „Ruska kapelica”

Mai szlenggel mondva: aztán a történelem a II. Világháborúban kamatostól visszanyalt, és orosz kényszermunkán sínylődtek a mi katonáink, és sok ezer civil is. A történelemben minden összefügg mindennel, ezért óvva intenék mindenkit az elhamarkodott véleményektől. Az I. világháború szépszámmal szedte az áldozatokat a Soča (Isonzó) mentén a háborúskodó felek között. Visszatérve a Soča menti Soča településre. Ismét eljöttünk egy főhajtásra a katonáinkhoz. Ebben a kis temetőben békében megférnek egymással a civil szlovénok, valamint a magyar, osztrák és szlovén katonák. Úgy gondolom, hogy ez így normális. Az nagyon jó lenne, ha másutt is így gondolkodnának. Három ország közös összefogásával Trianon  100. évfordulójára, talán megérdemelnének az Isonzó menti hőseink is egy méltóbb környezetet. Sočából a szerpentinen átgurultunk Tarvisióba, egy kicsit vásárolgattunk Olaszország-ban. Az unokák kívánságlistájának próbáltunk eleget tenni, nem túl drága Ronaldó, Messi, stb . pólók beszerzésével. Aztán a hegyeket megkerülve a kevésbé látványos alsó útvonalon tértünk vissza Kranjska Gorába. Erre a képeslapra most csak ennyi fért rá.