Nehrer György: Bodor Áron története

 

A Táncsics utcában laktunk társbérletben egy sokszobás lakásban két másik családdal együtt. A Tölgyesiékkel és a Háromszékiékkel.  A Háromszéki néni és a férje, a János bácsi nagy szeretettel mesélt mindig  az Erdélyi  szülőföldjükről, Székelyudvarhelyről. Néha behívtak a konyhájukba és a kezembe nyomtak egy frissensült  pogácsát. Amint leültem, János bácsi mindjárt belefogott egy történetbe, amíg én a meleg pogácsát majszoltam.  Ezt a kis történetet most  elmesélem néktek.

Az úgy volt, hogy szörnyű vihar dühöngött Bikafalván, ahol az én sógorom lakott a Bodor Áron. Kint dolgozott a földjén, amikor hatalmas ferde-fenekű szél kerekedett. Akkora szél fújt, hogy majdnem feltaszította. A földből is port csinált pillanatok alatt. Áron, csicsókát  kapált reggel óta, de a vihar hazakergette. Útközben aztán meg is ázott rendesen. Nadrágszárán folyt a víz,  a csizmája meg bokáig sáros lett. Nem baj gondolta, legalább a Jóisten meglocsolja a csicsókát is hadd nőjenek alatta a gumók. Aztán bánatában a tarisznyájában lévő maradék pálinkát legurította a torkán. Gondolta, hogy otthon már  jó ebéddel várja Sára, a felesége. Udvarhelyen ismerkedtek meg, amikor az Áron snájdig nagy bajuszú katona volt. A Sára meg városi, de tűzről pattant menyecske. Egy táncos mulattságon igencsak egymásba habarodott a két fiatal, és hamarosan esküvő lett a dolgok vége. Áron leszerelt és magával vitte Sárát Bikafalvára. Szépen éltek, egy hangos szó nem esett közöttük. Áron türelmesen tanította asszonykáját a falusi életre. Sára pedig igyekezett megfelelni az elvárásoknak.   

Áron, amint belépett az  udvarra rögtön  elé szaladt a kis kamasz kuvasz és örömében két lábra állva képen nyalta, miközben  ő a csizmáit takarította a tornácon.

– Az anyád jóistenit, Hattyú! Nem vagyok még elég sáros, te is rám ugrálsz?

Áron sógoréknál csak háromféle kutyanév létezett akárhány kutyájuk is volt. Hattyúnak, Tatárnak, vagy Fecskének hívták őket. Öregapjától, vagy tán még az ükapjától örökölte ezt a hóbortját.

Nade; Áron, midőn végzett a csizmatakarítással benyitott a konyhába, és mélyet szippantott a levegőbe, de nem érzett ott semmit. Csodálkozott egy nagyot. Csak nincs valami baj az asszonnyal, hogy nem főzött ebédet?  

Aztán a szoba ajtajában megjelent Sára.

– Nincs ebéd, asszony?

– Csak nem kívánja kend, hogy bőrig ázzak azért a kis meleg ételért?

Áron nem szólt semmit. Vette a favödröt, kiment a kútra és megtöltötte vízzel, majd nyakon öntötte vele az asszonyt.

– Megbolondult kend? Miért öntött le? Csurom víz lettem.

– Most már vizes vagy, hát kimehetsz a kútra esőben is.

Sára asszony aztán nagy kelletlenül, de nekilátott a főzésnek.  

Néhány nap múlva úgy tűnt, hogy  a locsolkodásból baj lett, mert Sára csúnyán köhögni kezdett. Áron már bánta, hogy az ebéd miatt ily csúnyán büntette az asszonyt. Bocsánatot nem kért.

– Sára, elmentem a doktorhoz!

– Menjen kend oda, ahol éppen dolga van.

Áron bevallotta az orvosnak, hogy megöntözte az asszonyt kútvízzel és most  éjjelente csúnyán köhög. Láza nincs, de hallgatni is rossz.

– Se ő nem alszik, sem én.     

A doktor felírt egy gyógyszert

– Ezt váltsa ki hazafelé a patikusnál. – Amúgy: jó, hogy jött, mert nekem meg a tehénkémmel van bajom, azt kellene meggyógyítani mert sántít szegény.

– Ismeri azt a mondást  maga is, ha nincs láb, nincs ló. Ez a tehénre is igaz. Sokat van az istállóban a jószág. Csak ácsorog naphosszat. Legelő kell neki, aztán helyrejön a lába is. Elviszem magammal, aztán az enyimekkel együtt megy a mezőre. A tejet majd a Sára áthozza. 

Ezzel kölcsönösen kiegyenlítettnek tekintették a számlát, nem  volt vita rajta. Áron kötőfékre fogta a tehénkét és útközben kiváltotta az asszonykája gyógyszerét is. Teltek múltak a napok, mint ahogy Sára kigyógyult a köhögésből, úgy a tehénke is a sántításból.  Áron aztán elindult a tehénkével a doktorhoz. Az utca feléig sem jutott, amikor az egyik utcabeli leszólította, aki éppen a kerítése előtt a kispadon pipázgatott.

– Áron, hova viszi azt a tehenet?

– Az orvoshoz.

– Miért? Beteg az a tehén?

– Nem beteg az.

– Nem ad elég tejet az a tehén?

– Húsz litert tejel mindennap!

– Nem borjadzik a tehén?

– Dehogynem, a tavasszal hármat is borjadzott!

– Az Isten szerelmére, akkor mi a fenének viszi az orvoshoz?

– Mert az övé.  

A beszélgetésnek itt vége is szakadt, mert mi beszélni való van egy ilyen  semmi dolgon. Estére kelve aztán Sára egy kis cédulával várta Áront, hogy milyen dolgok vannak fogytában a kamrában, amit most már ideje lenne beszerezni.  Áronnak kitaposott ösvénye volt, hogy kivel és mit érdemes cserélni, merthogy pénzt az nem szívesen adott semmiért, meg különben is, ha jön a gyerek akkor lesz ott kiadás több is mint kellene. Cserélt ő krumpliér babot, tojásér lisztet, tyúkér malackát, tejért kukoricát, és persze minden olyan dolgot ami  egy háztartásban elkopik vagy elfogy. Így történt, hogy telepakolt egy nagy zsákot és két kosarat, majd egy tragacsra tette az egészet és eltolta az állomásra. Ott aztán a zsák a tehervagonba került a tragaccsal együtt, a kosarakat meg magával vitte a fülkébe.  Érmihályfalvára készült távoli rokonához, akivel rendszeresen csereberéltek ez-azt. Ilyenkor benézett  Nagyváradra is. Itt többnyire a modern konyhai eszközöket tudta megvásárolni, hogy a kopottakat törötteket lecseréljék. Szitáért, darálókért  ide járt rendszeresen. Ezek a csereberés utak volt, hogy egy hétig is eltartottak. Ilyenkor Józsiéknál, a mihályfalvi rokonoknál vert tanyát pár napra.

Most már hazafelé tartott Nagyváradról és szerencsére a vonaton talált egy fülkét, ahol csak egy idős házaspár tartózkodott. A kalaptartóra felpakolta a kosarait és a batyuját, majd az ablak melletti ülést elfoglalva bámészkodott. Nem is figyelt arra, hogy kiféle miféle személyek jönnek még a fülkébe. Ahogy közeledett a vonat indulása egyre többen nyitogatták az ajtót, helyet keresve maguknak.

Az illatra lett figyelmes az orra.

Egy elegánsan öltözött hölgy érdeklődött az idős házaspárnál, hogy szabad -e az az egy hely ő mellettük?

– Szabad – mondta az idős hölgy. Nyugodtan foglaljon helyet, mi csak néhány megállót megyünk.

Áron érdeklődve fordult az új útitárs felé.

– Szabad kérdeznem, mi ez az illat?

A nő ajkát biggyesztve lekicsinylően  végig mérte, és látszott rajta a gőgös felháborodás, hogy a paraszt még ennyit sem tud? Azért flegmán válaszolt.

– Vintage Christian Dior Farenheit  parfüm 7 milliliter tizenötezer forint volt Magyarországon.  

Áron érezte az ellenséges hangsúlyt, de csak annyit mondott.

– Ühüm.

A vonat döcögve elindult és már jóideje haladtak. Egyre fogytak az utasok, akik itt -ott leszálltak. Csak a „dáma” és Áron maradt a fülkében. Áron egy alkalmas pillanatban enyhén oldalra dőlve eleresztett egy nagyon sunyi és halk, húsz másodperces lapos pukit. Ez neki is soknak tűnt, ezért próbálta az  ablakot lehúzni, de az nem nagyon engedett. A hölgy könnybe lábadt  szemmel kérdezte:

– Jézusom, mi ez a szag?

Mire Áron:

– Tarkabab  Érmihályfalváról, a Józsitól, fél kiló 8 lej. De nekem a csicsókáért adta cserébe.

A kikent kifent dáma néhány megálló után leszállt a vonatról, így aztán  Áron magában utazott hazáig. Útközben azon morfondírozott, hogy ha jön majd a gyerek, aki vagy Sára, vagy Áron lesz, mert ez így van náluk a kutyákkal is, hogy a megszokáson nem változtatunk. Ha bevált valami azt nem érdemes piszkálgatni. Szóval, Áron azon morfondírozott, hogy el kellene vinnie a feleségét egy elegáns helyre, ahová ezek a dámák járnak. Megérdemli, mert dolgos asszony. Ha megszületik a gyerek, akkor úgysem lesz módjuk ilyesmire. Hazaérve boldogan mesélte az asszonykájának, hogy milyen ötlete támadt útközben.

– Mi lesz a  jószágokkal, amíg mi nem leszünk itthon – kérdezte Sára?

– Zsófi húgom és Ármin sógor ellátja őket szívesen, hiszen mi is segítettünk már nekik nem egyszer.

Aztán Áron néhány napon belül talált is egy szép helyet, ahová Sárát szívesen elvinné. Kétszáz kilométer Bikafalvától, a Gyulafehérvár melletti golfpálya.  Nem nagy távolság ez vonattal sem. Igazán elegáns hely, és Sárának is életre szóló élmény lenne. Illegethetné magát ő is a sok dáma között. Nőknek ez is fontos, ha nem is mindennap, de legalább néha. Áron lefoglalta a szállást, és megvette a vonatjegyeket…

– Sára, pakolj holnap indulunk – mondta neki délután, amikor hazaért.

Sára becsomagolt a bőröndökbe, és másnap délután már a szálloda környékén tekeregtek vacsoráig.  Elsétáltak a hatvanhektáros golfpályáig.

– Holnap eljövünk ide – mondta Áron.

– Hiszen soha nem is golfoztál? – nézett rá, csodálkozva Sára.

– Pont azért!

Ennyiben maradtak, aztán másnap reggeli után bejelentkeztek golfozni.

– Még sose golfoztam – mondta az edzőnek Áron – Mit kell csinálnom?

– A labdát úgy kell megütnie, hogy afelé a zászló felé menjen.

Áron, tüzér volt a katonaságnál, így aztán gyorsan  felmérte a távolságot, majd nagyot ütött a labdába. Az végig repült a pálya felett és a lyuk előtt két centivel ért földet.

– És most mit kell csinálnom?

– Bele kell ütni a lyukba – mondta az elképedt edző.

– Hát, ezt előbb is mondhatta volna...

 

Háromszéki bácsi meséjének mára vége van, különben is elfogyott a pogácsám.