"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  Egy hónapja már, hogy követem a Magyar Péter jelenséget. Néha írok is egy-egy rövid gondolatot Magyar Péter facebook oldalára. Ezek többnyire negatív előjelű gondolatok, mert én kritikusan szemlélek minden politikai megnyilvánulást.   Belőlem hiányzik az az érzés, hogy bárkit is piedesztálra emeljek, és Istenként tiszteljek. Szóval, ez nekem nem ment soha, egyik rendszerben sem. Rendszerváltás óta meg főleg nem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem támogatom Magyar Pétert, de ha politikai útra lép akkor ahhoz át kell gondolnia, hogy mit, és hogyan mond. Tagadhatatlan az is, hogy Magyar Péterben valóban felismerhető a nárcisztikus és némi cezaromán hajlam. Ettől még nem biztos, hogy az. Az, hogy pszichopata-e, azt nem tudom megállapítani. Viszont ha körbe nézek a politikai palettán ott sem látok egyetlen egy normális embert sem. Úgy tűnik, hogy ez a nép, megmagyarázhatatlan belső kényszer hatására csak valamilyen devienciával terhelt személyekben bízik, vagy egyszerűen ez az embertí

 Ahogy történt... 2019-ben vetettem papírra ezeket a gondolataimat. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és semmi nem változott. Illetve annyi változás azért történt, hogy most 2024-et írunk.   Már nem hívnak meg a „Magyar Széppróza Napjára” (sem). Mielőtt ezt bárki félreértené, hogy valami belső fájdalom vagy sértődöttség mondatja velem mindezt -az gyorsan felejtse el. Szó nincs erről. Ahová nem hívnak, oda nem megyek! Most már vannak olyan helyek és helyzetek ahová hívnak, vagy hívnának, oda sem megyek el.   Szóval megválogatom, hogy hová megyek és hová nem. Egyszerűen nem szeretek olyan közegben lenni, ahol a jelenlévők többségével kimondva, vagy kimondatlanul szinte semmiben nem értünk egyet.   Bár azt hiszem, hogy ezen az írásomon kívül a könyveimben elvétve sem találhat senki politikát. Mert a szépirodalomban semmi keresnivalója nincs a politikának. És persze könyvbemutatókon sem szoktam politizálni, mert úgy gondolom, hogy az abszolút illetlenség a közönséggel szemben. Magánemberként t

  Nem véletlen a cím választás.   Talán a helyzet is bizonyos értelemben hasonló. Azt szoktuk mondani, hogy a történelem ismétli önmagát.   „Alea iacta est” vagyis a kocka el van vetve. Eredetileg Kr. e. 49. január 10-én mondta Julius Caesar amikor seregeivel átlépte a Rubicon folyót. A római törvények szerint   hadvezér csak a seregei nélkül léphette át a folyót, ami akkor Itália határának   számított. Caesar akkoriban nyílt kenyértörést vállalt a Szenátussal és a polgárháború elkerülhetetlenné vált.   Caesar   indulni akart a consul választáson, de politikai ellenfele   Pompeius újra életbe léptetett egy törvényt, hogy a tisztségre pályázónak személyesen is   jelen kell lennie Rómában. Ezt arra használták volna fel, hogy az ellene gyűjtött vádak valamelyike alapján elítélhessék és megfoszthassák a szabadságától. Az „alea”, „kocka” szó a rómaiak népszerű dobókockajátékára utal, amelyben kipróbálhatta mindenki a szerencséjét. Melyben ha a kockát eldobtad, azzal sorsot vetettél. A koc

  Történetünk főhőse: Pribicskó Rezső, kinek bűnlajstroma igen hosszú és változatos, mint ahogy emberünk életútja sem mindennapi. Minden városban más és más álnév alatt mutatkozik be, úgy mint: Margai Ákos, Vajdafi Vajda Rezső, ifj. Albrecht Kálmán, Várnai Rezső, Radnóti Radványi Dezső, Nagy Károly. Beszéli a magyar, német, francia, olasz és tót nyelvet. Illetőségi helye Kassa. Az első, igazán nem nagy jelentőségű bűncselekménye egy vállalati sikkasztás, melyet három hónap fegyházzal jutalmazott a magyar királyi törvényszék. Ezt követte egy országos hírű tett, melyben több mint tíz vádlott mellett Pribicskó is jelentős szerepet vállalt. Pályafutása alatt volt már katonaszökevény, francia idegenlégiós, de többnyire utazó szélhámosként élte az életét, ami, valljuk meg, nem volt unalmas foglalatosság. Kivéve azon időszakokat, amikor is állami koszton és kvártélyon tengette az életét, többnyire hűvös cellákban. A leghíresebb és legnagyobb bűnesetéről most az miatt beszélünk itt, mert a

  Két napot töltöttünk Kiskőrösön. Ha már itt jártunk, akkor a gyógyvíz mellé desszertként Petőfi szülőháza, és a Petőfi látogatóközpont kihagyhatatlan élmény, de inkább azt mondanám, hogy kötelező program. Már csak azért is, mert korabeli dokumentumok egész sorát tekinthetjük meg, átfogó képet kapva Petőfi rövid, de tartalmas életútjáról. Az épület felső szintjén kortárs művészek alkotásait is megnéztük. (talán nem kellett volna) A költő számtalan variációban. Kit hogyan ihletett meg Petőfi? Valószínű, hogy az életkoromból adódóan már nem tudok olyan „alkotásokkal” azonosulni, melyen a költőt vérvörös rúzsos ajkakkal és vigyorgó műfogsorral ábrázolja a „művész”. Ezen az élményen éppen túltettem magam, amikor szembejött velem Petőfi QR kód portréja, ami se  nem QR  kód se nem portré , de ez volt a címe. Egyetlenegy igazán jó portrét találtunk, az pedig Réti Ági alkotása. Nem azért találtuk jónak, mert Ági gyerekkori barátunk, hanem azért, mert valóban jó!  A kortárs művészek által ok

  Végre eljött a tavasz. A lövészárok töltésein kizöldültek a vékony ágacskák. Színes   virágok tarkállottak a földeken, ahol gabona helyett most csak fű terem. Az árok sötét odúiból terepruhás, sápadtarcú katonák sóváran kandikáltak ki, mert ők is megérezték a bizsergő tavaszi szellő illatát és cirógatását. Felettük kék az ég, melyen csak néhány fehér felhőfoszlány úszott, és a nap melegen sütött. A föld új életre kelt és lélegzete finom párákban szállt fel a virágokkal borított mezőröl. Csak a madarak csicsergése hiányzott a tavaszi idillhez, de ezt is pótolták a drónok, melyek úgy szálldostak a verőfényes levegőben, mint óriási fecskék. Hangos zümmögésük figyelmeztette az árok lakóit, hogy nem otthon, hanem a harctéren vannak. Napok óta béke volt az árkok között. Mintha összebeszéltek volna, se az oroszok, se az ukránok nem tettek egyetlen lövést sem. Pedig lett volna elég célpont, mert a katonák egyre bátrabban mutogatták magukat és a távolság alig volt kétszáz méter. Mintha nem is

  Eltemette a férjét, aztán a középső, majd az elsőszülött lányát.   Az utolsó húsz éve békében, talán valamiféle lelki megnyugvásban telt. Sokszor hallottam tőle "már mennék a papa után" Aztán 1990-ben 95 éves korában csendben elaludt.  1948. május. Toporgott a Szent György kórház hideg alagsorában, kezében a távirattal. A folyosón néhány gyenge fényű lámpa világított csak. A vékonyka asszony árnyéka hosszúra nőtt a piszkosfehér falakon. Forgatta a papírt, és betűzgette a távirat szaggatott szövegét. Próbálta felfogni, de a tudata még nem akarta. Hatodikán lett volna ötvennyolc. Szerdára ígért a szomszédasszony tojást a madártejhez. Azt nagyon szerette... Fájdalmas gondolatok cikáztak a fejében. Túléltek két háborút és felnevelték tisztességgel a négy gyereket. A két nagyobb lány ottmaradt a határ túloldalán. Románok lettek. Persze, csak papíron. A legkisebb lány Budapesten. A fia, több ezer kilométerre szovjet fogságban. Több mint három éve, hogy nem látta. Szeméből a k