Nehrer György: "Keresem a szót"

 Ahogy történt...

2019-ben vetettem papírra ezeket a gondolataimat. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és semmi nem változott. Illetve annyi változás azért történt, hogy most 2024-et írunk.  Már nem hívnak meg a „Magyar Széppróza Napjára” (sem). Mielőtt ezt bárki félreértené, hogy valami belső fájdalom vagy sértődöttség mondatja velem mindezt -az gyorsan felejtse el. Szó nincs erről. Ahová nem hívnak, oda nem megyek! Most már vannak olyan helyek és helyzetek ahová hívnak, vagy hívnának, oda sem megyek el.  Szóval megválogatom, hogy hová megyek és hová nem. Egyszerűen nem szeretek olyan közegben lenni, ahol a jelenlévők többségével kimondva, vagy kimondatlanul szinte semmiben nem értünk egyet.  Bár azt hiszem, hogy ezen az írásomon kívül a könyveimben elvétve sem találhat senki politikát. Mert a szépirodalomban semmi keresnivalója nincs a politikának. És persze könyvbemutatókon sem szoktam politizálni, mert úgy gondolom, hogy az abszolút illetlenség a közönséggel szemben. Magánemberként természetesen mindenkinek lehet más véleménye a politikáról, mint nekem. Viszont irodalminak nevezett közösségek összejövetelein a politikai megnyilvánulásokat visszataszítónak tartom. Értem én, hogy a fenntartó szervezetek igényeinek is meg kell felelni… Az én igényeimen viszont ezek a dolgok már túlmutatnak.   Sem a Kádári szocializmusban, sem a rendszerváltást követő kormányok alatt, soha nem rejtettem véka alá a nemtetszésemet. Ezért nem panaszkodom amiatt, hogy munkából kellett megélnem, és nem a politikai hovatartozásomból. Köszönöm, mindig jól éreztem magam a bőrömben, mert soha nem kellett arra figyelnem, hogy tetszik-e a főnökeimnek, vagy sem, hogy mit gondolok a világról. Ez az út elég göröngyös, ezért nem javaslom senkinek, aki előrébb szeretne jutni a ranglétrán, netán közelebb kerülni a nagy tülekedésben a fazékhoz. Ebből a szempontból ez az út kifejezetten zsákutca volt mindig. Remélem ennek egyszer vége lesz. Azt is remélem, hogy még az én életemben megtörténik - addig is „Keresem a szót”  

 2019. február 18.  

Ebéd után leültem a számítógép elé, és egy kicsit ejtőztem a karosszékemben. Este a Magyar Széppróza Napján egy írásomat fogom felolvasni a Vörösmarty Teremben. Úgy gondoltam, hogy keresek egy humorosabb szöveget. Találtam, de azért a biztonság kedvéért még egyszer átfutottam, mert már egy éve nem volt a kezemben. Közben zenét hallgattam, Illéséktől a „Keresem a szót.”

Először csak hallgattam, másodszorra már figyeltem a szövegre is. Harmadszorra letöltöttem Bródy János dalszövegét. Többször is elolvastam és elgondolkodtam rajta…

„Én még nem tudom, hogy fogjak hozzá”

Sajnos én sem, csak azt tudom, hogy íróként, tollforgatóként az ember valamennyire mégiscsak felelősséggel tartozik a leírt szavakért mondatokért. Évek óta gyötörnek gondolatok, amiket le kellene írni, de nem tettem meg, mert még

„Keresem a szót, keresem a hangot”

Igen, azt a szót, amit mindenki egyformán ért, és azt a hangot, amit mindenki egyformán hall, még mindig nem találtam meg. Pedig nagy szükségünk lenne rá. Lehet, hogy nem is nekem kellene keresnem? Lehet. Azt viszont nem látom, és nem hallom, hogy bárki is keresné.

„Tudom, elmondva másképp hat minden”

Nagyon másképp, de annyira mégsem, hogy ne gondolkodjunk el azon, hogy meddig lehet úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Tolvaj – suttogják halkan. És látjuk a tolvajt, aki már nem is fut a zsákmánnyal csak bandukol. Mosolyog ránk, aztán mindennap visszajön, mintha mi sem történt volna. Mindig elvisz valamit, ami a tiéd, az enyém, a miénk volt egykoron. Vagy csak azt hittük, hogy a miénk. Nem kiált hangosan senki, hogy tolvaj! Sokan cinkosan összemosolyognak: ő a mi tolvajunk, neki lehet. Ez nem azt jelenti, hogy a ti tolvajotoknak is szabad. Nem, nem, rájuk lesújt a törvény haragja. Azért azt jó, ha tudja mindenki, hogy mások bűne miatt nem kereshet mentséget senki a saját bűneire. Aki nemcsak a pénzünket és az értékeinket, hanem a bizalmunkat is meglopja, talán az a legnagyobb tolvaj, mert hosszú évtizedekre tönkretesz mindent.

„Félek, nem értesz engem majd meg”

Pedig jó lenne, ha megértenél, mert neked beszélek. Németh László az Iszony című kötetében azt mondja: hogy „az igazi gazember mindent a korrektség vértjében csinál”. Biztos igaza van/ volt, hiszen az egyik legnagyobb magyar író. Azt is leszögezhetjük, hogy az emberek nagy többsége jóval egyszerűbb gondolkodású, mint a vezetőik. Az emberek azt gondolják, hogy aki lop, azt be kell zárni, beosztásra, rangra való tekintet nélkül. Eddig ez rendben is lenne. Ezzel csak egy baj van: ha egy bűnöző a törvények feletti magasságokba jut, akkor legfeljebb önként zárhatja magára a cella ajtaját. Ilyen bűnözőről én még nem hallottam.

„Nézd, én már lassanként nem hiszek senkinek”

Nem csak én, hanem nagyon sokan nem hisznek már senkinek. A hazudozók büntetése nemcsak az, hogy nekik nem fognak hinni, hanem az is, hogy ők sem tudnak hinni senkinek. Pedig jó lenne hinni, legalább abban, hogy az álmaink nem vesztek a múlt homályába, hinni abban, hogy talán még minden jóra fordul. De ehhez

„Mégis mindinkább érzem, hogy szükségem van nagyon rád, rád, rád…”

Igen, szükségünk van egymásra, hogy megtaláljuk végre a közös hangot, hogy ne az összekacsintó mosolyok országában éljük a mindennapjainkat. Azt tudnia kellene mindenkinek, hogy „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A hallgatás pedig megmérgezi a lelkeket, és visszafordíthatatlan károkat okoz minden tekintetben.

Legalább akkora károkat, mint az őszinteség, ha azt nem kellő körültekintéssel alkalmazzuk

„Hidd el nekem! Én még nem tudom, mi az, mit érzek”

Lehet, hogy így van, és ez a tehetetlenség érzésével tölt el, mert nem lehet úgy élni, hogy az érzéseidet nem mondod el őszintén. Nem ordítva, nem köpködve, nem autókat felgyújtva és székházakat elfoglalva, és nem lövetve, és nem céltáblaként állva. Csak úgy, emberként az embernek, akivel egy hazában élsz több mint ezer éve Miért van ez így? Te tudod? Mert én tudom. Azért, mert félsz, hogy a másik másként gondolja, félsz, hogy a másik megüt, vagy rád üvölt. Már mindentől félsz, mint egy menhelyi reszkető kutya, és bízol benne, hogy egyszer csak jön egy jó gazdi, aki majd megsimogat és magához ölel. Hiába vársz ilyenre, mert mi az evolúció csúcsán állunk – elvileg. Arról viszont sokszor megfeledkezünk, hogy ezzel felelősség is jár. Szóval, ne várd a gazdit, mert csalódni fogsz. Neked kell a lelked ketrecét kinyitnod, és neked kell az életedről gondoskodnod, mert helyetted senki nem fogja megtenni. Neked kell gazdit választanod, és nem a gazdinak téged. Nem te vagy a gazdiért, hanem a gazdi van teérted. Érted? Látom, még nem érted.

„Én már mindenben kételkedem”

Jobban teszed, ha te is, akkor nem érhet csalódás. Nem kételkedni annyit jelent, hogy vakon bízol magadban. Ha vakon bízol magadban, akkor a saját hibáidat sem ismerd fel. Én fenntartom magamnak a jogot, hogy kételkedjem. Kételkedjem a hangzatos reklámokban, kételkedjem egy tolvaj tisztességében, kételkedjek minden olyan dologban, ami nem a nemzetem, nem a hazám, és nem a saját boldogulásomat szolgálja. Még mindig…

„Keresem a szót, keresem a hangot”