"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  Végre eljött a tavasz. A lövészárok töltésein kizöldültek a vékony ágacskák. Színes   virágok tarkállottak a földeken, ahol gabona helyett most csak fű terem. Az árok sötét odúiból terepruhás, sápadtarcú katonák sóváran kandikáltak ki, mert ők is megérezték a bizsergő tavaszi szellő illatát és cirógatását. Felettük kék az ég, melyen csak néhány fehér felhőfoszlány úszott, és a nap melegen sütött. A föld új életre kelt és lélegzete finom párákban szállt fel a virágokkal borított mezőröl. Csak a madarak csicsergése hiányzott a tavaszi idillhez, de ezt is pótolták a drónok, melyek úgy szálldostak a verőfényes levegőben, mint óriási fecskék. Hangos zümmögésük figyelmeztette az árok lakóit, hogy nem otthon, hanem a harctéren vannak. Napok óta béke volt az árkok között. Mintha összebeszéltek volna, se az oroszok, se az ukránok nem tettek egyetlen lövést sem. Pedig lett volna elég célpont, mert a katonák egyre bátrabban mutogatták magukat és a távolság alig volt kétszáz méter. Mintha nem is

  Eltemette a férjét, aztán a középső, majd az elsőszülött lányát.   Az utolsó húsz éve békében, talán valamiféle lelki megnyugvásban telt. Sokszor hallottam tőle "már mennék a papa után" Aztán 1990-ben 95 éves korában csendben elaludt.  1948. május. Toporgott a Szent György kórház hideg alagsorában, kezében a távirattal. A folyosón néhány gyenge fényű lámpa világított csak. A vékonyka asszony árnyéka hosszúra nőtt a piszkosfehér falakon. Forgatta a papírt, és betűzgette a távirat szaggatott szövegét. Próbálta felfogni, de a tudata még nem akarta. Hatodikán lett volna ötvennyolc. Szerdára ígért a szomszédasszony tojást a madártejhez. Azt nagyon szerette... Fájdalmas gondolatok cikáztak a fejében. Túléltek két háborút és felnevelték tisztességgel a négy gyereket. A két nagyobb lány ottmaradt a határ túloldalán. Románok lettek. Persze, csak papíron. A legkisebb lány Budapesten. A fia, több ezer kilométerre szovjet fogságban. Több mint három éve, hogy nem látta. Szeméből a k

  Ez az agárdi történet azokból a boldog gyermekévekből valló, amikor még úgy gondoltuk, hogy a rétek és az erdők, a tavak és a mezők az mind a mienk, és mi másért teremtette volna Isten, minthogy azt a saját boldogságunk érdekében használjuk. Egy sárga, letaposott agyagos földút, futott a nádasban, mint egy kanyargós folyosó, ami úgy másfél méter széles lehetett. Kétoldalt sűrű nád vette körül. Talán tudják, hogy amikor az agyag nedvességet kap, olyan kegyetlenül csúszik, hogy azon megállni cipőben képtelenség. De nekünk az nem is kellett. Nyárra elég volt a kínai strandpapucs, és a vászonból lévő fecske fürdőnadrág, amit egyik oldalon megkötött az ember. Volt tengerkék, piros, vagy zöld színben, középen fehér csíkkal, bélés nélkül, mert az csak a női fürdőruhákban volt. A választék ki is merült ebben a három színben és egy fazonban, nem úgy, mint manapság. Az ember csak kapkodja a fejét az ilyen-olyan márkás fürdőnadrágok látványától. De az az igazság, hogy lehet rajtad a világ leg

  Nincs semmi bajom az emléknappal, ami a második világháború egy szomorú eseménye volt. Azzal van bajom, hogy erre rátelepedve előkerülnek a szekrényaljából a naftalinos nyilaskeresztes egyenruhák is, melyeknek semmi köze a katonai reguláris alakulatokhoz. Az új nyilaskeresztesek közül sokan visszatekingetnek a múltba, kapaszkodót, identitást keresve tévelyegnek a történelem bugyraiban. Félművelt vagy műveletlen prédikátorok terelgetik az eltévedt bárányokat. Fekete ruha, bakancs, turulmadár, zászlók, Nagy-Magyarország térkép. Önmagukban nincs  semmi kivetnivaló egyiken sem. A fekete ruha és a bakancs az egy gépműhelyben kiváló munkaruha lehetne. A turulmadár legenda is elmenne… Én is szoktam marhaságokat álmodni, ha sokat eszem vacsorára. „Emese méhéből forrás fakadt, és ágyékából dicső királyok származnak majd”…Tudom tovább is, de jelzésként ennyi pont elég.  Mesekönyvben van a helye, némi átírással. Mint legenda, oda is való. Illik ismerni, de szerencsére még nem ebből kell leveze

  Ezzel a hosszú címmel kezdem a mondandómat, mert sajnos csak keveseket foglalkoztat a múltunk. Pedig higgyétek el, hogy a múltunkba van kódolva a jelenünk és a jelenünkbe van kódolva a jövőnk. Ezt hívjuk történelemnek. Ez egy nagyon barátságtalan szó sokak számára. Szerintem ez azért van, mert valamit nagyon elrontottak az oktatásunkban. Én is emlékszem rá, hogy gyerekként rettegtem attól, hogy azt követelték történelem órákon, hogy fejből tudjam több tucatnyi király és politikus születési és halálozási dátumát, ahelyett, hogy elmagyarázták volna a történelmi összefüggéseket. Persze vénségemre én is tisztábban látom a helyzetet, mert hazugságokat elmagyarázni sokkal nehezebb, mint a valóságot megmutatni. A politika mindig is belenyúlt a történelmi valóságba és idealizálta a saját elképzelései szerint. Ez ma sincs másként. Remélem, hogy egyszer majd lehet 1956-ról is írni szabadon, anélkül, hogy hazaárulót gyártanának bárkiből is. Hétvégén egy olasz család volt a mi családunk vendége.

  Imre bácsi nyugalmazott postatiszt volt. A nyaralója egy kicsi faház, velünk szemben volt Agárdon, az utca túloldalán a hatalmasra nőtt tamariszkusz bokrok mögé bújva. A tamariszkusz májusban hozta világos rózsaszín apró virágait az ágak teljes felületét beborítva. Ilyenkor a sötétzöld finom kis tűlevelek nem is látszottak a rengeteg virágtól. Aztán mire a kis szirmok lehullottak és rózsaszínre festették a füvet, addigra a bokrok is árnyékot adtak a kicsi ház teraszának.  Imre bácsi szeretett itt üldögélni a gyékényből készült kerti asztal mellett a fonott foteljában.   Olvasta a Népszabadságot és néha hangosan bekiabált a teraszról a feleségének, hogy… – Képzeld Margitkám...– és felolvasott az újságból a konyhában zöldségeket pucoló feleségének. Majd felhörpintette a maradék tejeskávéját a bögréből, amiből még előzőleg kikanalazta a belé áztatott kifli darabokat. Aztán valamelyik nap átjött az úton a barna színű bőrpapucsában és keki színű rövidnadrágjában, aminek szára lobogo

  Ennek az írásnak nem célja Magasházy László Imre rehabilitálása! Tudvalevő, hogy Horthy Miklós szárnysegédje, (később honvéd tábornok) vezetésével az alföldi tanyavilágban, Siófokon, és egyéb helyeken elkövetett népírtás és más bűncselekmények végrehajtásának elrendelője, vezetője volt. A történelem sajnos nem kétszínű, hanem annál sokkal rosszabb. Nagyon sokszínű. Azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy a késő középkor óta Magyarországon még nem volt olyan hatalom, aki ne hamisította volna meg a történelmünket. Múltunkat akként magyarázva, ahogy azt az érdekei éppen megkívánták. Nyugodjon bele mindenki, most sincs ez másként. Ebben az írásban semmi más érdek nem vezérel, mint a magyar lovassport egyik kiemelkedő tudású szereplőjére, volt  tanáromra, edzőmre való visszaemlékezés egy kis novellába gyúrva. Magasházy Dénes lovasoktatót semmilyen tekintetben nem terheli felelősség az apja által elkövetett bűnök miatt!    Aki még emlékszik Fekete István regényeire – az én „Matula bácsim” Dén