Nehrer György: Múltunk bugyrai

 

Ennek az írásnak nem célja Magasházy László Imre rehabilitálása! Tudvalevő, hogy Horthy Miklós szárnysegédje, (később honvéd tábornok) vezetésével az alföldi tanyavilágban, Siófokon, és egyéb helyeken elkövetett népírtás és más bűncselekmények végrehajtásának elrendelője, vezetője volt. A történelem sajnos nem kétszínű, hanem annál sokkal rosszabb. Nagyon sokszínű. Azt nyugodtan leszögezhetjük, hogy a késő középkor óta Magyarországon még nem volt olyan hatalom, aki ne hamisította volna meg a történelmünket. Múltunkat akként magyarázva, ahogy azt az érdekei éppen megkívánták. Nyugodjon bele mindenki, most sincs ez másként. Ebben az írásban semmi más érdek nem vezérel, mint a magyar lovassport egyik kiemelkedő tudású szereplőjére, volt  tanáromra, edzőmre való visszaemlékezés egy kis novellába gyúrva. Magasházy Dénes lovasoktatót semmilyen tekintetben nem terheli felelősség az apja által elkövetett bűnök miatt!  

Aki még emlékszik Fekete István regényeire – az én „Matula bácsim” Dénes bácsi volt. Edzések után, sokszor késő estébe nyúló beszélgetések alatt tanultam a lovászatot és a közelmúlt történelmét, meg minden olyan dolgot, amit az iskolában sosem tanulhattam volna meg.

Engem soha nem ugatott meg Tücsök, a kis tacskó. Sőt, amikor meglátott mindig kiprovokált egy vakargatást, vagy egy simogatást. A kutya fekvőhelye felett volt a falon néhány szépen bekeretezett fotó; lovakról, és egy takaros kúriáról.

– Hol készültek ezek a képek – kérdeztem Dénes bácsit egyik alkalommal, amikor lovaglás után beléptem hozzá elköszönni.

– Ha ráér, akkor elmesélem!

– Most sajnos mennem kell, de szakítunk rá időt Dénes bácsi.

Elköszöntem tőle, és egy hónapig nem is találkoztunk. Az alábbi történetben ritkán esik szó Dénes bácsiról, de minden benne van, amit tőle tanultam, amit a mai napig csukott szemmel is megtudnék csinálni. Aztán egy kicsit hosszabban majd róla is mesélek.

 Hun

 Az égbolt még sötét volt és a nappal közeledtét még csak hinni lehetett.  Feltámadt a szél és lenyomta a felhőket, majd szitálni kezdett az eső. Négy órát mutatott az óra.  A tócsák homályos tükrében néhány csillag reszketve nézte a földet. Az utcák csendjébe egy-egy halk szó lopakodott, néhol az se. Csak árnyak jártak.  Az alvó város még némán figyelt.

– Megjöttem Dénes bácsi, átöltözöm, aztán megfuttatom a Hunt, egy kicsit.

– Rég járt nálunk, már azt hittem nem is akar jönni többet! De aztán láttam a szekrényben a csizmáját meg a ruhákat, gondoltam csak nem hagyja itt szó nélkül.

– Elnézést, de nem voltam itthon egy hónapig, és sok minden elmaradt, amit most kell bepótolnom.

– Na, menjen csak, főzök egy kávét, aztán én is lassan készülődőm.

 A téglával lerakott folyosón öltözőszekrények sorakoztak katonás rendben, és három hosszú pad. Dénes bácsi ott lakott a folyosó végén balra, egy kicsi szobában, ami iroda, hálószoba, nappali és étkező is volt egyben. Talán tizenkettő négyzetméter lehetett a hajópadlós kis helyiség. Egy öreg íróasztal, egy ágy, egy kétajtós szekrény, egy kis éjjeliszekrény és egy kerek öntöttvas kályha volt a berendezés csupán. Egy vastag pokrócdarab a földön, amin az öreg tacskó lustálkodott. Ha valaki megnyitotta a folyosó ajtaját, már ugatott is.  

Dénes Bácsi a Lövölde úton tanította a fiatalokat – közöttük engem is – lovagolni, és az állatokat gondozni, mert egyik a másik nélkül nem megy. Aki lovagolni akar, annak előbb rendbe kell tenni a lovat. Fényesre kefélni a szőrét, a patáit megtisztítani, és kiganézni alóla vasvillával. Aztán seprűvel tisztára seperni a követ, a ganét talicskával hátra hordani az udvar végébe. Új almot rakni alá szalmából, aztán lehetett csak nyergelni. Mindenki magának, mert erre ott nem volt ember, de ha lett volna, akkor sem csinálta volna meg. Dénes bácsi mindenkinek egyszer mutatta meg, mit, hogyan kell csinálni, onnantól kezdve aztán dolgozni kellett, különben nincs lovaglás.

Egy hónap után már hiányzott az öreg ló, akivel sok bajomat megosztottam, és aki meghallgatott bár a feltett kérdésekre nem válaszolt sosem. Se jó, se rossz tanácsot nem adott. Néha horkantott egyet, és olyankor mintha a bőre külön lenne a testétől, a farától a nyakáig egy hullám szaladt végig a hátán. Ezt csinálta akkor is, amikor a kemény kefével hozzáértem a hátához. Tizenöt éves volt már a koromfekete herélt nóniusz. Egy körömnyi fehér folt sem volt rajta sehol.

Végig mentem a sötét udvaron, az istálló falán égett egy lámpa, talán negyvenes izzóval, felette rozsdásodó zománcozott fémcilinder, amit a szél neki-nekicsapott az istálló falának. Aztán ellustult a szél, és lassan felszállt   a köd. A csillagok fénye ott világított a fák koronájában. Az árnyékom, ahogy közeledtem a gyenge fényben az istálló felé, egyre nagyobbá vált.  A hűvös időben a leheletem fehér foltként hullámzott az arcom előtt, amit a gyenge fuvallat egy pillanat alatt elkapott és lenyelt. A kétszárnyas nagy ajtó, úgy háromméter magas lehetett. A felső egy méterét csak akkor nyitottuk ki, amikor a lovak is kijártak. Az alsó ajtó nyikorogva nyílt, Beléptem a félhomályba, ahol csak egy petróleumlámpa világított a faoszlopon, ami az előtér közepén állt. A tömény ammónia illattól a szemem könnybe lábadt, és az orrom is folyni kezdett, de csak azért, mert rég voltam már itt. Meg lehet szokni ezt is. Óvatosan elindultam balra a széles folyosón, ahol a lovakat csak a strajfa választotta el egymástól. Ez egy erős, 10 cm átmérőjű fagerenda, egy hosszú rúd, melynek egyik végét a jászolhoz, a másikat, ami a folyosó felé volt; azt a födémről lelógó lánchoz erősítették. A folyosó végén volt egy kis lámpa, amiben csak egy negyvenes izzó lehetett, Annak a kapcsolóját keresgéltem aztán a régi porcelánkapcsolót, aminek gömbölyített végét egy kicsit befelé nyomva kellett tartani, és úgy felkapcsolni. Különben sosem lett volna világosság. Ettől sem nagyon lett, éppen csak annyi, hogy a lovak mozgolódni kezdtek, és dobbantottak egyet-egyet a patáikkal a kövön. Farral a folyosó felé álltak, két sorban. Aki jobban megfértek egymással, azok kerültek egymás mellé. A jobb oldalon Gitár, Hun, Fakír, ők barátok voltak, már ha van barátság lovak között. Halkan szólítottam a lovat…

– Hun, én vagyok, megismersz még?

Illett szólni, mielőtt az ember bemegy a ló és a strajfa közé, mert ha megijed a ló, akkor rúg, de nagyot.

Hun hallotta a hangomat, hátra csapta a füleit, de nem mozdult.

– Hun, patát! - és megütögettem a ló hátsó lábszárát

Emelte is a lábát, bal kézzel megfogtam a patája felett, és jobb kézzel kiszedtem a patkóba ragadt szalmát, majd kaparóvassal szépen letisztítottam a patát. Aztán szépen sorban a többi lábát is. Na, most már nem fog rúgni, közben beszéltem az öreg lóhoz, hogy biztos megismerjen. A zsebemben mindig ott lapult egy félbevágott alma, és a ló a szájával már a nadrágzsebnél matatott a jussa után, amit meg is kapott. Aztán az öreg viccesen a strajfához szorított, és nemigen akart arrébb menni. Megijedni nem szabad, mert azt a ló rögtön észreveszi.

– De nagy disznó vagy öreg! Ez a hála az almáért?

A lovat soha nem szabad ok nélkül bántani, és ha bántod, akkor is csak annyira, hogy tudasd vele ki a főnök. Ne lépjünk túl ezen, mert nem látja hasznát se a ló, sem az ember. Akkor meg minek?

Egy rövid, de erős, és pontos horogütés az utolsó borda alá megtette a hatását. Egy horkantással, és fejrázással helyre állt a rend.

– Miért kell ezt minden alkalommal eljátszanod velem? Nem is értem!

A paták tisztítása, a ganézás, seprés és az új alom után jöhetett a nyergelés. Egy hónapja nem ültem a lovon és már nagyon hiányzott. Nyolcasozás ügetésben, aztán egy kis rövid vágta, mert hely az nem sok volt. Egy félig már elkorhadt, vastag akácfatörzs felett ugrattam néhányat. Ez az, ez hiányzott, de nagyon. Aztán éreztem, hogy baj lesz, mert a nyereg kezdett félrecsúszni.

– Hő, hő! – fogtam vissza a lovat, de már esetem is le, kantárral a kezemben. A ló megfarolt, majd szembe állt velem és a felső ajkát felhúzva a fogait mutogatta,

mintha kinevetett volna. Gondolt egy merészet, és elindult az istálló felé, hasa alatt a lefordult nyereggel, a kantárnál fogva húzott magával.

– Állj meg, az anyád jó istenit!

Aztán a pálcával egy hatalmast húztam a ló lábára, csak úgy porzott. Meglepődött az öreg Hun és szembefordult velem. Sosem bántottam a pálcával, de most muszáj volt. Felálltam és visszaigazítottam a nyerget a hátára. Most láttam csak a világosban a csaton, hogy két lyukkal arrébb van a hevederen a dupla csatos szíj, mint kellene. A térdemet a lónak támasztva húztam a szíjat, de nem ment.

– Már megint kezded öreg?

Aztán balkézben feszesen tartva a szíjat, a másik kezemmel egy kemény jobbhorgot vittem be ismét az utolsó bordája alá. Hun a farkát égnek emelve, tornádószerű szélviharral engedte ki magából a levegőt. A lovászgyerek az istálló falát támasztva, hangosan röhögött.

– No, ez levitte volna még a sapkámat is!

Még egy gyors rántás balkézzel, és a csat is a helyére került. Hun beletörődött, hogy a lustálkodásnak vége. Egy óra mozgás reggeli előtt még nem ártott meg senkinek.

A méntelep istállóinak és épületeinek nyers téglahomlokzata gyönyörűen volt fugázva, különbül nézett ki, mint a modern betonelemekből összeállított, kilencemeletes épületek. Ezek ugyan lakást adtak az embereknek, de átformálta, és valami közös maszlaggá gyúrta a lelkét azoknak, akik benne laktak. Dolgoztam ezeken az építkezéseken, és közben szégyelltem, amit csináltam, hiszen amiket építettünk, azokat én nem tartottam jó dolognak. Az otthon, az valami egészen más, az nem mérhető négyzetméterekben, és nem mérhető emeletekben sem. Az otthonodhoz nem te igazodsz, hanem az épület igazodik hozzád. Valahogy bennem mindig ez munkálkodott, hogy én senkihez nem akartam soha igazodni, és soha senkitől nem vártam el, hogy hozzám igazodjon. Élni és élni hagyni, ennél több azt hiszem senkinek nem kell. Ez irányú elképzeléseimnek sajnos a politika, vagy az aktuális főnökeim mindig keresztbe tettek.

Szerettem ezt a régi épületet, ami egy saroktelken volt, és a szellőző ablakok sora figyelte az őt körülvevő panelrengeteget. A régi kaszárnyaépület még mindig büszkén állt a Lövölde út sarkán. A mének vágyakozó, és a kancák fájdalmas nyerítése és horkantása verte fel sokszor a csendet, amit a magas kerítésen kívül is hallani lehetett. Itt nem voltak szerelemcsikók. Itt a lábbéklyók, dupla pányvák, farok fáslik és fedeztető karámok szorításában fogantak a kis jószágok. A sárló kancák illatára még a herélt mének is megvadultak, és rángatták a kötőféket az istállóban. Rúgtak a levegőbe, a semmibe, úgy, hogy a csontjuk is ropogott belé. Az öreg Hunhoz sem volt tanácsos ilyenkor közel menni, mert eszét vesztve hol jobbra, hol balra dobálta magát a strajfák között. Aztán lenyugodtak, amint az erőszakos nász véget ért, és a kiváltságos fedező mént egy vödör hideg vízzel leöntötték, hogy megnyugodjon, és a helyére vezethessék.

Az öreg Hun is lenyugodott, megpaskoltam a mokány ló nyakát.

– Ugye neked is jólesne egy kis boldogság?

A ló nem szólt rá semmit, csak a zablát rágva, egy lemondó fejrázással tudomásul vette, hogy számára ez már sosem jön el.

– Öreg, azért nekem kívánhatnál valami jót, mert rám férne.

De nem kívánt! Meg különben is, mi az, hogy boldogság? Hunnak a boldogság néhány szóban meghatározható, hiszen ő egy ló, és a vágyai beteljesülése egyben a boldogságot is jelentette a számára. Abrak és víz, állva vagy fekve alvás, neki mindegy volt. Az én boldogságom sokkal bonyolultabb mederben haladt, de ezt Hun nem érthette, és nem is igazán fogta fel. Ő csak azt érezte, hogy ha ingerültebb voltam, akkor a füleit hátra csapva figyelt minden kis neszre, majd a száján fújta ki a levegőt, pffrrrrr hang kíséretében, és finoman dörgölődzött hozzám. Ettől mindketten megnyugodtunk és a közös munka is szórakozás volt. Az öreg ló szeretett bohóckodni, mint a kiscsikók. Rúgott három-négy aprót a levegőbe, majd kétlábra állt. Nem azért, mintha meg akarna szabadulni tőlem, hanem csak úgy jókedvében.

Teltek a hetek és eljött az igazi tél. Az első havat a lovak patái beletaposták a földbe, és csüdig sárosan kerültek az istállóba. Még a téglás előtérben meg kellett tisztítani a lovak lábait, hogy ne száradjon rá a sár. Ehhez a vastag faoszlophoz kötöttük őket, majd mosókefével és vízzel jól megdörzsöltük a lábaikat.

Eltelt néhány nap úgy, hogy nem tudtam lovagolni menni, pedig nagyon hiányzott már az öreg ló társasága. Végre péntek lévén a feladatok is fogyóban voltak, így az egész heti munka után, jó kikapcsolódást nyújt egy hajnali lovaglás.

Szokás szerint váltottunk néhány szót Dénes bácsival az öltözőben ruhacsere közben, egészségről, és egyéb hétköznapi dolgokról. Majd sietve indultam az istállók felé, ahonnan egy teherautó járó motorjának büdös gázolajszagát hozta felém a szél, és a diesel motor kopogó hangja is hallatszott már, amibe valami furcsa, és jóval erősebb dobogás zaja is vegyült. Aztán ostorcsattogást és káromkodást hallottam.

Mi ez? Lépteimet meggyorsítottam. és a legrövidebb utat választottam az udvaron keresztül. Egy teherautót pillantottam meg. Vasráccsal körbevett platóján már fent lévő két ló, az autó rácsához volt kikötve. Idegesen dobogtak. A plató hátsó ajtaja lenyitva és egy ferde, hosszú deszkarámpán éppen az öreg Hunnal küzdött két lovászgyerek. Hun nem akart felmenni a rámpára, nyerítve kétlábra állt, majd hatalmasokat rúgott.

– Mit csináltok a lovammal? - förmedtem rájuk.

– Ez nem a te lovad! A méntelepé, és megy a vágóhídra!

– Nem megy ez sehová! Azonnal vigyétek vissza!

– Te itt nem parancsolsz! Nekünk megmondta az igazgató, hogy melyik lovakat kell leadni, és kész!

– Dénes bácsi tud erről?         

– Neki sincs semmi köze hozzá, ő csak tréner. Na, menj az útból, mert kapsz te is az ostorral!

– Ne üsd már, az anyád jó istenit! - ordítottam a lovászgyerekre - Add ide a szárat, és menjetek inkább hátrább! Aztán megpaskoltam az öreg ló nyakát, a fülei között megvakargattam a fejét, majd végig simítottam, le egészen az orráig. Az orra felett lévő lágy részt egy kicsit összenyomtam. Az öreg ló rázott egyet a fején, és kezdett megnyugodni.

– Gyere öreg! - és csendben felsétáltunk a rámpán, csak a paták ütemes dobogása hallatszott, amit soha többé nem tudok elfelejteni. Aztán kikötöttem a másik két ló mellé.

– Mindent köszönök öreg, amit tőled kaptam! Ne haragudj rám!

Lejöttem a rámpán és a leültem egy kis kőlépcsőre, ami egy befalazott ajtó előtt maradt ott. Hátamat az istálló falának támasztva, könnyek nélkül búcsúzva néztem a távozó autó után. Amint az út fordult, Hun még egyszer visszanézett, majd az autó eltűnt, a nagy boltíves kapu alatt.

– Ha ennyire szereted, már holnap vihetsz belőle haza a Bableves kocsma melletti lóhúsboltból! - mondta röhögve az egyik lovászgyerek.

Felugrottam, és ha nyers fából lett volna a lovaglópálca, biztosan az utolsó csepp levet is kiszorítom belőle. A lovászgyerekben bennakadt a nevetés és jobbnak látta csendben elsomfordálni.

Dénes bácsi éppen akkor ért oda, fejét lehajtva a köveket nézegetve közeledett, mintha valami érdekes lenne ott, és mintha csak a köveknek mondaná:

– Ez a sorsuk, fiam! – Azt hiszem, hogy most nem sok értelme lenne felülni egy másik lóra. – Jöjjön főzök egy kávét, aztán mesélek a falon lévő képekről.

Talán még emlékszik az olvasó, hogy félbeszakadt egy beszélgetésünk. Nos, ahogy akkor Dénes bácsi mondta: ha ráérnek, akkor elmesélem.

 

 Kezdjük az elején.

Ez úgy kezdődött, hogy a hatvanas évek elején amikor tizenegy éves lehettem, az iskola után nem haza mentem, hanem a közeli Lövölde út felé csavarogtam a barátaimmal. Aztán a méntelep „illata” és a nyitva levő kapun keresztül meglátott lovak elcsábítottak.  Gyerekként sem voltam egy magánakvaló, visszahúzódó, szégyenlős kisfiú… Otthagytam a haverokat és bementem az udvarra, ahol egy alacsony bácsi, vezetőszáron, egy hosszú ostorral a kezében egy lovat vezetgetett körbe. Hol ügetésre, hol vágtára noszogatva. Odamentem hozzá.

– Csókolom, felülhetek a lóra?

Szigorú szemekkel nézett rám.

– Szerinted én nő vagyok?

– Nem, nem – mondtam szégyenlősen.

– Akkor, jónapot kívánok a fiatalúrnak.

Ettől kezdve férfiaknak én soha többé nem köszöntem csókolómmal.

– Ha nem félsz a lótól, akkor felülhetsz, de nyereg nélkül, csak a pokrócra.

Ledobtam az iskolatáskát az egyik fehérre festett kerítésoszlop mellé, ami a futtató körül volt.

– Na, hajtsa be a bal lábát térdben, és kapaszkodjon a ló sörényébe.

Megfogta a lábamat a bokámnál és egy lendülettel már fent is voltam a lovon. Innen fentről egészen más a kilátás és valahogy a világ is kitárul az ember előtt. Sétáltunk a lóval egy-két kört, miközben azt magyarázta, hogyan üljek, hogyan tartsam a gerincemet, a lábamat. Hogyan kapaszkodjak a rövid szíjba, hogyan ne rángassam a zablát a ló szájában, mert kisebesedik. Aztán kipróbáltuk az ügetést nyereg és kengyel nélkül. Ez nem nagyon tettszett, mert szinte agyrázkódást kaptam a ló hátán.

–Tartsa magát a térdével és próbálja meg átvenni a ló mozgásának az ütemét.

Tartottam magam és a második kör után már egész tűrhetőnek éreztem, és még maradtam volna tovább is a ló hátán, de a lovaglást felfüggesztette a bácsi.

– Egész ügyes volt, így elsőre. Ha van kedve a lovagláshoz, akkor jöhet, de beszélje meg a szüleivel, Harminc forintot kell fizetni havonta. – Magasházy Dénes vagyok, én leszek az oktatója.

 Nem vetett fel bennünket a pénz. Hárman voltunk testvérek. A húgom balettra járt, a bátyám birkózni, én meg csavarogtam az utcákon. A harminc forint nekem gyerekként nagyon sok pénz volt, Gyorsan kiszámoltam fejben; az hatvan gombóc fagyi a Viniczainál, vagy tíz liter tej a boltban, és barnakenyérből is kijött a tíz kiló.

– Megkérdezem, de nem biztos, hogy jöhetek.

–Csak az első évben ennyi, aztán évente csökken tíz forinttal, attól függ, hogy mennyire ügyes és szorgalmas, mert itt mindent maguknak kell csinálni.

A kezembe nyomott egy gépelt papírt.

– Ezt töltsék ki és írják alá a szülei. Ha minden rendben lesz, akkor hetente két alkalommal találkozunk…

Aztán minden rendben volt és mi hetente két alkalommal találkoztunk jó sok éven át.

Barátságnak nem nevezném a kettőnk kapcsolatát a jelentős korkülönbség miatt sem. Inkább amolyan tanár-diák kapcsolatnak, amiből később, az egymás iránti kölcsönös tisztelet maradt meg.

Dénes bácsi: vitéz nemes Magasházy Dénes Aladár Géza Mária, annak a Magasházy László tábornoknak a fia, aki Horthy fővezére, majd később első szárnysegédje lett.  A család Baracska, és a környék leggazdagabb földbirtokosai közé tartoztak. Baracska,  a község zászlóját és címerét a Magasházy családtól kapta.             

 Távol a falu lakott részétől a Gellért -pusztai kúrián tanulta Dénes bácsi a lovak tenyésztését az állatok szeretetét. Apja a harminchatos berlini olimpiaián a díjlovagló csapat tagjaként hatodik helyet ért el.

A falon függő képkeretben pedig a Tücsök nevű ló feszített. Felette pedig a baracskai kúria szép fotója.

– Szóval ezért lett a kutya is Tücsök?

– Igen, mert a ló elpusztult a háború alatt. A házunkból meg TSZ iroda lett, miután kifosztották. Üljön le.

Leültem és hallgattam az öreget.

Apám jogásznak készült, de abbahagyta az egyetemet és katonai pályát választotta. Előbb hadapród, majd lovastüzér hadnagy lett. A bajok 1918-ban kezdődtek. Apám a polgári forradalom idején felajánlotta szolgálatait Gömbös Gyulának és Friedrich Istvánnak a forradalom leverésére. A Tanácsköztársaság kikiáltása után ez miatt Jugoszláviába menekült. Még csecsemő voltam, és anyámmal a rokonoknál bujkáltunk. Aztán apám az első tiszti különítményt vezette Szegedre. Itt lett Horthy Miklós mellett előbb fővezéri, majd kormányzói szárnysegéd. Később a magyar királyi lovastüzér osztály parancsnokává nevezték ki. Télen többnyire a várban lévő budai lakásunkban laktunk, tavasztól meg Baracskán. Ez a kép a falon a baracskai kúriánk.

Apám dolgairól szinte semmit nem tudtunk, ezekbe sem engem sem az időközben megszületett húgomat nem avatta be. Imádta a lovakat és Baracskán a gazdálkodás mellett versenylovak tenyésztésével is foglalkozott. Ott született Tücsök, akivel a berlini olimpián versenyzett. Gyönyörű ló volt. Szeme itt könnybe lábadt az öregnek. Hun elvesztése után meg tudtam érteni a bánatát.

 

                                                                 Magasházy Dénes 

Aztán kitört a második világháború. Katona voltam, mégpedig hivatásos katona. A Bem József lovas-tüzérosztály 3. ütegének parancsnokaként tevékenykedtem. A bekerített Budapestet védtük, amikor az egyik épület udvarán felrobbant a lőszer és a robbanástól beomlott a ház óvóhelye. Az ottlakó civilekkel együtt a bombázás elől az óvóhelyre menekültek az én katonáim is.

Ütegparancsnokként úgy döntöttem, hogy megpróbáljuk kiásni a romok alatt rekedt civileket és a bajtársainkat. Időközben parancs érkezett, hogy az üteg települjön át Budára. A mentés érdekében haladékot kértem az áttelepülési parancs végrehajtására. A kért haladékot megkaptam. A polgári lakossággal együtt takarítottuk a romokat. Sajnos csak egy tüzért sikerült élve kimenteni, aki az óvóhely lépcsőjén rekedt, törött lábbal. A többi tizenegy tüzér, és akik még a pincében tartózkodtak, életüket vesztették. Aztán eljött 1945 februárja és a legénység elvesztette a parancsnokait. A Testnevelési Főiskola épületében – a VI. hadtest törzsével együtt – fogságba estünk. Hivatásos honvédtisztként az Uzmány-i táborban voltam tiszti hadifogoly 1947. július 23-ig.

– Dénes bácsi pont egy évvel korábban ért haza. mint apám. Ő 1948 július 16-ig élvezte a szovjet „vendégszeretetet”.

– A maga apja 19 éves volt mikor hazatért én meg 29. Neki a gyerekkora ment rá leventeként, nekem meg az ifjúságom, a házasságom, a családom.

A fogság után néhány hónapig Baracskán éltem a szülői házban, ami magára maradt a háború alatt. Gazdálkodni, és lovakat szerettem volna tenyészteni úgy, ahogy az  régen a gyerekkoromban is volt. Az épületet próbáltam rendbe hozni, de pénz és segítség nélkül nagyon nehezen ment. Aztán megoldották a gondjaimat mert 1948-ban jött a hatóság és kilakoltattak. Egy bőrönd ruhám maradt az életemből. Ismerősöknél, rokonoknál húztam meg magam, mindenhol csak egy-két hétig, aztán tovább álltam mert nem akartam senkinek a terhére lenni. Munkahelyem nem volt, a honvédség nem vett vissza. A lovas-tanári diplomámmal senkinek nem kellettem. Aztán anyám testvére a Dr. Hainiss főorvos, itt dolgozott a fehérvári kórházban. Az ő segítségével kaptam ezt az állást, ezzel a kis szolgálati szobával.  A kúriát a kilakoltatásomat követően teljesen kifosztották. Még az ablakkereteket is elvitték. Néhány régi baracskai ismerős tájékoztatott néha az épület sorsáról. 1950 körül az épületet kicsit kitatarozták meg átalakították belül, és a kúriából TSZ iroda lett. (Mire ez az írás itt megjelenik, talán már romok sincsenek.)

Ez volt igazából az utolsó és  a  leghosszabb beszélgetésünk egymással. Nekem egyre kevesebb időm jutott a lovakra a munkám miatt, és Dénes bácsi is tovább állt innen. Ha jól hallottam Enyingen talált magának munkát. Aztán az utolsó két hírem felőle: egy újsághír; a Moszkvában megrendezett nemzetközi öttusa bajnokságon induló magyar csapat lovas felkészítő edzőjeként tevékenykedett. A másik pedig, apám hadifogsága kapcsán kutakodtam a levéltárban ott találtam rá egy dokumentumra, hogy 1983. július 26-án hatvanöt éves korában elhunyt. Aztán a sors úgy hozta; a méntelep megszűnése után a város eladta a területet. Műszaki ellenőrként az ingatlan teljes lebontását nekem kellett felügyelnem. Ennél rosszabb munkát elképzelni se tudtam volna. Ma, egy gyorsétterem áll az istállók helyén, a Lövölde úton.