Nehrer György: Egy viharos nap

 

Imre bácsi nyugalmazott postatiszt volt. A nyaralója egy kicsi faház, velünk szemben volt Agárdon, az utca túloldalán a hatalmasra nőtt tamariszkusz bokrok mögé bújva. A tamariszkusz májusban hozta világos rózsaszín apró virágait az ágak teljes felületét beborítva. Ilyenkor a sötétzöld finom kis tűlevelek nem is látszottak a rengeteg virágtól. Aztán mire a kis szirmok lehullottak és rózsaszínre festették a füvet, addigra a bokrok is árnyékot adtak a kicsi ház teraszának. Imre bácsi szeretett itt üldögélni a gyékényből készült kerti asztal mellett a fonott foteljában.  Olvasta a Népszabadságot és néha hangosan bekiabált a teraszról a feleségének, hogy…

– Képzeld Margitkám...– és felolvasott az újságból a konyhában zöldségeket pucoló feleségének.

Majd felhörpintette a maradék tejeskávéját a bögréből, amiből még előzőleg kikanalazta a belé áztatott kifli darabokat.

Aztán valamelyik nap átjött az úton a barna színű bőrpapucsában és keki színű rövidnadrágjában, aminek szára lobogott a vékony lábain. Nagy kerek fején már csak kétoldalt volt haj. Vastag fekete keretes SZTK szemüvegét a homlokára tolva, két kezével a kapuba kapaszkodva bekiabált hozzánk.

– Gyuri, itt vagy?

– Itt vagyok! Mi baj Imre bácsi?

– Nincs semmi baj, csak azt szeretném kérdezni, hogy volna- e kedved holnap kijönni velem a vízre horgászni?!

– Mehetünk Imre bácsi! De nekem nincs kiváltva erre az évre az engedély.

– Nem gond! Két botra van engedélyem. Hozol magaddal botot, vagy hozzak én kettőt?

– Viszem a sajátomat Imre bácsi.

– Na, jól van, akkor fél háromkor találkozunk itt a kapu előtt.

– Rendben!

Délután aztán szépen összekészítettem a botot és ellenőriztem a horgot, a damilt, az úszót és az ABU Cardinal peremfutó orsót, ami akkoriban igazán minőségi darabnak számított. Meghajlítottam a könnyű, de nagyon erős, szintén ABU gyártmányú üvegszálas botot, amit használtan vettem az orsóval együtt, talán hatszáz forintért.

Kiöntöttem néhány vödör vizet a kert egyik sarkába és estefelé, amikor már elitta a föld, de még a felülete nedves volt, egy ásóval megforgattam a földet és kiszedtem a nedvességre összegyűlt gilisztákat. Egy kiszáradt festékes dobozba raktam egy maréknyi földet, és abba az összeszedett  nagy és bordó színű tekergő gilisztákat, akik egyből beásták magukat a kicsi földbe. A doboz tetejére öt-hat lyukat ütöttem egy vékony szeggel, nehogy elpusztuljanak.

Hajnalban csengett az óra. Odakint még sötét volt, és a csillagok az égen még javában világítottak. Gyorsan magamra kaptam egy kopott melegítőnadrágot, és egy széjjel könyökölt pulóvert vettem a rövid ujjú ingre. Ilyen korán még hideg van a parton, de a vízen még inkább. Aztán csendben becsuktam magam után az ajtót, hogy fel ne ébredjen a családom.

Imre bácsi is motoszkált már az udvarukban egy elemlámpával, aminek a fénye ide-oda cikázott. Pakolgatta a hátizsákjába a dobozait, amikben az ólmokat, az úszókat és a horgokat tartotta. Én is hátra mentem a kis kamrához és magamhoz vettem az este összekészített csomagomat.

– Segítsek valamit Imre bácsi?

– Nem kell mindjárt készen vagyok!

– Milyen csalit hoztál? - kérdezte az öreg

– Csak pár gilisztát, mert tízes horog van a boton és nem akartam átkötni. Majd csak keszegezek.

– Jól van, ahogy gondolod.

Aztán leballagtunk a kikötőbe, ami úgy háromszáz méterre volt a sorompóval szemben. A kikötőben a keskeny betonmólókon igen óvatosan kellett közlekedni, mert a sötétség még tartotta magát. A lakatkulcs egy barna cipőfűzőre volt kötve, amit Imre bácsi valahová elkevert. Már majdnem visszafordultunk, amikor is a hátzsák alján lévő egyik dobozból csak előkerült. Négykézláb állva a betonon;  a láncról és vaskarikából kifűzni a lakatot - amit valaki rettenetesen összegubancolt - nem volt egyszerű feladat. Lassan bepakoltunk a csónakba. Az evezőket beleraktam a villákba, aztán szépen csendben, farral előre, a lapátokat előre tologatva kilavíroztunk a kikötőből a csónakkal. A kikötőt elhagyva a vízen enyhe hullámok lehettek melyeket nem nagyon láttuk még, csak a csónak orra felől hallatszott a klutty, klutty, amikor éppen nem eveztem, csak szabadon futott a ladik. Nem volt igazán horgászcsónak, hanem csak olyan hétvégi hobbicsónak, ami jóval szélesebb és rövidebb is, mint amilyenekkel a profi horgászok járnak. Ebből adódóan evezni is nehezebb és lassúbb is. Mindegy! Nem versenyezni indultunk, időnk volt bőven.

A Cserepes-sziget mellett elhaladva kiértünk a 'Keszeges' tisztásra.

– Imre bácsi, van valami terve, hogy hová menjünk?

– A Szúnyog-sziget felé!

– Akkor jobb lett volna balról kerülni a Cserepes-szigetet! Na mindegy, innen is ki tudunk menni.

– Én nem tudom, hogy milyen szigetek vannak itt, csak azt, hogy hová szeretnék menni.

Imre bácsi csak néhány éve vette itt a nyaralót és nemigen ismerte a tavat.

– A hajózó útvonaltól jobbra vagy balra menjünk?

– Jobbra, ott van pár kisebb nádsziget, aztán egy kis folyosó, és egy közepes tisztás.

– Akkor már tudom, hogy melyikre gondol. A 'Szakadtak' és a 'Gallér' között elmegyünk félútig, aztán északnak egy darabig, és ott vannak a kis nádszigetek, meg egy szélvédett kis tisztás, ott majd meglátjuk, hogy hol állunk le.

(Ezeket a kis szigeteket már ne keresse senki. Nincsenek meg. Kikotorták nagy gépekkel iszapostól a nádasokat.)

Félóra múlva ott is voltunk. Eloldoztuk a leszúró vasakat. Az egyiket a csónak jobb oldalán elől, a másikat a bal oldalon hátul nagy lendülettel lenyomtuk, majd erős zsinórral kikötöttük a csónakot.

– Mekkora a víz? - kérdezte Imre bácsi

– Százhatvan-százhetven centi lehet a víz. Jó iszapos az alja, az meg harminc centi vastag nagyjából.

Zörögtünk még egy kicsit a vasakkal meg a botokkal, amíg előszedtünk mindent. Aztán én előre ültem a csónak orrába, Imre bácsi meg hátra. Kinézett magának egy helyet, és nagy komótosan megtöltötte az etető kosarat a fenekezéshez. Én is előszedtem a gilisztás dobozomat és egy velem majdnem szemben lévő, kicsi, talán maréknyi nádból álló szigetecske mellé dobtam a csalit. Gondoltam az jó hely lesz. Néhány perc múlva aztán kapásom volt. Előbb csak megrángatta, aztán félig lehúzta az úszót, majd elindult vele.

– A francos, fogja a gilisztát és sétál vele.

Vártam, csak elunja! Adtam neki damilt, menjen ameddig akar. Pár másodperc múlva eltűnt az úszó, de úgy mintha bele csaptam volna egy bottal a vízbe. Bal kézzel megtartottam a damilt, a jobbal pedig egy rövid, de határozott mozdulattal a botot jobbra, negyvenöt fokban felfelé rántottam.

– Ez nagy lesz! - fészkelődött Imre bácsi - Vigyázz, nehogy bemenjen a nádasba, mert leszakítja magát.

– Vigyázok! - és kezdtem az orsóval visszacsévélni a damilt - Könnyen megy nagyon, lehet, hogy már a csónak alatt van.

A damil egyszer csak megfeszült, aztán hol jobbra, hol balra cikázott két-három métert, de még mindig nem láttuk a halat.

– Tartsa a merítőhálót, Imre bácsi! Megpipáltatom, aztán majdcsak engedi magát.

Jött is szépen! Kiemeltem egy pillanatra, a hal egyből felfeküdt a vízre.

– Ez egy kicsi ponty! - mondtam csalódottan - De valami van a kopoltyújában.

Kiszákoltuk a halat, a kopoltyújában sárga biléta volt, számokkal. Imre bácsi leszedte a bilétát egy csípőfogóval, majd visszadobtuk a halat.

– A MOHOSZ-nál adnak érte pénzt, ha leadjuk. Felírtam a méretét is, talán tavalyi telepítés lehetett. - elmélkedett az öreg a kis halon.

– Jó erőben volt a kis zsivány, úgy húzott, mint a nagyok. – mondtam.

– Reggelizzünk valamit, Imre bácsi, mert megeszi a fene ezt a parizert a nejlon zacskóban.

A botot a csónak hosszában magam mellé fektettem és előkerestem az este összekészített szendvicseimet. A vaj már megolvadt a zsemlén, ettől aztán úgy nézett ki, mint amit beáztattak, és valahogy harapni sem lehetett rendesen, inkább csak foggal elszakítani. A parizer és a zöldpaprika szeletek is felmelegedtek. Szóval elment a kedvem a reggelitől. Azért ha már elkezdtem, ezt az egy szendvicset, leküzdöttem valahogy fél liter nejlon zacskós langyos tejjel. A másik szendvicshez már nem volt gusztusom, majd beetetek a zsemlével, a kis keszegek pedig összeszedik.

Új giliszta került a horogra, és visszadobtam a készséget az előbbi helyre, a kicsi nádsziget mellé. Imre bácsi még jóízűen falatozott, füstölt szalonnát evett kenyérrel, zöldpaprikával és paradicsommal.

Éppen letettem a botot és elővettem a másik zsemlét, hogy beáztatom a halaknak, amikor újból kapásom volt, szinte ugyan úgy, mint az első halnál. Megint merítőhálóban végezte. Ez a ponty is méret alatti volt, a kopoltyújában zöld színű címkével. Imre bácsi jegyzetelt, majd levágta a kis bilétát a halról. Így ment ez vagy két-három órán át. Már a hatodik halat fogtam, és mindegyik méret alatti volt, kopoltyújukon kicsi műanyag bilétával. Imre bácsi kezdett türelmetlenkedni, hogy neki még csak kapása sem volt.

– Cseréljünk helyet Gyurikám, szeretnék fogni én is egy halat!

– Jól van Imre bácsi! - óvatosan, hogy ne csapjunk nagy zajt, helyet cseréltünk.

– Oda dobjon jobbra, a mellé a pár szál nád mellé. Adjak gilisztát, vagy marad a kukoricánál?

– Maradok a kukoricánál, a pontynak az való.

– Ahogy gondolja.

Nem telt bele öt perc és a cserehelyen nekem ismét kapásom volt. Na, talán ez már méretes lesz, mert máshogyan húz, mint a többiek. Lassabban, de jóval erősebben. A kis üvegbot is meghajlott a súly alatt, amikor felhoztam pipálni egyet. A fenébe, biléta van ezen is! De méretre már jónak tűnt! Kivettem a vízből és rögtön láttam, hogy ezt hazavisszük. Azért a biztonság kedvéért lemértük, - harmincöt centi volt.

– Ezt megtartjuk Imre bácsi, még egy ekkora, meg párdarab keszeg, aztán lehet főzni a halászlét.

Aztán megfogtam a nyolcadikat is, ami szintén  bilétás volt. Imre bácsinak már szép gyűjteménye volt a színes bilétákból, amiket leszedett a halakról de még egyet sem fogott. 

– Adjál nekem gilisztát, ha van még nálad, mert úgy látszik, hogy ma nem szeretik a kukoricát!

Adtam az öregnek gilisztát, amit fel is fűzött a horogra. Most néztem csak, hogy egy hatalmas horog van az etetőkosár felett a damilon.

– Mire készült, "Moby Dick"-re? Vagy leső harcsára?

– Ezzel szoktam pontyozni! - mondta sértődötten.

– Nekem mindegy, ahogy gondolja, de szerintem tízes horoggal is lehet nagy halat fogni, csak a bot, meg a damil bírja ki.

Egyre melegebb lett, és a gyengén fújdogáló  szél is elfáradt. A nádasok szélárnyékában kisimult a víz. A „nádország” szívében az egyre jobban felbátorodó szúnyogok is jeleztek, hogy valami készülődik. Az elszigetelt kis öbölben a békák néha elnémultak, biztos füleltek, aztán a hosszú csend után hatalmas kuruttyolásba kezdtek, mintha az elmaradt kiabálást be kellene pótolni. Valahonnan előkerült egy szárcsa család is. A fejükön vörös pihetollat viselő fiókák a szárcsa mama hátán utaztak, aki köztudomású, hogy nagyon jó úszó, ám nehezen repül fel ezért ha megijed, gyors szárnycsapásokkal szalad a víz tetején a védelmet nyújtó nádasig. A fiókák miatt most nem szaladt a vízen, de amilyen gyorsan csak lehetett, eltűntek a nád sűrűjében. A nádi poszáták is cserregve repültek a sűrűbe, mintha a réti héja kergetné őket. Pedig héja nem volt se közel, se távol.

– Imre bácsi, itt vihar lesz!

– Még nem lőttek a viharágyúval, azt hallanánk, mert közel vagyunk.

– A fene megette, ha már azt halljuk! Ki is kell innen érni! Ágyúzni meg csak akkor szoktak, amikor már kitört a vihar.

– Majd beállunk a nádasba, nem tart az olyan sokáig, egy kis nyári záport kibírunk.

Látszott az öregen, hogy nagyon szeretne már halat fogni, és már semmi más nem érdekelte. De minél jobban vágyott a sikerre, annál jobban elkerülte a szerencse. Aztán gyors egymásutánban fogtam még négy halat, és ezekkel együtt Imre bácsi már tizenkét színes bilétát gyűjtött össze. Bosszús volt az öreg, és láttam rajta, hogy már megbánta, hogy engem hívott horgászni, ezért gyorsan megnyugtattam, hogy nekem nem kellenek a halak, szívesen lemondok róluk. Majd adjon egy tányérral a halászléből, az bőven elég lesz.

– Mit csinálsz te, hogy neked jönnek a halak, nekem meg nem? - bosszankodott az öreg.

– Én csak koca pecás vagyok, egy évben néhány alkalommal megyek csak horgászni, ha elhív valaki vendégnek, akinek van engedélye két botra, hogy ne csak ott üljek, mint a tök. Nem éri meg kiváltanom az engedélyt, mert a horgászatra  nem sok időm van, az engedély meg drága. Amúgy nem csinálok én semmit másként, mint ahogy szoktam.

– Talán amiatt a rettenetes nagy horog miatt nem mennek oda a halak?

– Fogott azzal a horoggal már halat?

– Fogtam hát! Szép  négy kilós pontyot.

– Az tényleg szép, csak olyan ritkán jár errefelé. – Imre bácsi, igazán nem akarnám sürgetni, de szerintem mennünk kellene, mert igen sötét felhők vannak a Meleg-hegy felett.

Már szedtem is össze a botot, meg pakoltam a szatyorba a dolgaimat, és a csónakban is egy kis rendet csináltam a szanaszéjjel lévő felszerelések között.

– Mondtam már, hogy beállunk a nádba a csónakkal! - válaszolt türelmetlenül

– Az itt nem lesz jó, mert a „Szakadtakban” vagyunk. Ezek úszó lápok, ha nagy vihar jön, akkor úgy beszorítja a csónakot két lápsziget, hogy jövőre sem találnak ránk.

Próbáltam magyarázni az öregnek, hogy a viharok által leszakított lápdarabok a széljárásnak és az áramlatoknak megfelelően sodródnak a vízen. Azért lett ennek a területnek a neve „Szakadtak.” De nem figyelt rám.

– Nincs még itt a vihar, mit türelmetlenkedsz?

– Nem türelmetlenkedem, csak én kicsi gyerekkorom óta ismerem a velencei-tavat. Keresztben-hosszában százszor is végig jártam, tudom milyen itt egy vihar. De ahogy gondolja, végülis, csak vendég vagyok.

Dolgom nem volt, a botomat összepakoltam, és a lábdeszkára raktam az ülés alá. Nézelődtem, a lábamat kinyújtva hátra támaszkodtam, és szememmel a kis szárcsákat kerestem, akik az anyjuk hátán utaztak. Homlokomon megjelentek az izzadságcseppek a fülledt melegtől. Sapkát elfelejtettem hozni, így aztán elővettem a szapulyt a csónak farából, és merítettem a vízből, majd a hajamra öntöttem egy keveset. Jól esett, bár a víz nem volt hideg, lehetett vagy huszonnégy fokos. A vizes haj azért hűtött egy kicsit.

Hirtelen jött a szél, bár még ragyogóan sütött a nap, de a nádat már lehajtotta majdnem a vízig, aztán hagyta felegyenesedni, majd ismét lehajtotta.

– Imre bácsi, pakoljon! Ez már nem vicc!

– Még nem lőttek, nem lesz itt semmi, mit idegeskedsz!

Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és próbáltam meggyőzni az öreget, hogy mennünk kéne. A fenébe, mérgelődtem magamban. Ha nem lenne velem a bot, meg a szatyor a cuccaimmal, már régen kiúsztam volna a partra, aztán kínlódjon az öreg a csónakkal, ahogy akar.

– Beállunk a nádba és megvárjuk a végét. - hajtogatta az öreg.

– Mondtam már Imre bácsi, hogy az itt nem lesz jó, menjünk innen minél előbb!

Aztán suhogva megjött az első nagy széllöket. Egy nagyobb hullám a csónakot megdobva, a leszúró vasakat egyből kirántotta a fenékből. A vasak csak lógtak a csónak oldalán. Gyorsan eloldoztam és beemeltem mindkettőt, majd hosszában a padok alá csúsztattam. Imre bácsi végre pakolni kezdett, de még mindig kételkedett benne, hogy vihar lesz.

– Elkerül ez minket!

Nem szóltam semmit, én már tudtam mire számíthatunk. Az evezőket gyorsan a helyére tettem és már húztam is, amennyire csak bírtam, hogy minél előbb kiérjünk. Imre bácsi komótosan pakolgatta a dolgait az enyhén billegő csónakban, nem zavartatta magát, csak morgolódott a sikertelen horgászat miatt.

– Ide ülhetne mellém és húzhatnánk együtt, akkor gyorsabban haladnánk!

– Nem eveztem én még soha életemben!

– Akkor meg minek magának a csónak?

– Mindig hívok valakit, aki evez! Meg a fiamék csónakáznak vele, ha akarnak.

Mire kiértünk a „Keszegesre”, igencsak megjött a vihar dereka. Az esőt is az arcunkba csapta a szél, és a tó vize is tejeskávé színűvé változott. A hullámok már közel méteresre nőttek, és a csónakot dobálták veszettül.

– Üljön hátra Imre bácsi a csónak farába, hogy könnyebb legyen eveznem! Nagyon lent van a csónak orra, alig haladunk!

Nem szólt semmit az öreg, így aztán hátra néztem a csónak orra felé. Falfehéren, rémülten kapaszkodott a csónak két oldalába.

– Hallja, üljön már hátra, mert így sosem érünk ki!

– Én ezt el nem engedem az biztos, akármi is lesz! - mondta remegő szájjal!

– Majd elengedi, ha felborulunk, aztán úszhat a partig! - szóltam vissza most már dühösen az öregnek.

– Az ki van zárva, mert én úszni sem tudok!

– Imre bácsi, van még valami, amit nem mondott el?

Nem szólt semmit, csak a kezei fehéredtek a szorítástól, és mereven nézett maga elé, mint aki felkészült a halálra. A csónakban egyre több víz lett a be-becsapódó hullámoktól, és a trepni felett volt már vagy öt centivel. A strandpapucsom le-lecsúszott a vízben álló lábtámaszról, ilyenkor a sarkamat minden alkalommal odavertem a deszkához.

– Imre bácsi, legalább merje a vizet, mert lassan elsüllyedünk!

Előre néztem a vállam felett, de az öreg mintha meg se hallotta volna. Felhúztam a két evezőt, és beengedtem a lapátokat a csónak aljába. A csónakot ide-oda dobálták a hullámok, és tehetetlenül sodródtunk hol jobbra, hol balra. Elkezdtem merni a vizet, ha tele van a csónak vízzel, úgysem haladunk. Aztán ráordítottam az öregre:

– Imre bácsi! A rohadt életbe, legalább ezt a kurva vizet merje, mert itt döglünk meg mind a ketten!

Ez hathatott az öregre, mert elkérte a szapulyt. Arról már letettem, hogy hátra másszon a csónak végébe, de legalább a vizet már meregeti, az egyik kezével kapaszkodva. A tenyerem  éget az evezéstől, annyit húztam már, hogy normális időben a tavat is megkerülhettük volna. Elértünk a Cserepes-sziget magasságába, de egy kicsit Kápolnásnyék irányába sodródva. Még egy kilométer a kikötőig, de alig haladunk a hullámzástól. Fújtam egyet, és ránéztem a tenyeremre. Kár volt, a vízhólyagokról már leszakadt a bőr és csak a nyers hús látszott. Zsibbadt és lüktetett. Inkább nem nézem. Aztán nagy nehezen elértük a sziget elejét is és már a „Csárdaoldalon” billegtünk. Tíz perc kellett, mire rájöttem, hogy egyhelyben állunk, illetve, hogy sodródunk Keleti irányba. Hullámverés! A partról visszacsapódó hullámok is ellenem dolgoztak. A hullámok oda-vissza jártak a Cserepes-sziget és a betonpart között. A hátralévő háromszáz méter leküzdése majdnem egy óra hosszáig tartott.

Végre a kikötő! Itt már kicsit jobb volt a helyzet. Csak az elszabadult csónakokat kellett kerülgetni, amíg a helyünkre találtunk. A csónak lelakatolása, és kipakolása után aztán elindultunk az úton hazafelé bőrig ázva, vacogó fogakkal. Mint a hajótöröttek a lakatlan szigeten úgy néztünk ki, és én úgy is éreztem magam. Halálosan fáradtan és elgyötörten. Semmire nem vágytam, csak meleg vízre és alvásra. A kapu előtt elköszöntem az öregtől, akit közben megsajnáltam, mert láttam rajta, hogy mennyire elgyötört még mindig az arca az átélt félelemtől.

– Köszönöm Gyurikám! Pihenjél!

Meleg vízre vágytam, de hamar megbántam. Amint a zuhany alatt a szappant a kezembe vettem, csillagokat láttam a fájdalomtól.

A tenyeremen gyakorlatilag alig volt ép hely. A szappantól és a meleg víztől lüktetni kezdett, így aztán csak simán zuhanyoztam; szappan nélkül.

Egy hétig gézbe bugyoláltam a tenyerem, és kenegettem mindenféle csodaszerekkel, melyektől nagy nehezen helyre jött.

Imre bácsit a felesége eltiltotta a tóra-járástól, és ezekután csak a parton horgászhatott. Az összecsukható kempingszékén üldögélve, egy földbe szúrható napernyő alatt várta a halakat.

– Nem lehet itt halat fogni, csak üldögélni. Nincs nádas, a ponty meg azt szereti.

– Ez van, Imre bácsi! – elmeséltem neki, hogyan fogtunk mi annakidején angolnát, pont ezen a helyen újságpapírral, amikor még nem volt itt ez a betonpart. – Ne keseregjen, legalább jó levegőn van, és innen akkor megy haza, amikor maga gondolja.