"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  Nehezen ébredek, a torkom kapar, talán horkoltam az éjjel. Nyújtózom a paplan alatt. A leeresztett redőny hézagjain keresztül besüt a nap. Vékony aranycsíkokat rajzol a falra. A porszemcsék milliói ezüstös csillogással ragyognak a sugarakban. Fújok egyet a csíkok felé. Örvénylő mozgásba kezdenek az apró szemcsék, majd megnyugodnak. A sugarakon kívül békésnek tűnik a világ, pornak nyoma sincs, vagy csak nem látom. Felhúzom a redőnyt, szemem résnyire van nyitva. Hunyorogva nézem a hatalmas ezüstfenyőt az ablak előtt. Már a háznál is magasabb. Kicsi, zöld és sárga madárkák raja rebben tova a redőny zajára. Készülődünk! Virágüzlet a temetővel szemben. Tébláboló, virágok között válogató emberek. Sokan tanácstalanúl nézegetik a cserepes krizantémot. Leteszik, arrébb mennek. Tenyérnyi mohakoszorút forgat a kezében egy idős asszony. Az árát nézegeti, majd visszateszi a polcra. Talpig feketében, fején fekete selyemkendő. –Azt a cserép margitvirágot kérném – szól az eladónak, és mutat a kriz

  Század, vigyázz! – szólt a parancs, a rekedtes, de öblös hangú százados szájából. Orra alatt ott éktelenkedett egy hatalmas bajusz, amely a két végén függőlegesen felfelé volt hajtva, és tűhegyesre pödörve. Így a parancsnok úgy nézett ki, mint egy kétlábon álló kafferbivaly. Az oldalára kötött fényes kardja majdnem a földet verte, mert parancsnok termete éppen hogy megütötte azt a mércét, mely elegendő volt a katonai élethez. Neki az élet nem mehetett túl rosszul, mert csinos pocakot növesztett. A magasságát pedig hatalmas hangjával kompenzálta, mint ahogy most is. Aztán a zsebéből egy négyrét hajtogatott papírlapot vett elő, melyet gondosan kisimított mielőtt nagy ünnepélyesen olvasni kezdte. "Ő császári és apostoli királyi felsége az alább következő kinevezéseket és adományozásokat legkegyelmesebben teljesíteni és elrendelni méltóztatott: 1. hogy az előléptetések csak akkor lépjenek érvénybe, ha az előléptetéshez megkövetelt összes feltételek a kinevezés napjával teljesítv

      Ez az írás egy játék részeként született a DunapArt Cafe irodalmi portálon, ahol sokan tanultuk az írás és a költészet alapjait. Kaptam hat szót, amiből egy történetet kellett írni, mégpedig úgy, hogy minden szó szerepeljen benne... ( Tapadókorong, karcsú, hegyvidék, naplemente, bátorságpróba, tipródik ) A történet valós eseményeken alapul… Beleszeretett ebbe az országba. Még nem tudta, hogy miért, csak érezte. Talán az emberek miatt, akik mindig kedvesek egymással is, nem csak vele. Már négy éve nem tud szabadulni tőle. Évente egy hétre mindig eljön ebbe a Somogy megyényi kicsiny köztársaságba, ahol van hegyvidék nyáron is havas hegycsúcsokkal, és tengerpart pálmafákkal. Ide, ahol a karcsú patakként rohanó vízfolyások a folyókat táplálják, és jéghideg vizükkel egyre kövérebbre hizlalják. A kopár sziklafalból előtörő dübörgő vízesések párája hidegre hűti a nyári forróságot, miközben a vízpára a mohaszőnyeg fölé odavarázsolja a szivárványt, melynek az íve aranykalitkába zárja

  A két hegy közötti völgyben kanyargó és kocsinyomoktól bakhátas, poros földutak mentén házak foghíjas sora állt. A felszántott telkek homok színe és a parlagon hagyott földek zöldje úgy sorakozott egymás mellett színüket váltogatva, mint a sakktábla kockái. A völgy eleje egy nagyobb tisztással, amolyan legelőfélével kezdődött, melynek az egyik szélén – majdnem az akácos aljánál – az öreg gémeskút, mint valami őrszem, vigyázta a tájat. A Sas-hegy lábánál volt egy kis hétvégi házunk, amit bontott anyagokból építgettünk, amikor időnk engedte. Két gyerek mellett annyi pénzünk sosem volt, hogy új építőanyagra futotta volna. Amikor már lakható lett a ház, a gyerekeink jóformán egész nyáron itt voltak a mamával. Ez a kis zártkerti telek olyan nadrágszíjparcella volt, amire a ház éppen csak elfért széltében. A hétvégéket a feleségemmel mi is itt töltöttük. A hegy lábánál jóval elviselhetőbb volt a nyári hőség, mint a panelban. A koránkelés beleivódik az ember agyába, mindegy, hogy hétvége va

  Odakünn hétágra sütött a nap, virágzott a kökény, és a tavasz bódító párája járta be a téglagyári agyaggödrök környékét. A békák bátortalan kuruttyolása, a fázós méhek bizonytalan zümmögése jelezte, hogy hamarosan itt van az igazi tavasz. A tavaszt érezhette Kovács Hugó is, aki hanyatt feküdt az ágyán, s az ajtót nézte. Azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha most belépne hozzá Irma. Megfogná a kezét, és soha többé el nem engedné. Odaállnának Kalapács uram elé: –           Dezső bátyám… Ebben a pillanatban azt érezte, hogy Irma miért akarna mást, mint ő? Aztán elbizonytalanodott, mert Kalapács úr sűrűvérű ember hírében állt. Lehet, hogy kihajítaná a házából szó nélkül. De miért is tenne ilyesmit, amikor néki a “Kis Ketskemét” telepen takaros háza van? Jó, nem kőház, csak vályog, és nem az úri negyedben van, hanem a téglagyári gödrök mellett. De az ő háza a Zámolyra menő kövesútra néz, így esős időben sem kell a sarat dagasztani, amikor munkába megy. Így gondolkodott magába, miközben I