Nehrer György: Vágyak és valóság...

 

  Ez az írás egy játék részeként született a DunapArt Cafe irodalmi portálon, ahol sokan tanultuk az írás és a költészet alapjait. Kaptam hat szót, amiből egy történetet kellett írni, mégpedig úgy, hogy minden szó szerepeljen benne... (Tapadókorong, karcsú, hegyvidék, naplemente, bátorságpróba, tipródik) A történet valós eseményeken alapul…

Beleszeretett ebbe az országba. Még nem tudta, hogy miért, csak érezte. Talán az emberek miatt, akik mindig kedvesek egymással is, nem csak vele. Már négy éve nem tud szabadulni tőle. Évente egy hétre mindig eljön ebbe a Somogy megyényi kicsiny köztársaságba, ahol van hegyvidék nyáron is havas hegycsúcsokkal, és tengerpart pálmafákkal. Ide, ahol a karcsú patakként rohanó vízfolyások a folyókat táplálják, és jéghideg vizükkel egyre kövérebbre hizlalják. A kopár sziklafalból előtörő dübörgő vízesések párája hidegre hűti a nyári forróságot, miközben a vízpára a mohaszőnyeg fölé odavarázsolja a szivárványt, melynek az íve aranykalitkába zárja az ember szívét. Hegyen lakik ő is. Persze, az csak egy dunántúli domb, és nem hegy. De hát a nevében ott van a hegy, akkor legyen hegy, a fene bánja. Már hetek óta készülődött az útra. Szállást mindig ugyanott foglalt, és eszébe sem jutott változtatni rajta. A Špik hotel a szállodával szemben lévő, nyáron is hóval fedett hegycsúcsról kapta a nevét. Kiváló szálláshely és kiindulópont a Júliai-Alpok szívében, néhány kilométerre az olasz és az osztrák határtól. Januárban egy-két levélváltás után ismét foglalt egy hetet júniusra. Igénybe véve mindenféle törzsvendég kedvezményt, sikerült az árból harminc százalékot lealkudnia. Ilyenformán aztán jóval alatta maradt egy Balatonparti szállás költségének. Nem beszélve arról, hogy itt nem akarta soha senki becsapni, ha egy vendéglőbe betért egy kávéra. Az autó ajtaját is nyitva felejtheti akár egész napra, mert itt nem nagyon ismerik azt a fogalmat, hogy bűnözés. Útitervgyártás. Mi az, amit ebben az egy hétben meg kellene nézni? Elsőre úgy tűnt, mintha a néznivalók tárháza egyre csökkenne, de aztán rájött, hogy az igazi látnivalók nem a szervezett utazások által előnyben részesített helyeken vannak, és azokat már amúgy is kipipálta. Az igazi látványt meg kell találni, és ehhez szükség van a GPS-készülék adatbázisának frissítésére is. Mert ugyan kicsi az ország, de több ezer kilométer kiépített turistaút útvesztőjében ez elengedhetetlen. A külföldi autópálya-matricát még indulás előtt megvette, így nincs rá gondja, és legalább nem euróban kell fizetni. Az autót átnézte és kipróbált mindent, hogy működik-e? A GPS tartójának tapadókorongja nyomot hagyott az üveg belső felületén az ide-oda helyezgetéstől. Gondolta, ráfér az autóra egy ablaktisztítás is. Aztán a korong kioldóját valamiért elfelejtette átkapcsolni, így egy határozott mozdulattal egyszerűen letépte az üvegről, és ettől a mozdulattól a műanyag elszakadt. Rosszul kezdődik, bosszankodott, és lázas keresésbe kezdett. A régi készülék tartóján lévő tapadókorong biztosan megfelel. Gondolkodott, hová is tehette. Nem szokott eldobálni semmit! Talán abban a sárga cipős dobozban van a polcon, ami mellett ott van egy dunsztosüveg, félig facsavarokkal? Szűk helyen, az autó és a polc között araszolva közelített a dobozhoz. Kinyújtott karjával egyre közelebb került a céljához, és ujjaival már érezte a doboz tetejére rakódott porszemcséket. Még pár centi és megvan! Fújt egyet, mert a karja már fáradt a nyújtózkodástól. Elérte végre a dobozt, és próbálta maga felé húzni, de a mozdulat nem sikerült igazán, mert leverte a dunsztosüveget. A facsavarok és az éles üvegdarabok az autó alatti betont szőnyegként terítették be. A fényesen csillogó réz csavarfejek gúnyosan vigyorogtak rá a kerekek alól. Ilyen nincs! – bosszankodott magában. Ki sem tud állni a garázsból az autóval, hogy összetakarítsa a szerteszéjjel hullott csavarokat és a törött üveget. Visszaaraszolt a dobozzal a kezében, majd letette az autó tetejére. Keresett egy partvist és egy lapátot, aztán négykézláb a kerekek alatt sunyin lapuló csavarok összegyűjtésébe fogott. Nem babonás! Azért elhessegette a negatív gondolatokat magától. A tapadókorong cseréje is megtörtént, és az ablakpucolással is elkészült, mire a nyári szürkületen át még egy utolsót nyújtózkodott a lenyugvó nap. Eljött az indulás ideje, és a csomagok is a helyükre kerültek. Laptop, fényképezőgép és tartalék memóriakártya a géphez, szóval minden olyasmi, ami szinte már rutinná vált a csomagolást illetően. Kényelmes és könnyű bőrbakancs, amilyenre gyerekkorában mindig is vágyott. Előző este méhviasszal gondosan átkente, és reggel még egy finom szőrű cipőkefével kicsit átkefélte. Nem a cipő fénye miatt hanem, hogy ne ragadjon a viasztól. Könnyű esőkabát a csomagok tetejére, és a fanyelű, kampósbotra emlékeztető öreg esernyő. Nem szokta használni, de e nélkül sosem indult el, mert az öreg ernyő már az autó tartozékává vált. Ötszáz kilométer. Egyszer szokott megállni útközben, ez most is így történt. Az autópálya melletti pihenőhely padján gyorsan megette az előre elkészített szendvicset, és lassan visszaballagott az autóhoz. Még egyet nyújtózkodott és megropogtatta a csontjait, mielőtt be ült volna. Visszanézett a határ felé, és még mindig azon morfondírozott, hogy nem vette észre, már egy másik országban jár. Néhány kilométer megtétele után jutott el a tudatáig, hogy már a határon túl van, mert az út menti fű focipálya minőségűre volt vágva, és elszórt szemeteszsákokkal, autóból kiürített cigarettacsikk-halmokkal sem találkozott már jó ideje. Az út mellett egyre gyakrabban tűntek fel a már ismerős dombok és hegyek, sötétzöld fenyőerdők ölelte kopár gránitsziklák. Úgy néztek ki, mint ráncos arcú öregemberek, akik hatalmas zöld fotelokban terpeszkedve, csendesen figyelik, hogyan suhan autójával a szerpentinen. A hegyek egyre magasabbra nőttek, az autó külső hőmérőjén a kis zöld számok pedig egyre kevesebbet mutattak. Errefelé már havas völgyek tekintgettek rá gyanakodva, mintha látnák a csomagtartóban a bakancsot, amivel érintetlen hótakarójukat hamarosan megtapossák. A szállodába való bejelentkezés már rutinosan ment, ugyanúgy, mint máskor. A recepciós mosolyogva köszöntötte, talán megismerte. Átvette a szobakártyáját, és a csomagok kipakolása is gépiesen ment már. A szekrény polcaira zokni, fehérnemű, pulóver, melegítő. Ingek és nadrágok a vállfákra. Egy kora délutáni csobbanás a wellnessben. Nem volt oda a jakuzziért, de most valahogy jólesett a derekát és a lábát masszírozó erős vízsugár. Nézett kifelé a fürdő ablakán a havas hegyoldalra és a patakra, amely mellett nyári virágokat terem az út mellé fodros ingként hajló rét. Megnyugtatta és elálmosította ez a kintről befelé áradó nyugalom. Mintha itt született volna. Nem is érti, hogy miért tipródik még mindig azon, hogy ide költözzön, amikor már régóta vágyik erre a békére a csendre, nyugalomra a mindennapokban. Miért van az, hogy itt nem folyik gyűlölködés a politikusokból, a sajtóból, a televízióból, a rádióból; vallásról, bőrszínről és nemzetiségekről? Fejét hátra támasztotta, és hallgatta a csöveken kiáramló víz surrogását. Már nem akart az otthoni dolgokra gondolni. Egy hét, és feltölti magát nyugalommal, amit két nap alatt úgyis leszívnak, amint hazaér. Akkor meg minek hazamenni? Gondolatok cikáztak a fejében, talán majd egyszer béke és megértés költözik otthon is az emberek szívébe. Megkapaszkodott a medence korlátjában, és a csúszós műanyag lépcsőn kimászott a jakuzziból. Itt a fürdőbe tilos papuccsal bemenni, ezért mezítláb mindenki úgy közlekedik a kerámián, mint egy csípőficamos kacsa. Megigazította a fürdőnadrágját, és odacsoszogott a zuhanyhoz. Melegre állította, és élvezte a feje tetejére zuhogó vizet, amitől olyan érzése támadt, mintha egy vízesés alatt állna. Hunyorogva nézte a hegyeket a gőzölgő víz függönyön keresztül. Néha fújt egyet, mint a bálnák, amikor az arcára több víz került a kelleténél. Mindjárt itt a naplemente. Felöltözik és megnézi a gránitkristályokról visszaverődő nap sugarait. Már számtalanszor látta, de mégsem tudott betelni ezzel a narancssárgán izzó folyammal, ami ilyenkor beborítja az Oltár és a Špik felhők mögé bújó csúcsait. Mindig húzott zoknit a lábára, amikor a bakancsát felvette, de most valahogy jólesett ennek a finom megmunkálású hűvös bőrnek az érintése, olyan érzése támadt, mintha a bakancs hozzá nőtt volna a lábához. Virágokkal teli, zöld mezőn és az évszázados fenyők között bóklászva keresett egy jó helyet, ahonnan láthatja mindkét hegycsúcsot. Egy lekerített részen lovak legelésztek békésen. Sárga kiscsikó nagyokat rúgott a semmibe, még nem tanulta meg, hogy a bogarakat a farkával kell elhajtani, nem a patáival.

 Megtalálta a helyet, és a kerítésre támaszkodva várta az utolsó sugarakat, melyek narancssárgára festik a szürke sziklákat. Jöttek a földöntúlinak tűnő fények, amikor is a hegyoldal zöld fái és a havas völgyek tíz percre izzó lávafolyamnak tűntek. Összébb húzta a szemeit, hogy a látvány minden kis részletét magába szívhassa. Az esték itt nyáron is hűvösek, a nappali meleg után a szürkület és a naplemente hirtelen önti be a hideget a keskeny völgybe. Ez a hideg aztán reggelig itt marad, és apró páracseppek ezüstös csillogásával vonja be a vidéket. Másnap reggeli után a Vršič-hágón átment a hegyen, húsz kilométer, negyvenkét hajtűkanyar és ezer méter szintkülönbség. Látni akarta a Socát, ami itt ered Szlovéniában, de a határ olasz oldalán már Isonzónak hívják. A hegy túloldalán lement Trentáig. Valahol itt harcolt a nagyapja az első világháborúban. Kíváncsi volt arra a helyre, ahol egymillió katonát sirattak az anyák olasz, osztrák és magyar oldalon egyaránt. Katonákat, akik soha nem tértek haza, és akiknek soha nem volt bajuk civilként egymással, hiszen együtt legeltették a nyájat a harsogó, zöld fűvel borított hegyoldalakon. Aztán valami megváltozott, de nem bennük. A hatalom kapzsisága felülkerekedett a józan észen, és már nem számított semmi. Bátorságpróba, virtus és halálpróba; vérrel, szuronnyal és ágyúlövedékkel vésődött ezekbe a sziklákba. Támaszkodott a kis kőhíd párkányán és nézte a Socát, amint egyre mélyebbre vájja magát ezen a szakaszon a homokkőbe. Kristálytiszta vize nevek ezreit vési naponta a folyómederbe. Talán azért kanyarog és rohan a völgy felé ilyen sebesen, hogy utolérje és összeszedje a halott katonák kóborló lelkét még a hegy lába előtt, ahol ismét eltűnik a kíváncsi szemek elől. 

Rossz hangulat kerítette hatalmába, és csak a vezetés zökkentette ki belőle. Figyelni kell ezen a keskeny szerpentinen, nemcsak magára, hanem másokra is. Visszatért Kranjska Gorába, ahonnan a hegyen átvezető úton elindult. Ez a kicsi városka a hegyek takarásában a Júliai-Alpok gyöngyszeme. A szokásos helyen parkolt. Nem messze onnan volt egy kicsi vendéglő. Utcára néző és árnyékolóval fedett részén leült egy kis asztal mellé. Nézegette az asztalon lévő színes itallapot és a fagylaltkínálatot, de nem tudott elmélyülni benne, mert egy csinos, fekete hajú felszolgálóhölgy bordó kötényében kedvesen kérdezte. 

– Mit parancsol? 

– Egy presszókávét és egy tonikot.

 Ismerte a vendéglőt, már többször megfordult itt. A kávé olaszos, és a csésze is ugyanolyan vastag kerámiából készült, mint az olasz presszókban. A gőzölgő kávét kevergetve nézte az évszázados házakat és az utcát, ahol mintha megállt volna az idő. A vörös gránit kőburkolatot tán még Ferenc Jóska is koptatta a csizmájával. Kérte a számlát, és fizetett, talán öt-hat centtel többet, mint tavaly. Gondolta, sétál még egyet a városban, mielőtt visszamegy a szállodába.

 A vendéglő melletti kis utcában megállt egy ingatlanközvetítő kirakatánál. Nézte a fényképes kínálatokat, majd ismét hatalmába kerítette a vágy, hogy ott kellene hagyni mindent, és ideköltözni. Aztán elkezdte átszámítani az euróban kiírt árakat és az otthoni házának az értékét. Másfél szobás társasházi lakás, nem messze innen, a hegyoldalban hetvenöt millió. Ha sikerülne eladni a házat odahaza, akkor még elő kellene keríteni valahonnan a hiányzó nagyon sok milliót. Nyugdíjból? – tette fel a kérdést csak magának. Rádöbbent, hogy a lehetőségei és a valóság olyan távolságra kerültek egymástól, amit már képtelen lesz behozni a hátralévő életében. Talán, ha Endrével – még hetvenegyben, az Adrián – átúszik az olasz oldalra, akkor most minden másképp lenne. Endre elment, de ő maradt! Toporgott még egy darabig a kirakat előtt, és már nem bíbelődött az átszámításokkal, már csak abban bízott, hogy egyszer az ő hazájában is megtalálja azt a nyugalmat és békét, amit itt meglelt.