Nehrer György: Az ellopott fényképezőgép

 

Század, vigyázz! – szólt a parancs, a rekedtes, de öblös hangú százados szájából. Orra alatt ott éktelenkedett egy hatalmas bajusz, amely a két végén függőlegesen felfelé volt hajtva, és tűhegyesre pödörve. Így a parancsnok úgy nézett ki, mint egy kétlábon álló kafferbivaly. Az oldalára kötött fényes kardja majdnem a földet verte, mert parancsnok termete éppen hogy megütötte azt a mércét, mely elegendő volt a katonai élethez. Neki az élet nem mehetett túl rosszul, mert csinos pocakot növesztett. A magasságát pedig hatalmas hangjával kompenzálta, mint ahogy most is. Aztán a zsebéből egy négyrét hajtogatott papírlapot vett elő, melyet gondosan kisimított mielőtt nagy ünnepélyesen olvasni kezdte.

"Ő császári és apostoli királyi felsége az alább következő kinevezéseket és adományozásokat legkegyelmesebben teljesíteni és elrendelni méltóztatott:

1. hogy az előléptetések csak akkor lépjenek érvénybe, ha az előléptetéshez megkövetelt összes feltételek a kinevezés napjával teljesítve voltak.

2. hogy az ezen Rendeleti Közlönyben kihirdetett szolgálati beosztások csak annyiban bírnak érvénnyel, amennyiben azok időközben a hadra kelt seregnél nem változtak meg,

3. hogy az 1. és 2. pont értelmében szükségessé váló helyesbítések a közvetlen elöljáró parancsnokságok (hatóságok, főnökök) által a honvédelmi minisztériumnak mielőbb, közvetlenül bejelentessenek. "

És pedig:

A tartalékban: a gyalogságnál:

hadnagyokká:

1917. évi február hó 1-vel:

1917. február 1-ei ranggal:

A hosszú névsor vége felé…

             Paulini Jánost a 17. honvéd gyalogezrednél;

Az előléptetés mellé kapott egy szabadságoló levelet is tizennégy nap szabadsággal. A levél alapján:” A vasúton ingyen utazhat. Annak leteltével a be nem vonult katonát szigorúan büntetik. A szabadságoltak a szabadságolás ideje alatt megkapják járulékaikat, úgyszintén hozzátartozóik számára is kiszolgáltatják a hadisegítséget.”

            János boldogan vonatra szállt és elindult Székesfehérvárra. Már alig várta, hogy hazaérjen és kezébe foghassa az „Ica Palmos” fényképező készülékét melyet még a háború előtt vásárolt Budapesten, a „CALDERONI” Részvénytársaság üzletében. Nyitott egy kis stúdiót, és már szépen alakult a vállalkozásának az anyagi helyzete is. Éppen megkereste a fotóstúdióra költött pénzt, amikor kitört a háború. Aztán a lehetőségek olyan gyorsan süvítettek el mellette, mint az ágyúgolyó. Most azon gondolkodott; vajon ebben a tizennégy napban mibe érdemes belevágnia? 

Vagy csak élvezze a szabadságot és a szép lányok ölelését, melyből mostanság nem nagyon jutott neki?

            Gondolatait félbeszakította a vonatfütty és a nyikorgó kerekek zaja, amint szikrát hányva megálltak a síneken. Kocsit keresett az állomás előtt, de éppen senki nem volt ott. Aztán némi várakozás után megérkezett a Fekete Sas szálloda társaskocsija a szállóvendégekért. Felkéredzkedett, mert volt még szabad hely.

–Hová lesz az útja, hadnagy úr? – kérdezte a kocsis.

–A Lakatos utcánál leszállnék, de nekem jó a Sas utca is, legalább sétálok egyet a városban.

–Ha van kedve, jöjjön el este; az éttermünkben társasvacsora lesz. A Szent István teremben előadást tartott a híres Endresz György pilóta, és annak tiszteletére rendeznek ma vacsorát.

–Majd még meggondolom!  – elébb anyámmal kell beszélnem, mert rég nem láttam már.

–Netene!- pattintott egyet az ostorával a kocsis. 

            Megrántotta a gyeplőt, és a lovak komótosan kocogtak hazafelé a kockaköves úton. A januári hónak már csak a szürkülő nyomai voltak az utak szélén, és csikorgóan hideg február elé néztek. Kedvetlen, szürke felhők borították be az eget. A házak kéményeiből fehér füst szállt. Mintha a nagy szürke felhő nem engedné, egyre nyomta vissza a sok kis füstoszlopot, ami aztán szép lassan inkább lefelé szállt, fojtogatva az embereket.

–Jöhetne már egy kis szél, ami kisepri a várost! – dörmögött az orra alatt Márton, a kocsis.

Jánost odahaza össze-vissza ölelgette és csókolgatta az anyja. Majd végig tapogatta, hogy megvan-e minden tagja.

–Jól vagy, kisfiam? – Már nem is tudom, hogy hány álmatlan éjszakám volt, mióta bevonultál katonának. – Tele van az újság a sebesült és az eltűnt katonák fényképeivel. Mindennap olvasom a híreket és esténként sírdogálok egyedül a szobámban.

–Nincs semmi bajom, anyuska! – látod, jól vagyok!

–Gyere, egyél valamit! – A kedvencedet főztem: tyúkhúslevest, meg szilvás gombócot. Nem olyan, mintha friss szilvából lenne, de a télire eltett befőttből is finom lett.

–Megyek, anyuska, megyek. Vacsorára ne várjál, mert a Fekete Sasban lesz társasvacsora egy repülős tiszteletére. Olyan régen fényképeztem már, hogy talán el is felejtettem. Viszem a felszerelésemet is, talán tudok néhány jó fotót készíteni, amit eladhatok valamelyik újságnak. Egy kis pénz sem ártana már.

–Alighogy megjöttél, máris magamra hagysz?

János átölelte az anyját.

–Itthon leszek még két hétig! – láthatsz eleget!

                         Estefelé aztán fényesre pucolta a cipőjét és tiszta inget vett elő, majd megfürdött. Kackiás kis bajuszát hosszú ideig igazgatta a tükör előtt. Aztán felöltötte az ünneplő egyenruháját, melyen előzőleg a hadnagyi csillagot is ragyogóra fényesítette. Vállára akasztotta a fényképező állványt és a kezébe vette a bőrtáskát, amelyben a készüléket és az egyéb tartozékokat tartotta. Még egyszer megállt a tükör előtt és megnézte magát, hogy minden rendben van-e az öltözetét illetően. Tisztelgett és összecsapta a bokáit, mintha a századparancsnok lenne vele szemben.

–Menj már, kisfiam! – szólt rá az anyja.  Siess haza, és vigyázz magadra.

–Nem a harctérre  megyek  anyuska, csak ide, a Sas utcába.

–Jól van, jól van!

            A szálloda éttermében már sokan gyülekeztek. Csinos, estélyibe öltözött fiatal és középkorú hölgyek, és többnyire idősebb urak. Na, igen – morfondírozott magában. A fiatalok és hadkötelesek a harctéren vannak. Ő meg szabadságon. Most kicsit lelkiismeretfurdalása volt ez miatt. A bajtársaira gondolt, akik nem csillogó étteremben, hanem a fagyos földű lövészárokban harcolnak éjjel és nappal egyaránt. Aztán elhessegette a negatív gondolatait. Ő most megérdemelt szabadságát tölti, neki jár ez a két hét béke és nyugalom. Aztán egy húsz év körüli szőke lányon akadt meg a szeme, és talán a lánynak meg rajta, mert rámosolygott miközben az asztalához ment egy kisebb társasággal, melyben egy kamaszkorú, pelyhes állú fiatalember is volt.

            Talán a testvére lehet a lánynak? Az étterem egyik sarkában felállította a fényképező készüléket. Olyan helyet választott, ahonnan szinte az egész termet láthatta. Szorgalmasan fotózott szinte egész este. Persze, annyi időre azért megállt, amíg a liba sültet megette, és egy nagy pohár fröccsel leöblítette.

            Halk zene szólt, és neki kedve lett volna felkérni egy táncra a fiatal hölgyet, akivel az est folyamán többször is összeakadt hosszabb-rövidebb időre a tekintetük. De tánc az nem volt csak szolid zene, hiszen háború van, méghozzá nem is akármilyen. Aztán az estnek és a vacsorának is vége szakadt, úgy tizenegy óra tájban. Összecsomagolta a felszerelését és elindult hazafelé. A szálloda előterében éppen a kabátját vette fel, amikor a szőke lány mosolyogva megszólította.

–Őrnagy úr, szeretném megkérni, hogy kísérjen át a Magyar Király szállodához, mert a kísérőim még maradnak. Betértek a kávéházba kártyázni. A csatornaparton pedig nagyon sötét van már ilyenkor. Egy lány mégsem sétálgathat egyedül az éjszakában.

–Nagyon szívesen, kisasszony! Már,  meg-bocsásson, de  én még csak hadnagy vagyok. Paulini János, hadnagy! Tisztelgett, mint a tükör, előtt és összecsapta a bokáját.

–Bánfy Klaudia, hajadon. – mondta széles mosollyal a lány, és nyújtotta a kezét a hadnagy felé, aki megfogta a lány finom kacsóját, és egy csókot lehelt rá.

             János a nagy bőrtáskát odatette a portás asztalára, az állványt pedig az asztal mellé a falhoz támasztotta.

–Figyeljen rá legyen szíves, amíg a hölgyet átkísérem a Magyar Királyba.

–Igyekszem, de látja a hadnagy úr, most sokan vannak itt, én meg egyedül, nem tudok mindenre figyelni.

–Jól van, jól van, csak tartsa rajta a szemét. Rögtön jövök.

–Kisasszony, szabad a karját?

            János a fellegekben járt miközben a szálloda hátsó bejáratán át elhagyták az épületet. Klaudia kisasszony az árok feletti hídon a sötét éjszakában közelebb bújt a hadnagyhoz, mintha fázna. A válluk szorosan összeért, és Paulini szíve olyan hangosan dobogott, hogy úgy érezte, az biztosan kihallatszik még a vastag kabát alól is. A lánnyal aztán hosszasan beszélgettek még a szálloda előtt. Másnapra egy találkában is megegyeztek, melynek keretében János bemutatja majd a várost, és egy cukrászdában vendégül látja a hölgyet.

             Lassan éjfélre járt az idő, mire visszaért a Fekete Sas szállodához. Előbb azt hitte, hogy a portás elrakta a felszerelését, mert sem a táska, sem pedig az állvány nem volt ott, ahová ő tette. Aztán a portás azt mondta, hogy ő meg azt hitte, hogy a hadnagy vitte el, amíg ő az udvaron segített egy rosszul lévő idősebb úrnak, aki aztán a csodával határos módon, gyógyultan távozott.

–Hadnagy úr, úgy tűnik, hogy rászedtek bennünket és meglovasították a fényképező masináját. Várjon csak! Mindjárt átmegyek a kávéházba, hátha itt van még a Szamosvári főhadnagy. Megtesszük a feljelentést!

            A főhadnagy hamarosan előkerült és megkezdte az alapos kihallgatást.

–Hadnagy úr, milyen masina volt, ami eltűnt?

–„Ica Palmos”,  állvánnyal.  Képnagyság  9 x 12  Négyzet alakú kamera, könnyű fémből, bőr borítással, rövid és nagy gyújtású objektívekkel.  Az objektívek típusa: Zeiss-kettős Protar F: 6'3, gyújtású objektív, Compound zárral, lemeztartókkal, csomagfilm-kazettával és egy nagy bőrtáska, amiben a felszerelés és tartozékok voltak.

–Lassabban, lassabban. Nem vagyok én gyorsíró. – mondta Szamosvári.

–Igenis, kérem szépen. Csak nagyon ideges vagyok, mert ezeket az örökségemből vásároltam a vállalkozásomhoz, és mostanában nem lesz arra lehetőségem, hogy pótoljam ezeket az eszközöket.

–Milyen értéket képviseltek az eltűnt eszközök?

–Összesen 1095,6 koronáért vásároltam a háború előtt. Még alig volt használva, mert bevonultam. 

–Milyen egyéb azonosító adatot tud elmondani a masináról?

–Egy pillanat türelmet kérek főhadnagy úr, itt van mindig a zsebemben az összes adata a gépnek, ha szükségem lenne valamilyen alkatrészre, akkor kéznél legyen.

            Aztán a főhadnagy legnagyobb meglepetésére bediktálta a gép és a lencsék sorszámát, amit legtöbb esetben a fényképezőgépek tulajdonosai rendszerint elfelejtenek feljegyezni.

–Jöjjön velem, Paulini úr! Átmegyünk a Magyar Királyba és megkeressük azt a hölgyet, akit maga hazakísért.

–Éjszaka kellős közepén nem illendő egy hölgyet zaklatni álmában.

–Na, jöjjön csak!

         Átmentek a másik szállodába és a portásnál érdeklődtek Bánfy Klaudia kisasszony iránt.

–Ilyen nevű és személyleírású hölgy nálunk nem szállt meg, azt biztosan állíthatom.

   Aztán kihallgatta a főhadnagy az épület előtt várakozó kocsisokat. Az egyik kocsis elmondta…

–Igen, kérem, egy jó órával ezelőtt vittem az állomásra négy főt, egy nagy csomaggal. Volt közöttük egy fiatal lány és egy kölyök. Jól öltözött becsületes kinézetű családnak néztek ki. Szép borravalót adott az egyik idős úr.

            Fáradt, és álmos fénnyel hajnalodott. A Nádor utca néptelen és fagyott kockakövén a két férfi cipőjének ütemes kopogását visszhangozta a ciszterciek templomának két hatalmas tornya, amely már homályosan kirajzolódott a pirkadatban, mire a kihallgatással végzett Szamosvári főhadnagy. Miközben hazakísérte a hadnagyot, még váltottak némi szót a háborús eseményekről, a front állásáról, és úgy általában a fegyveres szolgálatról.

–Hadnagy úr, a várost ne hagyja el ezen a héten! Lehet, hogy szükségünk lesz további adatokra a feljelentés kiegészítéséhez.

–Szabadságon vagyok, főhadnagy úr! Két hét múlva vissza kell mennem a frontra.

–Rendben van! Keresni fogom, ha szükség lesz rá.

Megemelte a kalapját.

–Jó éjszakát, hadnagy!

–Jó éjszakát, főhadnagy úr!

            Bánatosan teltek a napjai Paulini Jánosnak. Részben a fényképezőgépe elvesztése miatt, részben a csalódás miatt, amit a lány okozott neki. Nem volt kedve sehová menni, csak ült a fotelban és olvasgatott naphosszat, vagy csak úgy csinált, mintha olvasott volna, hogy az anyja ne zavarja a folytonos kérdezgetésével.

           Egyik napon küldönc érkezett a rendőrségről, hogy szíveskedjen befáradni a kapitányságra és az iratait is vigye magával. Szamosvári főhadnagy fogadta az irodájában. Az asztala tele volt mindenféle fényképezőgép tartozékokkal. Ott volt az állvány és a készülék is.

–Nos, hadnagy úr, felismeri az asztalon lévő tárgyakat?

–Igen, kérem szépen! – ezek az én elveszett eszközeim.

–Hiányzik belőlük valami?

–Igen, egy csomag filmkazetta. Amiken azok a képek vannak, amit a társasvacsorán készítettem, a Fekete Sas éttermében

–Azt a kazettát lefoglaltuk és a filmet előhívtuk, sőt, a képek is elkészültek. Feltűnően sok kép készült egy négytagú társaságról. Leginkább pedig egy fiatal lányról. Nézze meg legyen szíves a képeket, és azonosítsa a rajtuk lévő személyeket.

            Egy nagy tasakot vett elő, amiben a fényképek voltak, és odatette Paulini elé az asztalra.

–A fiatal hölgy, Bánfy Klaudia kisasszony, akit átkísértem a Magyar Királyba.

A főhadnagy hangosan felnevetett.

–A kisasszony Illés Mari budapesti illetőségű szélhámos és a társaságában lévő urak a bűntársai, akik már jó ismerősei a hatóságoknak. Hamarosan elfogásra kerülnek. A masináját és a tartozékokat egy ószeres raktárban foglaltuk le, ahová a bűnbanda egyik orgazdája: az alvilágban Dörzsölő néven ismert személy adta be, potom 100 koronáért. Kihallgatása során azt vallotta, hogy egy előtte ismeretlen embertől cserélte be kerékpárért a fényképezőgépet, amelyről nem tudta, hogy lopott holmi. A bűnbanda tagjai remélhetőleg hamarosan a bíróság elé kerülnek. Talán addigra a háború is befejeződik.

          Paulini átvette hivatalosan, jegyzőkönyvvel is a fényképezőgépet, és annak tartozékait.  Úgy gondolta, hogy a szélhámos társasággal soha többé nem találkozik.  De a sors úgy akarta, hogy mégis. A háború viszontagságait követően a hadnagy a hit felé fordult, és evangélikus lelkész lett…

Halts Gyula kereskedősegéd 1930. május 18-án délben vezette oltárhoz Illés Máriát a Bécsikapu-téri evangélikus templomban. Az esketést Paulini János evangélikus lelkész végezte. Tanuk voltak: Sárkány Jenő nyugalmazott tiszti szolga és Gratz Gusztáv vaskereskedő. Az esketési ceremónia közben felismerte egymást a lelkész és a menyasszony, akinek az arca bíborvörös volt, amíg a lelkész beszédét hallgatta. Az egybegyűlt násznép nem nagyon értette, hogy az esketési beszéd végén miért idézett Mózes könyvéből a lelkész.

„Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! Ne kívánd felebarátod feleségét! Ne kívánd felebarátod házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a felebarátodé!”

Ámen.