Nehrer György: Mindenszentek

 


Nehezen ébredek, a torkom kapar, talán horkoltam az éjjel. Nyújtózom a paplan alatt. A leeresztett redőny hézagjain keresztül besüt a nap. Vékony aranycsíkokat rajzol a falra. A porszemcsék milliói ezüstös csillogással ragyognak a sugarakban. Fújok egyet a csíkok felé. Örvénylő mozgásba kezdenek az apró szemcsék, majd megnyugodnak. A sugarakon kívül békésnek tűnik a világ, pornak nyoma sincs, vagy csak nem látom. Felhúzom a redőnyt, szemem résnyire van nyitva. Hunyorogva nézem a hatalmas ezüstfenyőt az ablak előtt. Már a háznál is magasabb. Kicsi, zöld és sárga madárkák raja rebben tova a redőny zajára. Készülődünk! Virágüzlet a temetővel szemben. Tébláboló, virágok között válogató emberek. Sokan tanácstalanúl nézegetik a cserepes krizantémot. Leteszik, arrébb mennek. Tenyérnyi mohakoszorút forgat a kezében egy idős asszony. Az árát nézegeti, majd visszateszi a polcra. Talpig feketében, fején fekete selyemkendő.

–Azt a cserép margitvirágot kérném – szól az eladónak, és mutat a krizantém felé.

–Nyolcszáz lesz. Kotorászik a pénztárcájában, a cipzáras részen, mert a papírpénzes oldal láthatóan nagyon vékony, vagy talán üres. Fémpénzekből lassan kiszámolja a nyolcszázat. Fogja a virágot és tétován elindul a temető felé, mintha nem is oda akarna menni. Vásárolunk mi is „margitvirágot” hét cseréppel. Most öntözték meg őket, mert még csepeg róluk a víz. Kérünk még hét kis mécsest. Fizetünk és elindulunk a köztemető felső bejárata felé. Két sírunk van itt, akikhez ilyenkor kimegyünk. A feleségem távoli rokonai és egy ismerős, akikhez senki nem jár. Irma néni és Pista bácsi. A tavalyi kis koszorúnk és a napszítta műanyag dobozos kis mécses még ottvan az urnafal táblája előtti kis betonpárkányon. Pedig van unoka. A Feri, aki legalább évente egyszer hozhatna egy szál virágot. Az alkohol mindig fontosabb volt. A nagyszülőktöl örökölt lakás is lére hajtva. Rövid boldogság egy palack ócska borral a lépcsőház ridegségében, egy szakadt táskán üldögélve. Kilátástalanság. Mások okolása. A reménytelenség már végleges. Ötven felett az újrakezdés is annak tűnik. Egyik napról a másikra. Csak ital legyen! A másik sír egy ismerősé. Egyke gyerek, elvált szülők. A lány ott maradt Eger környékén az anyjával. Jogi egyetemre járt. Az apja büszke volt rá, aki szerszámkészítőként dolgozott. Olajos szemüvegét az orra hegyére húzva, a szemüveg felett csillogó szemekkel kukucskálva, örömmel újságolta mindig, hogy éppen melyik vizsgán és milyen eredményekkel van túl a lánya. Segítette pénzzel, sokszor erőn felül is. A lány elvégezte a jogot. Ügyvédként vagy jogászként dolgozik valahol. A síron csak a mi tavalyi virágunk és a mécsesünk. Ahogy odatettük. Nyugodj békében, János! Még van három temetőnk: Csutora, a Szedreskerti, és a Sóstói. Beszélgetünk útközben a feleségemmel. Pont harminckét éve, hogy apai nagyanyám elment. Kilencvenöt volt. Aztán elmentek feleségem szülei és az én szüleim is.  Apám volt az utolsó, akit temettünk. Óhatatlanul és kimondatlanúl,  ilyenkor mindig felmerül bennem: Ki lesz a következő? Elhessegetem a borús gondolatokat. Nincs még itt az ideje…

Amikor papírra vetettem ezeket a gondolatokat, akkor kaptam néhány rosszalló megjegyzést az ügyben, hogy mi közöm nekem ahhoz, hogy ki hányszor látogatja a hozzátartozóinak a sírhelyét? És különben is…Ők fejben őrzik a halottjaik emlékét…

Természetesen semmi közöm mások szokásaihoz, emlékeihez, kultúrájához. Mindenki másként szocializálódik, mások a családi hagyományok, esetleg más példát nyújtottak az ő felmenői. A szabad gondolkodás jegyében, a saját, és nem az ő gondolataikat vetettem papírra. A halottaktól való elköszönésnek manapság amúgy is számos lehetősége van. Széjjel lehet szórni egy tóban, egy szántföldön, a felhők felett is a hamvakat, és akkor nem kell virágot venni, sőt, a sírokat sem kell rendben tartani, megváltani pénzért huszonöt évente. „A mór megtette a kötelességét a mór mehet” Aki nehezményezné ezt is, az olvasson Schillert,  majd megérti. Amúgy: én sem szeretnék egy temetőben, gödörben feküdni. Számomra megfelel, ha az udvaron lévő nagy diófa mellett elássa valaki azt a néhány maroknyi hamut, ami marad utánam…  Addig is;  én ragaszkodom ahhoz, hogy a felmenőimnek ne csak a gondolatait ápoljam, hanem a nyughelyüket is.  



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Álljunk meg egy baráti szóra!

Nehrer György: Posványosi szemle

Nehrer György: Luxor