Nehrer György: A kecske és a kakas

 

A két hegy közötti völgyben kanyargó és kocsinyomoktól bakhátas, poros földutak mentén házak foghíjas sora állt. A felszántott telkek homok színe és a parlagon hagyott földek zöldje úgy sorakozott egymás mellett színüket váltogatva, mint a sakktábla kockái. A völgy eleje egy nagyobb tisztással, amolyan legelőfélével kezdődött, melynek az egyik szélén – majdnem az akácos aljánál – az öreg gémeskút, mint valami őrszem, vigyázta a tájat. A Sas-hegy lábánál volt egy kis hétvégi házunk, amit bontott anyagokból építgettünk, amikor időnk engedte. Két gyerek mellett annyi pénzünk sosem volt, hogy új építőanyagra futotta volna. Amikor már lakható lett a ház, a gyerekeink jóformán egész nyáron itt voltak a mamával. Ez a kis zártkerti telek olyan nadrágszíjparcella volt, amire a ház éppen csak elfért széltében. A hétvégéket a feleségemmel mi is itt töltöttük. A hegy lábánál jóval elviselhetőbb volt a nyári hőség, mint a panelban. A koránkelés beleivódik az ember agyába, mindegy, hogy hétvége vagy ünnep van. Az ágy kivetett magából. A derékalj nyomta az oldalamat, egy darabig forgolódtam, aztán inkább felkeltem. A feleségem morgolódott velem:

 – Alhatnál még! Nem kell dolgozni menni. Minek mászkálsz ilyen korán?

A konyhában csendben lefőztem a kis „kotyogón” a kávét. A kávéfőző fedelét felnyitva öntöttem a poharamba, ami igazából sosem sikerült anélkül, hogy mellé ne ment volna, hol több, hol kevesebb kávé. Nadrágot, inget vettem magamra és az itteni munkásbakancsomat. Kávéspohárral a kezemben kiballagtam a telek előtti nagy tuskóhoz, amin kényelmesen lehet üldögélni és elmélkedni a világ dolgain. A Sas-hegy nem olyan nagy hegy, talán csak száz méter magas, de oldalát sűrű erdő borította. Az erdőből ki-kijártak az őzek a ház előtti rétre, és a régen kiapadt gémeskút körül legelésztek. Mozdulatlanul figyeltem őket, amíg egy mókus a telek határán lévő hatalmas akácfa ágain ugrált, mintha dolga lenne. Bohóckodott, és a mutatványától ringott a vékony ág. Valami lepottyant, de a magas fűtől nem láttam, hogy mi volt az. Aztán lemászott a kötélen az autógumiig, ami a gyerekek hintájaként fejezte be pályafutását. Megállt a gumin, körbenézett óvatosan, majd a földre ugrott, és hullámzó mozgással eltűnt az orgonabokrok alatt. De csak néhány pillanatra, majd a szájában valamivel villámgyorsan ismét az autógumin termett. A vastag kötélen sietve felkúszott a fára. Ültem a tuskón „hosszú, néma lesben”. A kis ugribugri ide-oda futkosott az orgonabokor és a fa között. Mit talált? Nem tudtam megfigyelni, de fontos lehetett a számára. Tekintetünk néha összetalálkozott, olyankor megállt néhány másodpercre. Két lábra állt, kihúzta magát, jól megnézett, és folytatta a futkosást. A szürke mezei szöcskék néha felugrottak a lábamra, talán a zöld munkásnadrág csábította oda őket. Megvizsgáltak, aztán tovább álltak. Békés, nyugodt napnak indult. A mókus megállt néha, és ilyenkor az őzek is felemelték a fejüket, mozdulatlanná merevedve figyeltek minden neszre. Majd úgy döntöttek, hogy én nem jelentek számukra veszélyt, így folytatták a legelést, a mókus pedig a rohangálást. A völgy végéből birkák bégetése és Morzsi kutya csaholása hallatszott. Morzsi nem volt se tacskó, se foxi, de ha meg kellene határozni, akkor azért inkább foxterrierre hasonlított. Vörös színű, kicsit görbe lábú, szálkás szőrű kutya volt. Jólelkű, játékos jószág. Gyerekeim rendszeresen dögönyözték, amit kifejezetten élvezett. Olyankor hanyatt feküdt, és görbe lábait az égnek tartva, nyögdécselve tűrte a vakargatást. A kutyaugatásra az őzek egy pillanat alatt nagy dobogással és hatalmas ugrásokkal elhagyták a mezőt, és a védelmet nyújtó sűrűbe menekültek. Mókusomnak is inába szállt a bátorsága, és egy vastag faágáról figyelte a történéseket. Rozsdaszínű, gyönyörű farkát a hátára fektetve mozdulatlanná vált. Morzsi már a lábaim között szlalomozott dörgölőzve, egy kis dögönyözést kunyerálva.

– Elzavartad az őzeket, te gazember! – szóltam hozzá, miközben a füle tövét és a pofája alatt vakargattam, amitől aztán a hátsó lába ugyanolyan ütemben kaparta a levegőt.

 – Na, elég legyen a boldogságból!

Lassan odaért Pista bácsi is az öt birkával és a három kecskével. Ott lakott az öreg a feleségével a völgy végében télen-nyáron. Volt városon lakásuk, de csak a nyugdíjért mentek be havonta. Művelték az egy holdnyi földjüket, ami a völgyben a lankásabb oldalon volt. Mire felért a telek végébe az ember, fújni kellett egyet. Nyugdíjas katonatisztként a fegyvert pásztorbotra cserélte, amit az erdőben vágott magának. A husáng csak egy kicsivel volt nagyobb, mint az öreg. A kecskék a házunk előtt lévő akácfa alsó ágait próbálták két lábra állva elérni, de amit le tudtak volna rágni, azt már lerágták régebben. Talán ettől a csalódástól, vagy talán attól, hogy még mindig a tuskón ültem az árnyékban, vérszemet kapott a bakkecske. Így ülve, leküzdhető ellenfélnek tűnhettem a számára, mert fejét leszegve előbb csak egy kemény döfést mért a combomra a szarvaival, majd hátrébb lépve, új lendületet véve megindult felém. Ennek fele sem tréfa! Jobb ötletem nem lévén felpattantam, és elkaptam a szarvakat. Soha nem gondoltam, hogy ekkora erő van egy kecskében. Keményen küzdöttünk egymással, és már kezdtem kétségbe esni. Cikáztak a fejemben a szabadulási lehetőségek, de nem jött a jó megoldás. Ez olyan róka fogta csuka, csuka fogta róka játéknak tűnt, amiből igazából nincs szabadulás. Szorult helyzetemet látva Pista bácsi megállt, és olyan nevetésbe kezdett, hogy a könnyei is potyogtak.

– Segítene inkább, mint hogy itt nevetgél rajtam – mondtam kétségbeesve.

Az öreg csak nevetett, és jelét sem mutatta annak, hogy segítene a saját jószágát megfékezni. Ettől aztán méregbe gurultam, és talán emiatt eszembe jutott a megoldás, ami ugyan brutális dolognak tűnhet, de inkább a kecske, mint én sérüljek kórháztól, várostól távol. Egy gyors mozdulattal kezet váltottam a kecske szarvain, és így a két karom keresztezte egymást. Egy nagy lendülettel és csavaró mozdulattal a kecskét a földre vittem. A helyzet ezzel sem volt megoldva, mivel láttam az állat vérben forgó szemeit és a hatalmas küzdeni akarását. Szerencsémre az acélbetétes munkásbakancs volt rajtam, amivel mintha tizenegyest rúgnék, az éppen újra támadásba lendülő bakot – fejbe rúgtam. Pista bácsi arcára ráfagyott a nevetés. A baknak megrogyott a két mellső lába és térdre esett. Néhány pillanat múlva, mint egy bokszoló, megrázta magát, és eloldalgott. Még dolgozott bennem az adrenalin, és az öregre förmedtem:

– Vezetgesse kötélen a kecskéit, mert ha valamelyik gyereket támadja meg, akkor nagy bajok lesznek, de nem csak a kecskének!

– Jól van fiam, jól van! Csak azért jöttem, hogy ha ráérnél, segíthetnél felhozni a pincéből néhány hordót, amiket rendbe kellene tenni. Hozzad át a gyerekeket is! Irma reggel fejt friss kecsketejet, annyi van belőle, hogy a Morzsi issza már, mert nem fogy el.

Jobb dolgom nem lévén, és amúgy is úgy terveztem, hogy ezt a hétvégét lustálkodással és egy kis hegymászással töltjük a kölykökkel, belefér még néhány hordó felhozatala a pincéből. Arra nem gondoltam, hogy ezen a békésnek induló napon további megpróbáltatások várnak rám.

– Úgy tíz óra körül már behajtom a jószágokat, mert nekik sem jó ez a nagy meleg – mondta az öreg.

 – Jól van Pista bátyám! Akkorra ott vagyunk mi is!

Pista bácsi és Irma néni a feleségemmel valamilyen bonyolult, távoli rokonságban álltak. Én ezt nem szoktam firtatni, meg amúgy sem igazodtam el rajta, hogy ki kinek az ángyikája meg bácsikája. A lényeg az, hogy a gyerekeink gyakran megfordultak náluk. Volt, hogy félnapokat is ott töltöttek, borsópucolással vagy egyéb kisebb kerti munkákkal. Persze Irma néni megebédeltette őket, és kecsketej is volt bőven. A gyerekekkel reggeli után átballagtunk az öregekhez. A feleségem is jött.

– Régen láttam már őket! Én is átmegyek – mondta. Így aztán négyesben elindultunk a völgyben kanyargó poros úton. Félúton járhattunk, amikor Morzsi kutya nagy csaholással rohant felénk, de miután felismert bennünket, lendületből bukfencezve érkezett a lábunkhoz. Egy kis vakargatásért kuncsorogva dörgölőzött mindenkihez.

– A fenébe, Morzsi! Még a végén átesek rajtad – szóltam rá bosszúsan.

Haragudni persze nem lehetett rá, hiszen csak szeretetre vágyott. Aztán Pista bácsival lementünk az előtérből nyíló kis pincébe az üres hordókért. A pince nem volt se nagyon mély, se nagyon hosszú, így aztán az öreg nem kapcsolt lámpát. A nyári napfényből néhány lépcsőn leérve a pince félhomályába, olybá tűnt, mintha ez a nyirkos sötétség mindenhova behatolt volna. A hordók között lévő minden zug mintha összébb húzná az időt magának. A pincéből az előtérbe felnézve csak a mennyezet látszott. A kisablakon beszűrődő fény, mint valami tompa távoli fénysugár világítaná meg a pókhálós plafont. A mennyezeten látszott a régen tett, és soha be nem tartott ígéret a meszeléssel kapcsolatban. Öreg és csúszós lépcsőfokokon botorkálva, a pincesípnál fejet hajtottunk cipekedés közben. Na, nem tiszteletből, hanem ilyenkor a fejen keletkező kék foltoktól és horzsolásoktól óvtuk magunkat. Aztán a három hordót rossz autógumikra raktuk a présház mellé.

 – Köszönöm, fiam, a segítséget! A többit már elintézem magam is. Egy pohár bort? – kérdezte az öreg.

– Elfogadom, Pista bátyám. Iszogatás közben érdeklődött az öreg:

– Láttad már a kisbárányokat? Húsvét előtt születtek, de már nagyon szépek, ott rendetlenkednek az ólban, mint a gyerekek.

– Még nem láttam őket!

A jószágok egy jó nagy területű és magas dróthálóval elkerített részen voltak, ahol kényelmesen és békésen megfértek egymás mellett tyúkok és kacsák az udvaron, kecskék és birkák a pajtában. Borozgatás után a kis ajtón beléptem az udvarra, ahol igencsak figyelni kellett, hogy hová lép az ember és mibe. Így aztán elkerülte a figyelmemet Pityu, a kakas, akinek éppen hátat fordítottam, mert a kis fehér szőrű bárányokban gyönyörködtem. Boldogan fel és alá futkostak, és egymás hátára ugráltak a szalmával beterített, félig nyitott pajtában. Közben Pityu gondolt egyet, és a hátamra ugrott, a szárnyaival hatalmas pofonokat mérve rám. Karmaival a vékony nyári ingemet átlyukasztva kapaszkodott, és csőrével a fejtetőmet kalapálta keményen. Pista bácsi kaján nevetésére Irma néni kijött a házból.

– A fene essen ebbe a hülye kakasba, engem is mindig megtámad! Szedd már le arról a gyerekről! – szólt az öregnek, aki nem mozdult, csak nevetett.

Nagy nehezen azért megszabadultam a hátamon táncoló Pityutól.

Az ingem már darabokban lógott rajtam, és a hátam össze-vissza volt karmolva. Pityu nem érte be ennyivel, és újra támadásba lendült. Már szemtől szemben álltunk egymással, amikor tollait felborzolva, hogy nagyobbnak nézzen ki, ismét a fejemet vette célba. Szerencsémre az ól mellé támasztott lapát épp a kezem ügyében volt. Keményen eltaláltam vele. Pista bácsiban bennakadt a nevetés, látva, hogy Pityu kakasból egy kispárnára való toll távozott az ütést követően. Nem tudom, hogy a kakasoknál mi a módi, de valószínű, hogy egy nagy turulmadár nyitott neki ajtót sietve, mert Pityu igen gyorsan szállt a mennyekbe. Mindenesetre Irma néni beszaladt a konyhába egy késért és egy kis vájdlingért, majd azon nyomban elvágta Pityu nyakát.

– Pista bátyám! Már meg is van a mai ebéd! – szóltam oda az öregnek, aki még mindig a falnak támaszkodva állt, de már bánatosan.

– Pedig milyen jó kakas volt… – mondta, csak úgy magának.

 Ezt én is tanúsíthatom, mert Irma néni nagyon jó levest készített belőle, és még pörköltre is futotta Pityuból.