Nehrer György: Szerelmi bánat elől a kanálisba (1896)

 

Odakünn hétágra sütött a nap, virágzott a kökény, és a tavasz bódító párája járta be a téglagyári agyaggödrök környékét. A békák bátortalan kuruttyolása, a fázós méhek bizonytalan zümmögése jelezte, hogy hamarosan itt van az igazi tavasz. A tavaszt érezhette Kovács Hugó is, aki hanyatt feküdt az ágyán, s az ajtót nézte. Azon gondolkodott, hogy mi lenne, ha most belépne hozzá Irma. Megfogná a kezét, és soha többé el nem engedné. Odaállnának Kalapács uram elé:

–         Dezső bátyám…

Ebben a pillanatban azt érezte, hogy Irma miért akarna mást, mint ő? Aztán elbizonytalanodott, mert Kalapács úr sűrűvérű ember hírében állt. Lehet, hogy kihajítaná a házából szó nélkül. De miért is tenne ilyesmit, amikor néki a “Kis Ketskemét” telepen takaros háza van? Jó, nem kőház, csak vályog, és nem az úri negyedben van, hanem a téglagyári gödrök mellett. De az ő háza a Zámolyra menő kövesútra néz, így esős időben sem kell a sarat dagasztani, amikor munkába megy. Így gondolkodott magába, miközben Irmáról ábrándozott. Benne van már a korban Irma is. Nem is értem minek kéreti magát. Jó munkám van, szeretnek a vendégek, a borravaló is szép pénzt hoz a konyhára, és a főnök úr is elégedett velem. Kell ennél több egy házassághoz? Tovább szőte ábrándjait, mint pók a fonalát a mennyezet sarkában. Kovács Hugó feküdt az ágyon, az ablakon besütött a nap, az árnyékát a falra vetítette. Már lelki szemei előtt látta, amint Irma a fakanállal a rántást kavarja. Csípője, fara annál gyorsabban mozgott, minél gyorsabban kevert. Másnapig kellett várnia, hogy ismét láthassa szíve választottját. Szemeit le sem tudta venni róla, csak állt bambán, nézett, mint az üregi nyúl. Lajos úr, a főpincér, már harmadszor szólt neki, hogy a hatos asztalnál türelmetlenkednek a vendégek.

–        Kipenderítem magát fiam, ha nem viszi rögtön azt az ételt.

Aztán Hugó vitte az ételt, porzott a kövezet a cipőjének talpa alatt. Így lett ő a Fekete Sas Szálló legfürgébb pincére. Talán csak azért, hogy minél előbb visszatérhessen a konyhába.
Amint kitette a lábát és az ajtó becsukódott mögötte, Lajos úr Irma mögé lépett; két erős kezével megmarkolta a lány mozgó csípőjét.

–        Figyelj, te lány! Minek bolondítod ezt a fiút?

–        Nem kell azt bolondítani, bolond az magátú’ is – mondta nevetve Irma.

–        Nem lesz ennek jó vége!

–     Nekije biztos nem. Hanem maga lépjen mán hátrébb Lajos úr, mert az írókája böki a faromat.  Aztán annak sem lesz jó vége.

Lajos úr kissé hátrébb lépett, majd maga felé fordította Irmát és szájon csókolta.

–        A fene essen magukba, hogy mindre most jön rá a gerjedelem, amikor a rántást készítem. Menjen a dolgára maga is, Lajos úr! Mindennek eljön az ideje, ne itt ácsingózzon nekem a konyhában. Majd holnap legyen legény a talpán.

–        Jól van, na! – és tenyérrel rácsapott Irma fenekére. Nem nagyot, csak olyan szerelmes formát.

–        Hallod-e? Ne bolondítsd tovább ezt a Hugót!

–        Addig bolondítom, amíg maga engem! Aztán mikor mondja el a feleségének a Lajos úr, hogy hányadán is állunk?

–        Majd elmondom, amikor eljön az ideje.

–        Na, Lajos úr, majd akkor mondom meg én is Hugónak.

Virágzott a kökény, megjött a tavasz. Szívében ismét kipattantak a szerelem bimbóinak hófehér virágai. Mintha tudnák, hogy sietniük kell, mert hamarosan a viharos szél tovarepíti a szirmaikat. Kijárt az agyaggödrös tavak mellé, óvatosan csipegette a kicsi virágszirmokat. Tudta, hogy ehhez is türelem kell, mint Irma szívéhez. Csak óvatosan szabad szedegetni, kocsány nélkül. Nem szabad megtörni, összenyomkodni, mert akkor száradásnál megbarnul. Ilyenkor, kora tavasszal gyűjtögette a szirmokat. Májusban a leveleket, és késő ősszel, amikor megcsípte a dér, akkor a gyümölcsöt. A kökény mindenre jó. Ha sokat eszünk a gyümölcséből akkor dugít, a virágának teája lazít. A leveléből készített tea a szegény ember itala. Még az öreganyjától tanulta, hogyan kell ezzel a növénnyel foglalkozni.  Mivel a kökényes ott volt a kertek végében, így a fiú belső tekervényei néha dugultak, néha lazák voltak. Úgy váltakozott ez nála, mint a szerelmének intenzitása Irma irányában. Ahogy aztán a tavaszi Nap sugarai egyre jobban melegítették a földeket, úgy melegedett és zakatolt Hugó szíve, amint meglátta Irmát. Szerelmének kazánja majd kiugrott a helyéből, ha lány közelébe ért. Munkába menet fürgén szedte a lábait. A mielőbbi találkozás hajtotta Irma felé. Amint a gyepmesteri telephez ért, volt, hogy futott is. Nem szerette a kutyák vonyítását és a bűzt sem, amit a telep felől fújt a szél. Nem ilyen illatokhoz volt az ő orra szokva. Sietett a munkába, de a felsővárosi Szent Sebestyén templom mellett mindig lassított a léptein, és a ruháját is megigazította. Keresztet vetett, és Isten védelme alá helyezte magát. Bízott benne, hogy megszenteli az ő életét, áldást ad rá, megerősíti a nehézségekben és a kísértésben. A kísértés, az mostanság nagy volt. Amint meglátta Irmát, pajzán gondolatok töltötték ki a fejét, de annyira, mintha abba semmi más nem férne. Valószínű, hogy nem is fért, mert húsleves helyett halászlét vitt a vendégnek, amiért aztán Lajos úr nagy kiabálást rendezett a konyhában. Irma csak mosolygott rajta, és vigasztalta. Amint Lajos úr kiment a konyhából:  Adhat  egy  puszit,  Hugóka! De  csak  ide, az arcomra – és mutatta a fakanállal, hogy pontosan hová.

–        Eljöhetne velem, Irmácska, a hétvégi mulatságba!

–        Milyen mulatságba?

–     A Városmajorba, a Sörház térre. Lesznek mutatványosok, meg ringlispíl is. Mézeskalácsosok és fényképészek is szoktak jönni. Készíttethetnénk magunkról egy szép képet, aztán kiraknánk a hitvesi ágyunk fölé a falra, alá meg a feszületet, kis ezüstláncon. Lelkesedett Hugó, hogy sikerült a meghívásba elrejtenie az ábrándozásait.

–    Milyen  hitvesi ágyról  beszél?  Fotográfia?  Feszület ezüstlánccal? Megsütötte a maga fejét ez a májusi nap. Nem lesz abból semmi! Hugóka, én a Lajos úrral boronáltatom össze magamat, ha a fene fenét eszik is.

–         Lajos úrnak felesége van – mondta Hugó, bátortalanul.

–         Majd, ha nem lesz nekije!

Hugó állt a konyha gőzében, mint a kakas, akit éppen leforráztak a húsleveshez. Nem jött ki hang a torkán. Aztán Lajos úr beviharzott a konyhába nagy kiabálás közepette, hogy meddig kell még várni a vendégeknek a rendelésre? Végig dolgozta a napot szótlanul és mogorván. Már azt se bánta volna, ha szerelmes szíve megszakad a fájdalomtól. Aztán estefelé a társalgóban lévő régi újságokat összeszedte, hogy ne porosodjanak a tartóban. Belelapozott az egyikbe, és megakadt a szeme egy rövidke híren. „A Duna felett épülőfélben lévő Ferenc József hídról a vízbe vetette magát Wassermann Róza Hunyadi utcai lakos. Tettét valószínűleg szerelmi bánatában követte el…”

Munka után Hugó nem a Sas utcai főbejárat felé vette az irányt, hanem a kerthelyiségen át egyenesen a kanális hidjához vezetett az útja. Nem messze onnét, valamikor a Budai kapu hatalmas bástyája állott, előtte pedig a vizesárok, ami a várost védte egykoron. Varkocs kapitányt itt zárták ki a városból, mint ahogy Irma zárta ki szívéből Hugót. Már nem volt ez az árok sem széles, sem mély. Inkább csak kanális, amiben csendesen folydogált a víz. Szemben a híddal a Városi Színház épülete magasodott, amit 1874-ben adtak át. Sok híresség megfordult e falak között, de most Hugó szívét nagyobb bánat nyomta annál, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Megállt a kis hídon, és a korlátra hajolva nézte a szürkületben az egyre sötétedő vizet. Nincs itt hatalmas folyó, csak csatornák, meg kanálisok, amiket a molnárok és a vargák használtak, meg a zöldségkertészek, öntözésre. Ezek a csatornák mielőtt elérték volna a városfalat, szétváltak Malom csatornára, és Varga csatornára, majd bonyolult útjaikat bejárva, ismét egyesültek. A várost már Janicsár csatornaként hagyta el, a vágóhidat Janicsárok vére helyett ma marha, és disznó vér folyt patakokban, vörösre festve a vizét. De a fiút most hidegen hagyták a molnárok, a vargák és a janicsárok is. Életét eldobni készült. A vizet egyre mélyebbnek, és a folyamot egyre szélesebbnek rajzolták zavarodott gondolatai. Már hatalmas örvényeket látott, amik hajókat rántottak a mélybe. Ekkor átvetette magát a híd korlátján. Elsötétült előtte a világ. Leginkább attól, hogy ezekben a kanálisokban még nyáron sem meleg a víz, nemhogy májusban. Talppal érkezett a vízbe, és ott állt, mint valami levert cövek, térdig az iszapban. Így aztán éppen derékig ért neki a víz. Mozdulni sem tudott, csak előre, vagy hátra hajolni a hideg vízben. Egy öngyilkos nem kiabál, hogy mentsék meg. Így aztán küzdött, hogy kiszabaduljon a fogságából. Cipőjét már veszni hagyta a sok próbálkozással. Szomjas nem volt, az biztos, mert jó néhány kortyot sikerült lenyelnie a zavaros vízből.

–        Maga szerencsétlen, mit csinál ott? - kiáltott rá egy elegánsan öltözött férfi, aki a színházból ment éppen hazafelé.

–        Be, be, beleestem – dadogta.

–        Kapaszkodjon bele! – nyújtotta felé a sétapálcáját.

Térdig sárosan, mezítláb, és vizesen vacogva mászott ki az árokból. Addigra szép számú nézőközönség is összegyűlt a parton, és a nagy hangzavarra a Fekete Sasból is kijött a személyzet néhány tagja. Így aztán a szerelmi bánata senki előtt nem maradhatott titokban. Másnap a városban mindenki Hugón nevetett, mert a bámészkodók között egy hírlapíró is volt. Az étterem zsúfolásig megtelt, és egymásnak adták a kilincset a vendégek, mert mindenki kíváncsi volt a kudarcot vallott öngyilkosra. Több borravalót kapott azokban a napokban, mint összesen, amióta az étteremben talpalt. Aztán teltek a hetek, és Irma fejében is megfordult, hogy a vízbe veti magát  Lajos úr miatt, akinek nem nagyon akaródzott feleséget cserélni. Gondolkodott rajta, hogyan is csinálja, nehogy kinevettesse magát, mint az a bolond. Tán fejjel kéne ugrani, és akkor az iszapba biztos belefullad. De mit fognak látni az arra járó bámészkodók? A farát, meg a kalimpáló lábait? Addig morfondírozott ezen az „öngyilkolászáson”, hogy jobb ötlete nem lévén, végül feleségül ment a pincérhez. Úgy hallottam öreganyámtól, hogy nyolc gyerekük született, és boldogan éltek. Hugó a tenyerén hordta Irmát, persze csak addig, amíg a gyarapodó súlyát elbírta.