"Jelek " Irodalmi, kulturális és közéleti oldal

  "Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled lesznek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az ő leheletük az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az ő lelkük az…" Ennyit békésen a halálról. Az alábbiak már nem lesznek ennyire békések: Ma, azon folyik a „mélykeresztény”, kormánypárti győzelmi mámorban úszók diskurzusa, hogy vajon Bucsában történt -e népírtás, és ha történt ki követte el? Milyen ordas eszmének, milyen aljasságnak kell munkálkodnia több száz, több ezer emberben ahhoz, hogy megkínzott, megcsonkított, majd megölt emberek felett polemizáljanak, számukra humorosnak tűnő kommentekben arról, hogy valóban megtörtént-e az eset?   Megtörtént-e, hogy többszáz embert tömegsírba dózeroltak?       Ők a mi „magyar keresztényeink,” akik a halállal viccelődnek. Ők azok, akik eldöntik, hogy ki a magyar és ki nem. Ki a hazaáruló és k

  Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.   Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.   Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok.   Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.   És az országban a törékeny falvak – anyám ott született – az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e level

Nyár-éjszakán a grófi szérün Reccsen a deszka-palánk S asztag-városban pirosan Mordul az égre a láng. Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, Nincs párja, napja, neve. Fut, reszket a riadt mezőn Az égő élet heve. Koldus, rossz álmú zsellér ébred, Lompos, bús kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom. S a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúfos éneket: „Korgó gyomrú magyar paraszt, Hát mi vagyok én neked?” „Mért fáj neked az égő élet? Nincs benne részed soha. Ne sírj, grófodnak lesz azért Leánya, pénze, bora.” „Ne félj, a tél meg fog gyötörni, Mint máskor, hogyha akar. Élethez, szemhez nincs közöd, Grófi föld ez és magyar.” S mégis, amikor jön a reggel S pernyét fújnak a szelek, A grófi szérün ott zokog Egy egész koldus-sereg. Siratják a semmit, a másét, - A gróf tán épp agarász - Érzik titkon, hogy az övék E bús élet s a kalász.

  Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? - Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Mely

Kosztolányi Mara rajzai  

  Több alkalommal fotóztam ezt a gyönyörű romtemplomot. Akit esetleg érdekel a képen kívül a története, az olvashat róla az alábbiakban. Valamilyen láthatatlan kapocs köt össze azokkal az időkkel amikor ez a templom is épült. Talán azért, mert az őseim ezekben az években vetették meg a lábukat a Felvidéken. Egyszerűen vonzódom az ilyen építményekhez. A templom teljes rekonstrukciójára tervpályázatot írtak ki 2021-ben, ami előtt értetlenül állok, mert műemlékeink megőrzése számomra nem azt jelenti, hogy hamis illúziókat   keltve újra kellene építeni bármit is, amit a múlt már maga alá temetett   évszázadokkal ezelőtt. Meg kell őrizni mindent, amit az elődök ránk hagytak a maga valóságában, és szellemiségében. Politikai, vagy bármilyen üzleti okból megváltoztatni egy ősi romot    annyit jelent, mint meghamisítani a történelmet. Ebben viszont mostanában jól állunk.   Ez az őrült gondolat már 1933-ban is felmerült, amit - a ma regnáló döntéshozók magukévá tettek- akkoriban sikeresen viss

  Ennek az írásnak nem célja  Magasházy László Imre, Horthy M. szárnysegédje, (később honvéd tábornok) vezetésével az alföldi tanyavilágban, Siófokon, és egyéb helyeken elkövetett népírtás és más bűncselekményekben való részvételének  tisztára mosása. A történelem nem kétszínű hanem annál sokkal rosszabb. Nagyon sokszínű. Mindenki akként magyarázza, ahogy azt az érdekei éppen megkívánják. Engem ebben az írásban semmi más érdek nem vezérel mint a magyar lovassport egyik szereplőjének, volt edzőmnek a bemutatása egy kis novellába gyúrva. Őt semmilyen tekintetben nem terhel felelősség az apja által elkövetett bűnök miatt!     Hun Az égbolt még sötét volt és a nappal közeledtét még csak hinni lehetett.  Feltámadt a szél és lenyomta a felhőket, majd szitálni kezdett az eső. Négy órát mutatott az óra.   A tócsák homályos tükrében néhány csillag reszketve nézte a földet. Az utcák csendjébe egy-egy halk szó lopakodott, néhol az se. Csak árnyak jártak.  Az alvó város még némán figyelt. – Me