Nehrer György: Kényszerzubbonyban

 

"Ha a halottak visszatérhetnek a Földre, és szeretteik közelében lehetnek, akkor mindig veled lesznek a legvidámabb napokon, és a legsötétebb éjszakákon... mindig, mindig, és ha lágy fuvallat simítását érzed az arcodon, az ő leheletük az, s ha hűs szellő legyezi lüktető halántékod, az ő lelkük az…"

Ennyit békésen a halálról.

Az alábbiak már nem lesznek ennyire békések:

Ma, azon folyik a „mélykeresztény”, kormánypárti győzelmi mámorban úszók diskurzusa, hogy vajon Bucsában történt -e népírtás, és ha történt ki követte el?

Milyen ordas eszmének, milyen aljasságnak kell munkálkodnia több száz, több ezer emberben ahhoz, hogy megkínzott, megcsonkított, majd megölt emberek felett polemizáljanak, számukra humorosnak tűnő kommentekben arról, hogy valóban megtörtént-e az eset?  Megtörtént-e, hogy többszáz embert tömegsírba dózeroltak?

   

Ők a mi „magyar keresztényeink,” akik a halállal viccelődnek. Ők azok, akik eldöntik, hogy ki a magyar és ki nem. Ki a hazaáruló és ki nem. Ki a tolvaj és ki nem. Ők azok akik ma a hatalom mámorában úgy gondolják, hogy bármit megengedhetnek maguknak. Pedig most nem tesznek ők mást, mint  éppen beleköpnek a Dunaparti cipőkbe, beleköpnek magyar társadalomba. Aljanépe, méghozzá a legalja az a nép aki halottak felet nyit vitát azon, hogy jogosan, vagy jogtalanul vették-e el az életüket? Jogosan erőszakolnak-e kislányokat és kisfiukat? Jogosan ölnek-e anyákat és gyermekeket?

Kereszténynek hazudják magukat, de álkeresztények ők, mint ahogy az egész életük csak egy álarc, amit feléd mutatnak. Az álarc mögött pedig maga a sátán lakozik. Magyar tömegek  lelkébe költözött be  a patás ördög. Ők azok, akik szívvel lélekkel azt vallják, hogy sose sebesíts meg egy ellenséget, ha meg is tudod ölni, mert a halottak nem szomjaznak bosszúra. Ők azok, akik nem néznek egymás szemébe, nem fogják meg egymás kezét. Ők azok, akik rettegnek és csak a túlélésre törekszenek. Hidegek és halottak. Halottabbak, mint a megkínzott szerencsétlenek Bucsában. Kényszerzubbonyban léteznek…

 József Attila:

EZÜST ÉLET

 Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,

Ha most kicsit halkabban élek.

Halkabban élnek a felhők is,

Meg a halottak, meg a rétek.

Győzni épp oly szép, mint a virág,

De én az uccákon lődörgök,

Vagy esőt hallgatok szobámban

S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

Ezüstös lesz majd nagy szivetek,

Bárha a győzők ti maradtok,

Zászlótok is ezüstté őszül

S egyszer győzni is elfáradtok.

Csatazaj mögött eljön halkan

Hozzátok is az ezüst élet.

Nagyon halkan élnek a felhők,

Meg a halottak, meg a rétek.

 

Nagycsöndű, komoly kisértet kisér

S hová lépek, kibú a föld alól -

Az árnyékom, mely mindenütt követ

S találkozunk is egyszer valahol.

Olyan szép dolog elfáradni és

Pihenni, mit nem ad se harc, se más,

Kedves árnyékban leheverni, le

S bennünk eleve ott a fáradás.

Bennünk eleve ott a fáradás,

Mely a szűz hónak testvére lehet -

Ha nagyon fázik már a föld, lehull,

Csak hull a hó s új tavaszig befed.

Egy télestén a földet csöndesen

Betakarta a fáradtság, a szent,

Az én szavammal együtt, hisz az is

Végtelen hideg világban kereng.

1925. ápr. 23.

fotók: https://telex.hu