Petőfi Sándor: A MAGYAR NEMZET

 

Járjatok be minden földet,

Melyet isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:

Szánni kell-e vagy megvetni? -

Ha a föld isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet-lelket andalító,

És oly gazdag!... aranysárgán

Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn,

Vagy ha épen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába,

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S ál dicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik!...

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

"Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig, lomhán, gyáván." -

Oh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

 

Pest, 1846. december