Nehrer György: Hun

 

Ennek az írásnak nem célja  Magasházy László Imre, Horthy M. szárnysegédje, (később honvéd tábornok) vezetésével az alföldi tanyavilágban, Siófokon, és egyéb helyeken elkövetett népírtás és más bűncselekményekben való részvételének  tisztára mosása. A történelem nem kétszínű hanem annál sokkal rosszabb. Nagyon sokszínű. Mindenki akként magyarázza, ahogy azt az érdekei éppen megkívánják. Engem ebben az írásban semmi más érdek nem vezérel mint a magyar lovassport egyik szereplőjének, volt edzőmnek a bemutatása egy kis novellába gyúrva. Őt semmilyen tekintetben nem terhel felelősség az apja által elkövetett bűnök miatt!    

Hun

Az égbolt még sötét volt és a nappal közeledtét még csak hinni lehetett.  Feltámadt a szél és lenyomta a felhőket, majd szitálni kezdett az eső. Négy órát mutatott az óra.  A tócsák homályos tükrében néhány csillag reszketve nézte a földet. Az utcák csendjébe egy-egy halk szó lopakodott, néhol az se. Csak árnyak jártak.  Az alvó város még némán figyelt.

– Megjöttem Dénes bácsi, átöltözöm, aztán megfuttatom a Hunt egy kicsit.

– Rég járt nálunk, már azt hittem nem is akar jönni többet! De aztán láttam a szekrényben a csizmáját meg a ruhákat, gondoltam csak nem hagyja itt szó nélkül.

– Elnézést, de nem voltam itthon egy hónapig, és sok minden elmaradt, amit most kell bepótolnom.

– Na, menjen csak, főzök egy kávét, aztán én is lassan készülődőm.

 A téglával lerakott folyosón öltözőszekrények sorakoztak katonás rendben, és három hosszú pad. Dénes bácsi ott lakott a folyosó végén balra, egy kicsi szobában, ami iroda, hálószoba, nappali és étkező is volt egyben. Talán tizenkettő négyzetméter lehetett a hajópadlós kis helyiség. Egy öreg íróasztal, egy ágy, egy kétajtós szekrény, egy kis éjjeliszekrény és egy kerek öntöttvas kályha volt a berendezés csupán. Egy vastag pokrócdarab a földön, amin az öreg tacskó lustálkodott. Ha valaki megnyitotta a folyosó ajtaját, már ugatott is.       

Az én „Matula bácsim” Dénes bácsi volt. Edzések után, sokszor késő estébe nyúló beszélgetések alatt tanultam a lovászatot és a közelmúlt történelmét, meg minden olyan dolgot amit az iskolában sosem tanulhattam volna meg. Dénes bácsi: vitéz nemes Magasházy Dénes Aladár Géza Mária.  Annak a Magasházy László tábornoknak a fia, aki Horthy fővezére, majd később első szárnysegédje lett.  A család Baracska, és a környék leggazdagabb földbirtokosai voltak. Távol a  falu lakott részétől a Gellért -pusztai kúrián tanulta Dénes bácsi az apjától a lovak tenyésztését az állatok szeretetét. Azt mondják, hogy a ló az nem állat, a ló az ló. Apja a harminchatos berlini olimpiaián a díjlovagló csapat tagjaként szép eredményeket ért el. Aztán jött a háború  és Dénes bácsi a „Bem József”  lovas-tüzérosztály 3. ütegének a parancsnokaként a bekerített Budapestet védte. Az egyik épület  udvarán bekövetkezett lőszerrobbanás hatására beomlott a ház óvóhelye. A lakókkal együtt számos tüzér  az épület romjai között rekedt. Magasházy főhadnagy, ütegparancsnok úgy döntött, hogy megkísérlik kiásni a romok alatt rekedt bajtársaikat. Időközben parancs érkezett, hogy az üteg települjön át Budára. A mentés érdekében Magasházy haladékot kért az áttelepülési parancs végrehajtására. A kért haladékot megkapta. Az üteg legénysége – a polgári lakossággal együtt – megkísérelte az óvóhelyen rekedtek kiásását. Egy tüzért, aki az  óvóhely lépcsőjén rekedt, törött lábbal bár, de sikerült kimenteni. A többi tizenegy tüzér, aki a pincében tartózkodott, életét vesztette. Aztán eljött február és a legénység elvesztette a parancsnokait, amikor Magasházy Dénes ütegparancsnok a Testnevelési Főiskola épületében – a VI. hadtest törzsével együtt – fogságba esett. Hivatásos honvédtisztként az uzmányi táborban volt tiszti hadifogoly 1948-ig. Aztán a fogság után néhány hónapig Baracskán élt a szülői házban amit államosítottak. A baracskai kúriát kifosztották. Magasházy Dénest kilakoltatták. A kúriából TSZ iroda lett.  A családot internálták az Apja a szentesi  munkatáborba került. Dénes bácsinak kútba estek a lótenyésztési álmai, és a kúriából hamarosan a termelőszövetkezet irodája lett. A származása miatt nem talált munkát. Hiába volt lovastanári diplomája örülhetett, hogy nem valamelyik magyar munkatáborban folytatta a fogságot. Székesfehérvári orvos nagybátyja Dr. Hainiss  segítségével sikerült munkát és szállást  találnia  a Méntenyésztési Felügyelőség  Lövölde úti telephelyén.

                                      

A lövölde úton tanította  a fiatalokat – közöttük engem is – lovagolni,  és az állatokat gondozni, mert  egyik a másik nélkül nem megy. Aki lovagolni akar, annak előbb rendbe kell tenni a lovat. Fényesre kefélni a szőrét, a patáit megtisztítani, és kiganézni alóla vasvillával. Aztán seprűvel tisztára seperni a követ, a ganét talicskával hátra hordani az udvar végébe. Új almot rakni alá szalmából, aztán lehetett csak nyergelni. Mindenki magának, mert erre ott nem volt ember, de ha lett volna, akkor sem csinálta volna meg. Dénes bácsi mindenkinek egyszer mutatta meg, mit, hogyan kell csinálni, onnantól kezdve aztán dolgozni kellett, különben nincs lovaglás.

Egy hónap után már hiányzott az öreg ló, akivel sok bajomat megosztottam, és aki meghallgatott bár, a feltett kérdésekre nem válaszolt sosem. Se jó, se rossz tanácsot nem adott. Néha horkantott egyet, és olyankor mintha a bőre külön lenne a testétől, a farától a nyakáig egy hullám szaladt végig a hátán. Ezt csinálta akkor is, amikor a  kemény kefével hozzáértem a hátához. Tizenöt éves volt már a koromfekete herélt nóniusz. Egy körömnyi fehér folt sem volt rajta sehol.

Végig mentem a sötét udvaron, az istálló falán égett egy lámpa, talán negyvenes izzóval, felette  rozsdásodó zománcozott fémcilinder, amit a szél neki-nekicsapott az istálló falának. Aztán ellustult a szél, és lassan fel szállt   a köd. A csillagok fénye ott világított a fák koronájában. Az árnyékom, ahogy közeledtem a gyenge fényben az istálló felé, egyre nagyobbá vált.  A hűvös időben a leheletem fehér foltként hullámzott az arcom előtt, amit egy gyenge fuvallat egy  pillanat alatt elkapott és lenyelt. A kétszárnyas nagy ajtó, úgy háromméter magas lehetett. A felső egy méterét csak akkor nyitották ki, amikor a lovak is kijártak. Az alsó ajtó nyikorogva nyílt, Beléptem a félhomályba, ahol csak egy petróleumlámpa világított a faoszlopon, ami az előtér közepén állt. A tömény ammónia illattól a szemem könnybe lábadt, és az orrom is folyni kezdett, de csak azért, mert rég voltam már itt. Meg lehet szokni ezt is. Óvatosan elindultam balra a széles folyosón, ahol a lovakat csak a strajfa választotta el egymástól. Ez egy erős, 10 cm átmérőjű fagerenda, egy hosszú rúd, melynek egyik végét a jászolhoz, a másikat, ami a folyosó felé volt, azt a födémről lelógó lánchoz erősítették. A folyosó végén volt egy kis lámpa, amiben szintén csak negyvenes izzó lehetett, Annak a kapcsolóját keresgéltem aztán a régi porcelánkapcsolót, aminek gömbölyített végét egy kicsit befelé nyomva kellett tartani, és úgy felkapcsolni. Különben sosem lett volna világosság. Ettől sem nagyon lett, éppen csak annyi, hogy a lovak mozgolódni kezdtek, és dobbantottak egyet-egyet a patáikkal a kövön. Farral a folyosó felé álltak, két sorban. Aki jobban megfértek egymással, azok kerültek egymás mellé. A jobb oldalon Gitár, Hun, Fakír, ők barátok voltak, már ha van barátság lovak között. Halkan szólítottam a lovat…

– Hun, én vagyok, megismersz még?

Illett szólni, mielőtt az ember bemegy a ló és a strajfa közé, mert ha megijed a ló, akkor rúg, de nagyot.

Hun hallotta a hangomat, hátra csapta a füleit, de nem mozdult.

– Hun, patát! - és megütögettem a ló hátsó lábszárát

Emelte is a lábát, bal kezel megfogtam a patája felett, és jobb kézzel kiszedtem  a patkóba  ragadt szalmát, majd kaparóvassal szépen letisztítottam a patát is. Aztán a többi lábát is. Na, most már nem fog rúgni. Bementem mellé, közben beszéltem az öreg lóhoz, hogy biztos megismerjen. A zsebemben mindig ott lapult egy félbevágott alma, és a ló a szájával már a nadrágzsebnél matatott a jussa után, amit meg is kapott. Aztán az öreg ló viccesen a strajfához szorított, és nem igen akart arrébb menni. Megijedni nem szabad, mert azt a ló rögtön észreveszi.

– De nagy disznó vagy öreg! Ez a hála az almáért?

Aztán egy rövid, erős, és pontos horogütés az utolsó borda alá megtette a hatását. Egy horkantással, és fejrázással helyre állt a rend.

– Miért kell ezt minden alkalommal eljátszanod velem? Nem is értem!

A paták tisztítása, a ganézás, seprés, és az új alom után jöhetett a nyergelés. Egy hónapja nem ültem a lovon és már nagyon hiányzott. Nyolcasozás ügetésben, aztán egy kis rövid vágta, mert hely az nem sok volt. Egy félig már elkorhadt, vastag akácfatörzs felett ugrattam néhányat. Ez az, ez hiányzott, de nagyon. Aztán éreztem, hogy baj lesz, mert a nyereg kezdett félrecsúszni. - Hő, hő! - fogtam vissza a lovat, de már esetem is le, kantárral a kezemben. A ló megfarolt, majd szembe állt velem és a felső ajkát felhúzva a fogait mutogatta, mintha kinevetett volna. Gondolt egy merészet  és elindult az istálló felé, hasa alatt a lefordult nyereggel, a kantárnál fogva húzott magával.

– Állj meg, az anyád jó istenit!

Aztán a pálcával egy hatalmast húztam a ló lábára, csak úgy porzott. Meglepődött az öreg Hun és szembe fordult velem. Sosem bántottam a pálcával, de most muszáj volt. Felálltam és visszaigazítottam a nyerget a hátára. Most láttam csak a világosban a csaton, hogy két lyukkal arrébb van a hevederen a dupla csatos szíj, mint kellene. A térdemet a lónak támasztva húztam a szíjat, de nem ment.

– Már megint kezded öreg?

Aztán balkézben feszesen tartva a szíjat, a másik kezemmel  egy kemény jobbhorgot vittem be  a ló utolsó bordája alá. Hun a farkát égnek emelve, tornádószerű szélviharral engedte ki magából a levegőt. A lovászgyerek az istálló falát támasztva, hangosan röhögött.

– No, ez levitte volna még a sapkámat is!

Még egy gyors rántás balkézzel, és a csat is a helyére került. Hun beletörődött, hogy a lustálkodásnak vége. Egy óra mozgás reggeli előtt még nem ártott meg senkinek.

A méntelep istállóinak és épületeinek nyers téglahomlokzata gyönyörűen volt fugázva, különbűl nézett ki, mint a modern betonelemekből összeállított, nyúl ketrechez hasonlító kilencemeletes tákolmányok. Ezek ugyan lakást adtak az embereknek, de lelket nem, és annak is elvette, átformálta, vagy valami közös maszlaggá gyúrta a lelkét, akinek volt. Dolgoztam ezeken az építkezéseken, és közben szégyelltem, amit csináltam, hiszen amiket építettünk, az nem otthon. Az otthon, az valami egészen más, ami nem mérhető négyzetméterekben, és nem mérhető emeletekben.

Szerettem ezt a régi épületet, ami egy sarok telken volt, és szellőző ablakok sora figyelte az őt körülvevő panelrengeteget. De a régi kaszárnyaépület még mindig büszkén állt a Lövölde út sarkán.

A mének vágyakozó, és a kancák fájdalmas nyerítése és horkantása verte fel sokszor a csendet, amit a magas kerítésen kívül is hallani lehetett. Itt nem voltak szerelem csikók. Itt a lábbéklyók, dupla pányvák, farok fáslik és fedeztető karámok szorításában fogantak a kis jószágok. A sárló kancák illatára még a herélt mének is megvadultak, és rángatták a kötőféket az istállóban. Rúgtak a levegőbe, a semmibe, úgy, hogy a csontjuk is ropogott belé. Az öreg Hunhoz sem volt tanácsos ilyenkor közel menni, mert eszét vesztve hol jobbra, hol balra dobálta magát a strajfák között. Aztán lenyugodtak, amint az erőszakos nász véget ért, és a kiváltságos fedező mént egy vödör hideg vízzel leöntötték, hogy megnyugodjon, és a helyére vezethessék.

Az öreg Hun is lenyugodott, megpaskoltam a mokány ló nyakát.

– Ugye neked is jólesne egy kis boldogság?

A ló nem szólt rá semmit, csak a zablát rágva, egy lemondó fejrázással tudomásul vette, hogy számára ez már sosem jön el.

– Öreg, azért nekem kívánhatnál valami jót, mert rám férne.

De nem kívánt! Meg különben is, mi az, hogy boldogság? Hunnak a boldogság néhány szóban meghatározható, hiszen ő csak egy ló, és a vágyai beteljesülése egyben a boldogságot is jelentette a számára. Abrak és víz, állva vagy fekve alvás, neki mindegy volt. Az én boldogságom sokkal bonyolultabb mederben haladt, de ezt Hun nem érthette, és nem is igazán fogta fel. Ő csak azt érezte, hogy ha  ingerültebb voltam, akkor a füleit hátra csapva figyelt minden kis neszre, majd a száján fújta ki a levegőt, pffrrrrr hang kíséretében, és finoman dörgölődzött hozzám. Ettől mindketten megnyugodtunk és a közös munka is szórakozás volt. Az öreg ló szeretett bohóckodni, mint a kiscsikók. Rúgott három-négy aprót a levegőbe, majd két lábra állt. Nem azért, mintha meg akarna szabadulni tőlem, hanem csak úgy jókedvében.

Teltek a hetek és eljött az igazi tél. Az első havat a lovak patái beletaposták a földbe, és csüdig sárosan kerültek az istállóba. Még a téglás előtérben meg kellett tisztítani a lovak lábait, hogy ne száradjon rá a sár. Ehhez a vastag faoszlophoz kötöttük őket, majd mosókefével, és vízzel jól megdörzsöltük  a lábaikat.

Eltelt néhány nap úgy, hogy nem tudtam  lovagolni menni, pedig nagyon hiányzott már  az öreg ló társasága. Végre péntek lévén a feladatok is fogyóban voltak, így az egész heti munka után, jó kikapcsolódást nyújt egy hajnali lovaglás.

Szokás szerint váltottunk néhány szót Dénes bácsival az  öltözőben ruhacsere közben, egészségről, és egyéb hétköznapi dolgokról. Majd sietve indultam az istállók felé, ahonnan egy teherautó járó motorjának büdös gázolajszagát hozta felém a szél, és a diesel motor kopogó hangja is hallatszott már, amibe valami furcsa, és jóval erősebb dobogás zaja is vegyült. Aztán ostorcsattogást és káromkodást hallottam.

Mi ez? Lépteimet meggyorsítottam. és a legrövidebb utat választottam az udvaron keresztül. Egy teherautót pillantottam meg. Vasráccsal körbevett platóján  már fent lévő két ló, az autó rácsához volt kikötve. Idegesen dobogtak. A plató hátsó ajtaja lenyitva és egy ferde, hosszú deszkarámpán éppen az öreg Hunnal küzdött két lovászgyerek. Hun nem akart felmenni a rámpára, nyerítve kétlábra állt, majd hatalmasokat rúgott.

– Mit csináltok a lovammal? - förmedtem rájuk.

– Ez nem a te lovad! A méntelepé, és megy a vágóhídra!

– Nem megy ez sehová! Azonnal vigyétek vissza!

– Te itt nem parancsolsz! Nekünk megmondta az igazgató, hogy melyik lovakat kell leadni, és kész!

– Dénes bácsi tud erről?

– Neki sincs semmi köze hozzá, ő csak tréner. Na, menj az útból, mert kapsz te is az ostorral!

– Ne üsd már, az anyád jó istenit! - ordítottam a lovászgyerekre - Add ide a szárat, és menjetek inkább hátrább! Aztán megpaskoltam az öreg ló nyakát, a fülei között megvakargattam a fejét, majd végig simítottam, le egészen az orráig. Az orra felett lévő lágy részt egy kicsit összenyomtam. Az öreg ló rázott egyet a fején, és kezdett megnyugodni.

– Gyere öreg! - és csendben felsétáltunk a rámpán, csak a paták ütemes dobogása hallatszott, amit soha többé nem tudok elfelejteni. Aztán kikötöttem a másik két ló mellé.

– Mindent köszönök öreg, amit tőled kaptam! Ne haragudj rám!

Lejöttem a rámpán és a leültem egy kis kőlépcsőre, ami egy befalazott ajtó előtt maradt ott. Hátamat az istálló falának támasztva, könnyek nélkül búcsúzva néztem a távozó autó után. Amint az út fordult, Hun még egyszer visszanézett,  majd az autó eltűnt, a nagy boltíves kapu alatt.

– Ha ennyire szereted, már holnap vihetsz belőle haza a Bableves kocsma melletti lóhúsboltból! - mondta röhögve az egyik lovászgyerek.

Felugrottam, és ha nyers fából lett volna a lovaglópálca, biztosan az utolsó csepp levet is kiszorítom belőle. A lovászgyerekben bennakadt a nevetés és jobbnak látta csendben elsomfordálni.

Dénes bácsi éppen akkor ért oda,  fejét lehajtva  a köveket nézegetve közeledett, mintha valami érdekes lenne ott, és mintha csak a  köveknek mondaná: – Ez a sorsuk, fiam!