Nehrer György: Plitvice

 

 

A történetet kezdhetném úgy is, hogy három a magyar igazság. Miért? Merthogy csak a harmadik próbálkozásra sikerült megnéznünk ezt a csodálatos helyet.

Az első próbálkozásunk a Délszláv háború kellős közepére esett, amikor is egészen agyament módon bevállaltunk a gyerekekkel egy „horvátországi” tengerparti nyaralást 1994-ben. Akkor sem mi tehettünk róla alapvetően, hogy elment az eszünk, hanem az iskolai szünidő, amikoris a kölyköket „kicsapták” az iskolából. Nos, mi próbálkoztunk hazai helyeken; elsősorban a Balaton környékén üdülési lehetőséggel, de akkoriban a kényszervállalkozói jövedelmi helyzetünk nem tette lehetővé, hogy két gyerekkel elmehettünk volna hazai viszonylatban bárhová is. Próbálkoztunk egy darabig, de olyan árakat mondtak, hogy feladtuk a keresgélést és a kölyköknek is elmagyaráztuk, hogy sajnos a nyaralás most elmarad. Aztán láttam egy hirdetést, igaz nem a legfrissebbet, hogy Novi Vinodolskiban van tenger meg szálloda a parton, és a tengerben van víz, meg amit akarsz… Olcsón! Lefoglaltuk az utazási irodában nagy örömmel. Ez annyira olcsó, hogy a „hülyének is megéri”! Azért az indulás előtti napon felhívtam az irodát, hogy ahová megyünk; ugye nem azért ennyire olcsó, mert esetleg ott húzódik a frontvonal? Megnyugtattak, hogy nem, csak az ágyúzást hallani néha. Szóval, megnyugodtunk, el küzdöttük magunkat a tengerpartig. Valóban nem lőttek ránk egyszer sem. Aztán ahogy teltek a napok mehetnékünk lett. Ha már itt vagyunk akkor nézzük meg Plitvicét. Térképen kinéztem a legrövidebb útvonalat tökön, babon, hegyeken falvakon keresztül kilencven kilométer körül volt. Az nem túl nagy távolság egy egynapos programhoz. Egészen Otocsánig jutottunk el.  Ha már itt voltunk, gondoltam, hogy ideje lenne tankolni az autóba egy kis benzint. Találtam is egy kutat az út mellett a városka központjában. Németül kértem a kútkezelőt, hogy nyomja tele a tankot. Miközben töltötte a Skodánkat, tört magyarsággal kérdezte…

–Hová mentek?

Nem számítottam rá, hogy itt beszél még magyarul bárki is. De jobb ha tudod, hogy magyarul mindenhol beszélnek, és mindig pont akkor, amikor nem számítasz rá.

–Plitvicébe igyekszünk, itt nyaralunk Vinodolskiban…

–Te normális vagy? – kérdezte minden indulat nélkül. Itt tegnap még ölték egymást…

Körbe néztem és semmiféle nyomát nem láttam az utcán és a házakon a háborúzásnak, amikor a kúttal majdnem szemben valami furcsa dolgon akadt meg a szemem. Egy épületen a …..„Hotel” felirat látszódott, de az, hogy milyen hotel az már nem. A recepciós pult előtt a vörös szőnyegen szépen körbe takarítva egy tank állt, mely nem lógott ki a járdára. Olyan volt mintha szállást szeretett volna foglalni. Akkor tűnt fel az, hogy hiányzik az épület homlokzatának egy jelentős része…

Nem szóltam semmit a kutasnak; fizettem és elköszöntem. Megfordultunk és irány vissza a tengerpart felé. A városka határában jött a meglepetés. Négy fegyveres éppen a kivezető utat igyekezett lezárni fűrészbakokkal meg egy jó hosszú gerendával, amikor a két bak között elég jelentős gázzal, –már amekkorát egy 105-ös Skoda képes produkálni– átszáguldottunk.

Nyár lévén a gyerekek boldogan integetve üdvözölték a katonákat, miközben szegény Skoda vért izzadva próbált lőtávolon kívül kerülni.

–Feküdj, feküdjetek el az ülésen, ordítottam a gyerekeknek! –miközben padlóig nyomtam a gázpedált.

A visszapillantó tükörből néztem, hogy mit csinálnak a katonák. Döbbenten álltak mozdulatlanul a hatalmas gerendával. Viharvert raj Gaz terepjárójuk ott parkolt az út mentén. Na, azzal nem fogtok utolérni az biztos... Még katonakoromban, vagy ötöt hengerfejesre hajtottam, mert nem bírták a kiképzést – vagy engem. Aztán ahogy lőtávolon kívülre kerültünk lenyugodtunk. Akkor figyeltünk fel arra, hogy egy félórával ezelőtt, amikor jöttünk, még nem füstölögtek és nem voltak szétlőve ezek az útszéli házak. Újból nagy gáz, ami csövön kifért és húztunk a tengerpart felé. Mi tagadás a Skoda sem bír túl sokat, ezért a csomagtartóban mindig volt egy garnitúra hengerfejtömítés, meg egy kulcskészlet. Már olyan gyakorlatra tettem szert, hogyha nagyon siettem akkor félóra alatt meg tudtam csinálni az út szélén. Szerencsére erre most nem volt szükség. Na, ezt a „plitvicézést „azóta is emlegetik a gyerekek…

Második próbálkozásunk akkor volt amikor néhány évvel később Opatijában nyaraltunk a feleségemmel. Ismét felmerült egy plitvicei látogatás lehetősége. A távolság innen már kétszáz kilométer. Az öreg Skodánk addigra a ködös múlt homályába veszett és a Volvonak ekkora távolság meg sem kottyant. Ráadásul én kifejezetten szeretem, amikor a korlátjaimat nem egy gép, hanem én magam határozhatom meg. Nos, ebben a járműben ez is adott volt. Szóval egy szép napos reggelen elindultunk Opatijából hegyen völgyön át. Amikor megérkeztünk Plitvicébe akkor kajla felhők nyargalásztak az égen, de kifejezetten kellemes idő volt. Leparkoltam a fák alatt. Azt hittem ez ingyen lesz, de tájékoztattak, hogy fizetős a parkoló. Oké, kértem fél napra parkolójegyet, nem volt olcsó. Aztán beálltunk a hosszan kígyózó sorba. Nagyjából egy óra alatt sikerült megvásárolnunk a két belépőt. Elballagtunk a nemzeti park bejáratáig, majd a hajókikötőhöz, ahol elektromos kishajók viszik át az ideérkezőket a tavon a kiindulási pontra. Eddig rendben is lett volna minden. Aztán a hajócskáknak épphogy búcsút intettünk amikor a kajla felhők eltűntek az égről és egészen aggasztó sötét fellegek jelentek meg a fejünk felett. Kezdetben néhány kövér esőcsepp koppant a fejemen. Úgy tűnt, hogy tovább áll innen ez a csúnya felhő. Nyaralunk, és szép az idő és mindenki máson is csak rövid nadrág tornacipő és egy szál póló. Kiránduláshoz ennyi pont elég. Jelzem: nem elég. Nagyjából öt perc alatt olyan monszun csapott le a tavakra, hogy a mellettem álló feleségemet is alig láttam. Azon a részen csak fenyőfák voltak. Nem volt más hátra, mindenki fedezéket keresett magának. Na, a fenyőfa erre pont nem jó! Szóval ott álltunk a fa alatt összekapaszkodva miközben a szügyünkön is folyt a víz. Aztán eluntuk ezt az ingyenes fürdőzést, mint ahogy a velünk együtt érkező különböző nemzetiségű tömeg, és egyszerre indultunk vissza a kikötő felé. Hajócskák a túlpartról mosolyogtak felénk. Gondolom, hogy utas nem lévén elment kávézni a legénység. A tömeg hatalmas ordibálásba kezdett mire aztán előkerültek a hajósok, és hajlandónak mutatkoztak visszavinni bennünket. Szerencsére az autóban mindig van egy pléd, amit a feleségem vacogva magára terített, illetve belecsavarta magát és úgy nézett ki, mint egy friss múmia. Én levetettem magamról annyi ruhát amennyit a jóízlés még engedett. Szóval, ott álltam egy szál gatyában mezétláb. Beindítottam az autót és a fűtést maximumra állítottam, aztán abban az egy szál gatyában elindultunk vissza Opatijába. Igazán kellemes napunk volt. Autóztunk négyszáz kilométert, ronggyá áztunk, és buktunk vagy húszezer forintot a belépőkkel és a parkolási díjjal. Azzal hagytam el a nemzeti parkot, ha valaki még egyszer megemlíti nekem Plitvicét, annak a fejébe húzok valamit.

A harmadik alkalomra feledésbe merültek az előző kalandok és a kíváncsiság felülírta a rossz emlékeket. Viszont a váratlan meglepetések elkerülése érdekében a nemzeti park területén lévő Hotel Jezeroban foglaltunk szállást egy hétre, biztos, ami biztos alapon. Lett volna lehetőség eljönni ide úgynevezett „egybugyis” útra, de én utálom azt, amikor csordában kell mennem és időpontokat szabnak, hogy mikor állhatok, pisilhetek, nézelődhetek, vagy éppen mikor ülhetek le enni, vagy inni, a fotózásról nem is beszélve. Szóval nálam ez a fajta kirándulás soha nem volt még opciókét sem jelen. Ezen már semmi nem fog változtatni. Ez a kirándulás kiválóan sikerült és rengeteget fényképeztem. A fotózáshoz idő és türelem kell, azt nem lehet futtában csinálni. Néhány kép az albumomból…