Nehrer György: Gundrum bácsi

 

Ebben a kis történetben elmesélem, hogyan jutottam el a Velencei-tótól a Szokol rádión keresztül a székesfehérvári strandig, majd az úszómester Gundrum bácsitól a női napozóig. Néhány gondolat erejéig betekintünk a női keresztnevek rejtelmeibe is. Mint az előző történetekből kiderült, bennünket a jómód valahogy mindig elkerült, így aztán a szüleink rejtélyes okok miatt a három gyerekből sem kaptak kifejezetten jót. Azért nagyon rosszak sem voltunk, inkább csak elevenek, és a zsiványságot tekintve kreatívok. Energiáink lekötése érdekében ötezer forint bankhitelt vettek fel, tízévi lejáratra. Ebből a pénzből vásároltak Agárdon százhuszonöt négyszögölnyi üdülőterületet. Ősz lévén szép füves teleknek nézett ki a megvásárolt ingatlan. Akkoriban ezeket a telkeket épphogy legyalult, három méter széles földúton lehetett a vasútállomástól megközelíteni. Aztán a következő évben az iskolaszünet kezdetén, vonatra ült az egész család. Anyánk előző nap megfőzött és becsomagolta a piknikezéshez szükséges pokrócokat és az úszógumit. A vonatról leszállva és a szatyrokat cipelve némi gyaloglás után megérkeztünk újdonsült „birtokunkra”. Csak álltunk az ingatlan előtt földbegyökerezett lábakkal, és azon gondolkodtunk, hogy vajon mi tetszhetett meg a szüleinknek ebben a vasút és a tó közötti telekben, amin másfél méter magasságúra nőtt a nád? Szüleink arcáról is valami ilyesmit véltem leolvasni. Mindenesetre bennünk egyből felmerült – ha már nád – termesszünk rajta cukornádat. Akkor nekünk semmi szükségünk nem lesz a továbbiakban a bolti cukorra. Szerencsére ezt az ötletünket magasabb helyeken nem hallották meg, így ez a lehetőség ugyanúgy elvetésre került, mint a magyar narancstermesztés, azzal a különbséggel, hogy mi ki sem próbálhattuk. Viszont a szüleink valamelyik szomszédtól szereztek kapákat és ásót. A hétvégi elfoglaltságunk a piknikezés helyett az volt, hogy ki kellett irtani a nádat a telekről. Ezért a feladatért annyira nem lelkesedtünk, mert ahol nád van, ott van szúnyog és bögöly is. Estefelé aztán a kapákat a nádkupacoknak támasztottuk és lebotorkáltunk a vízhez. Ez sem volt egyszerű feladat, mert akkoriban a tó hetven százalékát nád borította. Szóval a fürdésre alkalmas vizet előbb meg kellett keresni a keskeny kis földutakon poroszkálva, ami a nádtáblák között húzódott. Az első, a második és a sokadik napunk is – a saját üdülőhelyünkön nagyon nehezen telt, mert jóformán csak dolgozni jártunk oda. Kezdtük is utálni rendesen, és pedzegettük a szüleinknek, hogy túl kellene adni ezen a telken. Igyekeztünk felhívni a figyelmüket arra, hogy mi már tanultunk az iskolában a gyermekrabszolgaságról, és ez valami ahhoz hasonló dolognak tűnik számunkra. Mit is mondhatnék, nem hatották meg őket a kifogásaink. A telken se víz, se villany nem volt, így első ütemben marmonkannákban hoztuk a vizet Székesfehérvárról, főképp csak ivásra és főzésre. Fürdeni pedig lejártunk a tóra. Később egyheti kemény munkával egy kölcsönkapott maszek gyártmányú háromlábú kútfúró berendezéssel sikeresen megfúrtuk életünk első kútját. Körbe-körbe jártunk, és minden harmadik kör után a nehéz szereléket felemeltük, majd visszaejtettük, hogy a fúrószár új rétegbe kapjon. Aztán a furatba került horganyzott cső talpszeleppel, felülre meg egy szívó-nyomó kút. Ivóvizünk már volt, a villanyt pedig öreganyánk kamrájából előkotort petróleumlámpával helyettesítettük. Munkás hétköznapjainkba és hétvégéinkbe azért felüdülést hozott, hogy a második szomszédban lakott két velünk egyidős pesti zsivány, Péter és Gyula, akiknek az apja nagy horgász volt. Ő hobbi céllal vásárolta az ingatlant, hogy közelebb legyen a tóhoz. Valakitől vett egy hosszú és keskeny pákászcsónakot, ami elég rozzant állapotúnak nézett ki. Gyermeki segítséggel egy kiskocsin felvonszoltuk, és a Gyula bácsiék telkén darabokra szedtük, majd az utasításoknak megfelelően nagy ecsetekkel minden darabját kátránnyal átfestettük. Az amazonasi bennszülöttek hozzánk képest fehér embernek néztek ki, mire végeztünk a sok deszka impregnálásával. Egy marmonkannányi benzinben és Ági néni – Gyula bácsi feleségének – tojássamponjában lefürödtünk, de csak azért a tojássamponban, mert a szappan a benzin miatt nem habzott. A csónakjavítgatásban való segédkezésünk nem volt önzetlen, mert amikor a Gyula bácsi nem használta, akkor mi és a fiai igényt tartottunk rá. Ennek a csónaknak nem voltak evezővillái, és evezőből is csak egy volt hozzá. Az első próbálkozásom nagyjából fél óráig tartott, mire sikerült valahogyan rávennem a csónakot arra, hogy ne körbe-körbe menjen, hanem arra, amerre én szeretném. Igaz, addigra már mindenkinek hányingere, vagy csak szimpla tengeribetegsége lett a körbejárástól és a billegéstől. Egy evezővel csónakázni kemény munka, főleg, ha még másik három embert is vinni kell magaddal. Végül két nádsziget között megálltunk, és a család egyetlen rádióját, amire a szüleink amúgy nagy gonddal vigyáztak, az ülésre téve hallgattuk. Ez a kis rádió olyan féltégla méretű, lyukacsos, valódi bőrből készült tokban volt, egy kis hord szíjjal árulták. A tó közepén már nyugodtan hallgattuk a Szabad Európa vagy a Rádió Luxemburg magyar adásait, amelyiket éppen kevésbé zavartak. Nekünk mindegy volt, hogy melyik adó jött be, csak Beatles vagy Rolling Stones szóljon. Aztán a „Getnó” című számra megőrültünk és tomboltunk a csónakban, amit nem kellett volna, mert a rádió egy laza bukfenccel a vízbe esett. Beugrani utána, nem volt jó ötlet. Főleg úgy, hogy akkoriban az úszásról még elméleti ismereteim sem voltak, nemhogy gyakorlati. Nagyjából a rádióval együtt értem el a tó fenekét. Elkaptam a kis szíjat, és felrúgtam magam. Ez eddig rendben is lett volna, de a vízen fennmaradni, az már túl nagy kihívás volt, így ismét süllyedésbe kezdtem, rádióval a kezemben. Végül a következő felbukkanásomkor kimentettek a haverok. A Szokol rádió nem volt egy bonyolult szerkezet, így gyorsan kivetkőztettük a bőrtokból, ami elég nyúzott állapotba került a víztől. Az elemet kivettük belőle, és lepattintottuk a készülék hátulját. Így szárítottuk a napon, délutánig csónakázgatva, mert széjjel ázott rádióval hazamenni egyenlő lett volna a csónakázás beszüntetésével. Felváltva evezgettünk, ez legalább hasznos volt, mert mindegyikőnk megtanult egy lapáttal evezni. A rádiót ért trauma a szerkezet működésén nem volt észrevehető, néha ugyan kicsit hangosabban recsegett, mint kellett volna, de ettől eltekintve működött. A bőrtok nyúzott állapotán a nap csak rontott, mert olyan lett, mintha valaki összegyűrte volna. Hazatérve letagadhatatlan volt, hogy a rádióval történt valami, de én nem fulladtam bele a tóba, és ez enyhítő körülménynek számított. A csónakázástól azért a biztonság kedvéért eltiltottak bennünket. A következő héten Gundrum bácsinál kellett jelentkeznem a székesfehérvári strandon. Átöltöztem a világoskék, oldalt kötős fecske fürdőgatyámba, és a keresésére indultam. Minden fehérköpenyes embert megkérdeztem, hogy hol találom. – Az előbb még itt volt – jött a válasz.  Aztán egy sepregető ember mondta, hogy a büfében látta utoljára. Megtaláltam a büfét és Gundrum bácsit, aki éppen egy korsó sörbe próbálta belefojtani a sült halat, amikoris megzavartam ebbéli tevékenységében. Rám mordult nagy bajusza alól.

 – Várj meg a nagy medencénél, ahol a mentőöv van, mindjárt megyek.

A mentőövnél már toporgott néhány gyerek, akik szintén az úszómesterre vártak. Pár perc unatkozás után megérkezett a mester, és elrendelte a bemelegítést. Próbáltuk meggyőzni, hogy harminc fok felett van a hőmérséklet, és már így is be vagyunk melegedve eléggé. Nem hatotta meg, mert fekvőtámaszokat és békaügetést csináltatott velünk. Nekem el is ment a kedvem az úszástanulástól. Főképp akkor, amikor a medence melletti füves területen hason fekve gyakoroltatta velünk a mellúszás mozdulatait. Az alattam lévő hangyáknak ez nem nagyon tetszett, mert éppen egy lángosdarabot próbáltak felaprítani és a bolyba hurcolni, amikor rájuk feküdtem. Végül Gundrum bácsi megszánt bennünket és azt mondta, hogy mehetünk a medencébe, de előtte zuhany, mert ilyen koszosan nem mehet senki a vízbe. Azt viszont nem mondta, hogy a zuhanyból olyan hideg víz folyik, hogy abban akár dinnyét is lehetett volna hűteni. Alá kellett állni és körbe forogni, amíg azt nem mondta, hogy mehetsz. Nem volt türelmetlen ember, így aztán a nyár közepén lassan megfagytam a zuhany alatt, mire engedélyezte a vízbe merülést. A víz szinte forrónak tűnt a tortúra után. A pancsolás sem tartott sokáig, mert a mester a járda mellől előkerített egy négy méter hosszú farudat, olyasmit, amilyen a tornatermekben van. A rúd végén, acélkarikán átfűzött vastag kötél, és a kötél végén egy széles vászonheveder csatokkal. A hevedert a derekamra csatolva a kötél végén lógtam, mint a vidámparkban a műanyag halak a pecabot végén. A hosszú rudat a lába közé vette és feltámasztotta a medence szélén lévő korlátra, majd szólt, hogy „Mellúszás!” Aztán úsztam egyhelyben kitartóan, amíg nem engedett némi kötelet – nem sokat, csak úgy három-négy métert. Amikor már úgy látta, hogy talán nem süllyedek el, akkor egy kicsit többet is. Egy hét múlva már engedélyezte a nagy medence keresztben történő átúszását, persze csak az egyméteres részénél, ahol a lábam leért. Egyre biztosabban éreztem magam a vízben és már a parton is, mert összebarátkoztam idősebb fiúkkal, akiknek volt labdájuk is, és bevettek a csapatba vízilabdázni, persze egyelőre csak a kis vízben. Aztán egyre mélyebbre merészkedtem. A második héten már egész otthonosan éreztem magam a nagy vízben is. A kamasz fiúkkal való barátkozásnak rossz vége lett, mert valamelyik gyerek megbízott, hogy szóljak már a nővérének, jöjjön le a napozóról, mert haza kell menni. A női és a férfinapozók az öltözők feletti lapos tetőkön voltak kialakítva, egy méter magas térdfalakkal, hogy lentről ne lehessen a tetőre rálátni. Értetlenkedtem egy darabig, hogy hogyan találom meg a testvérét.

– Megtalálod, ne félj! Csak kiabálj, hogy Marika, haza kell menni!

Felszaladtam a hosszú lépcsőn, és az utolsó pihenőn megállva kiabálni kezdtem.  Meglepődtem, mert majdnem minden második nő felpattant a pokrócáról, és kérdőn nézett rám. Hang nem jött ki a torkomon, mert ennyi meztelen nőt én addig sosem láttam egy helyen. Helyesbítek: még egyet sem láttam. Hogy melyik Marikának kellett volna szólnom, azon már nem sok időm maradt morfondírozni, mert a nagy sikítozásra előkerült egy fehér köpenyes nő, aki a fülemnél fogva levezetett a lépcsőn, a kamaszkölykök röhögése közepette. Ilyesmi persze csak annak idején fordulhatott elő, mert a hölgyek nagy többségét Máriának, Katalinnak, Évának vagy Ilonának hívták, nem úgy, mint manapság. Most, hogy ezt a kis történetet papírra vetettem, jutott eszembe az alábbi kis epizód. Bár nem tartozik szorosan az eredeti mondandómhoz. Néhány éve, amikor az egyik velem egykorú ismerősömnek gratuláltam az unokája megszületéséhez, pár sablonos kérdés és jókívánság után rákérdeztem az unoka nevére. Láttam az arcán, hogy erre nem számított, mert némi gondolkodás után ezt mondta.

– Valami hajó! De nem biztos.

– Ne hülyéskedj, Laci! Mi az, hogy hajó?

– Azt hiszem, Titanic – mondta bizonytalanul.

– Nem Titanilla? – próbáltam a mentő kérdést feltenni, mire felragyogott az arca.

– Ez az! – kiáltott boldogan. – Sosem jutott volna eszembe.