Nehrer György: Gulyásleves 1964

 

A történetben szereplő helyszínek már nem léteznek, elseperték őket a történelem kisebb - nagyobb viharai. A másik ok amiért ilyesmiről írok, talán a mai fiataloknak sem árt, ha megismerik azt, hogyan teltek a mi hétköznapjaink ezekben az években. Milyen vágyai voltak akkoriban egy tizenéves gyereknek? Nem kell azt gondolni, hogy mindenki éhezett annakidején, mert akkor is voltak olyanok, akiknek jutott élelem. Én viszont  azokról nem tudok írni. Visszatekintve ezekre az évekre; nem úsztunk a boldogságban, viszont rengeteg tapasztalatot szereztünk arról, hogyan kell életben maradni.

 A húsboltban csak az üres kampók sorakoztak, ahol a plafonig érő fehér csempéken még nyáron is gyöngyözött a pára. A kampók némelyike már rozsdásodott, olyan régen akasztottak rá húst. Gyula bácsi, a hentes, vigyázta a pultban lévő „kettőnyolcvanas” hervadozó kolbászokat és a pár darab kissé szőrös pörcöt, meg a zsírt, amit venni lehetett. A mama kis cédulán mindig leadta a rendelést, hogy kellene egy kiló sertéscomb, vagy tarja; ami persze sosem jutott.

– Talán a jövőhéten, Juliska néni!

Valahogy mindig csak a lába vagy a feje maradt nekünk. Az sem volt rossz, de abból csak kocsonyát lehetett főzni. Nyáron elég furcsa dolognak tűnik a kocsonya, meg nem is igen áll el melegben. Így aztán mi gyakran ettünk nyáron is kocsonyát melegen, jó sok kenyérrel. A Lenin úti húsbolt reménytelen választéka miatt, az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg” laktanyájában lévő katonai húsboltban próbáltuk beszerezni az ebédnek valót.

Azt nem tudom, hogy volt-e hivatalos neve ennek a kimérésnek, de a környékbeli lakók csak „orosz magazinnak” hívták. A Lövölde út sarkán állt ez a kis épület a szovjet laktanyán belül, de a kerítés mentén. Azért írom úgy, hogy a Lövölde út sarkán mert akkoriban még nem volt ott az a nagy kanyar, csak az Erzsébet út a nyitott Aszalvölgyi -árokkal, ami aztán a Béketéri iskola tornaterme alá bújt be, hogy onnantól kezdve eltűnhessen a kíváncsiskodók szeme elől. Most is ott folydogál békésen.       

Az orosz magazinban hetente egy egész disznót kimértek, és minden kedden hatalmas sorok kígyóztak húsra várva. Válogatni nem lehetett, hogy ki melyik részét szeretné az áldozatnak. Kapott, ami jutott. Attól függ, hogy melyik felén kezdte osztani Kátya néni. Néhány szót beszélt magyarul, de ez a tudás főként a disznó anatómiájával volt kapcsolatban. Ennyi tudás is felesleges volt, mert hiába is kértél egy kiló combot... Kátya néni csak mosolygott rád kedvesen a bordó színű rúzzsal vastagon kikent szájával, „Krasznaja Moszkva” kölni felhőillatába burkolódzva. Állt a pult mögött, és a kölniillat a hús szagával keveredve különleges hangulatot kölcsönzött a kis üzletnek.

 – Dá! Dá! Ádom minnyárt – mondta Kátya néni.

A hatalmas bárddal a kezében lecsapott egy darabot a pultra felfektetett fél disznóból. Ha szerencséje volt az embernek, akkor jutott hús is, ha nem, akkor csak oldalas vagy csontos lábszár, vagy a fejéből egy darab, fogakkal és a füllel együtt. Jól kellett helyezkedni, hogy mikor ér az ember a pult elé, attól függött, hogy mi jut neki.  Kátya néni háta mögött lévő kis polcon volt a pénztárgép, egy nagy kurbliszerű karral. Ha a kart megforgatta, akkor a gép csilingelt egyet, és kinyílott a fiókja. Hogy minek kellett a pénztárgép, azt nem igazán lehetett tudni, mert abból a fiókon kívül semmit nem használt. Kátya néni a gép melletti golyós abakuszon a színes golyókat jobbra-balra lökdösve villámgyorsan fillérre kiszámolta a lemért akármi árát. Azért akármi mert papírba téve egy állatorvos sem tudta volna már megmondani, hogy a disznó melyik alkatrészéből származik a vásárolt valami. Huszonkét forint volt kilója csonttal, bőrrel, ha szerencséd volt, hússal együtt. A lemért akármit aztán barna csomagolópapírba csavarta, és vihetted boldogan. Persze, a mamának sosem tetszett, amit vittünk.

– Mit főzzek én ebből? – sopánkodott gyakran.

– Csináljál belőle gulyáslevest csipetkével, meg egy kis tepertős pogácsát hozzá, az pont jó lesz ebédre.

– Ebből a csontos bőrös francból?! Hogy gondoljátok?

Nem gondoltuk mi sehogy. Gyerekek voltunk, és olvastuk egy könyvben, hogy valakik gulyáslevest ettek tepertős pogácsával, és hogy az milyen jó. Így aztán mi hoztunk hozzá húst. A mamánál megrendeltük az ebédet – mert mi más dolgunk lett volna ezzel kapcsolatban?

– Ebből nem lehet gulyást készíteni, ahhoz hús kell.

– Honnan vegyünk húst?

 Végül nagy nehezen elmondta, hogy a Piac téren, ahol a trafóház áll, ott a Bableves kocsma és a mellette lévő épületben van egy húsbolt. Ott mindig van hús.

– Hozzatok egy kilót, aztán én megcsinálom nektek, de abból én nem eszem, az biztos. 

– Nem baj, mama, több jut nekünk – viccelődtünk vele.

A Bableves kocsma környéke nem volt valami bizalomgerjesztő hely, mert ott mindennapos voltak a verekedések, a késelések, és az utcán is mindig történt valami összetűzés az ott csoportosulók között. Nagy ívben, a trafóházat megkerülve mentünk a húsbolthoz.

– A fene essen bele, ez meg zárva van – dühöngtünk a felesleges gyaloglás miatt a bátyámmal.

– Nézzük meg, mikor van nyitva!

A kis táblán a következő felirat állt: Hatósági Húsbolt, Nyitva: H–P 8–18 óráig.

– Akkor ez most nyitva van? – néztünk egymásra tanácstalanul, mert a bolt előtt egy lélek sem állt sorba húsért.

Benéztünk a csukott ajtó üvegén keresztül az üzletbe, ahol egy hentes álldogált unottan a pult mögött.

 – Akkor ez nyitva van! – kiáltottunk örömünkben.

Bementünk az üzletbe, ahol a kampók tele voltak hússal és hatalmas füstölt szalámikkal, melyek illata megtöltötte a bolt levegőjét. Csak álltunk és bámultunk; ilyesmit még sosem láttunk, ahol ennyi minden van.

– Mit vennétek? – mordult ránk a hentes.

– Gulyáslevesnek való hús kellene, egy kiló.

– Itt csak lóhús van! Abból tudok adni.

Mindegy volt nekünk, hogy milyen hús, csak hús legyen a gulyásleveshez, így aztán kaptunk egy kiló gyönyörű combot, amin nem volt bőr, és nem volt benne csont sem. – Tizennyolc forint lesz – mondta a hentes.

Maradt még négy forintunk, amit a mama a húsra adott. Abból vettünk egy darabka füstölt kolbászt, mert mi csak mindig a „kettőnyolcvanas” kolbászt vettük a hentesnél, mert más, ott nem is volt. Boldogan mentünk haza a hússal és a kolbásszal. Büszkék voltunk, hogy ilyen ügyesen megoldottuk a feladatot, és ráadásul ez olcsóbb is, mint a disznóhús, és még sorba sem kell állni érte. Milyen hülyék az emberek, ott tülekednek azért a csontos bőrös valamiért, itt meg senki nincs, és mindent lehet kapni. Elhatároztuk, hogy ezt nem verjük nagydobra, mert akkor itt is tömeg lesz, és nem fogunk legközelebb ilyen jó vásárt csinálni, mint most. Hallgatunk, mint a sír, és kövérre esszük magunkat hússal. A mama aztán csinált a lóból gulyáslevest, meg mellé tepertős pogácsát, amit csak ő tudott igazán jól elkészíteni. Leveles volt a tésztája, és a tepsiből is majd kijöttek, akkorák lettek, mire megsültek. Nagyon finom lett a gulyásleves is, főleg a pogácsával. Unszoltuk a mamát, hogy egyen ő is, de csak a pogácsát csipegette.

– Miért nem eszel belőle? – nyaggattuk tovább.

Végül elmesélte.

– A bombázások alatt, tudjátok, ami a háborúban történt. A lovakat nem lehetett levinni az óvóhelyre, ezért szerencsétleneket otthagyták a gazdáik az utcán. Jöttek a repülők, ledobálták azt a rengeteg bombát, amitől a házak összedőltek, a lovak pedig elpusztultak. Nem volt mit enni, és akkor már üzletek sem voltak, csak por, törmelék és tűz mindenfelé. De élni kellett, ezért az elpusztult lovakból vágtunk húst, és azt ettük napokig. Tél volt, nagyon hideg, és a fagyott állatokból csak fejszével lehetett hasítani darabokat, amit aztán a pincében megfőztünk egy kis sóval, mert más fűszer nem volt. A bombázások alatt lett ilyen fehér a hajam is egyik reggelre, mire végre csend lett.

– És fájt, amikor megőszültél? – kérdeztük.

– Az nem fájt, csak a lelkem fájt, apátok után, akit fogságba vittek a szovjetek. De most hagyjuk ezt – mondta a mama. – Egyetek, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

Estefelé, mikor szüleink hazaértek a munkából és meglátták a gulyáslevest, megkérdezték:

– Milyen leves ez?

– Lóból van – mondta a mama. – Kiszekáltak a világból ezért a levesért, más hús nincs, hát csináltam nekik ebből. Jól megfűszereztem. 

Kotorgatták egy darabig a tányérban, de más étel nem volt a pogácsán kívül, így a leves is elfogyott. Mi pedig törzsvásárlók lettünk a Hatósági Húsboltnál. Nem tülekedtünk többet a disznóbőrös csontokért. A lovakat sajnáltuk, de nem ismertük egyiket sem, amelyik a tányérba került, így nem okozott gondot megenni őket. A mama különben meg olyan ügyesen főzött, hogy arról senki nem mondta volna meg, hogy lóhús.